GDP kontra Bruttó Nemzeti Boldogság

Ugyan mi még itt, a világ nyugati felén egyelőre a GDP-t istenítjük, Dzsigme Keszar Namgjel Vangcsuk király Bhutánban – ahol az alkotmány kimondja, hogy az ország hatvan százalékát erdőnek kell borítania, és tilos az állatokra vadászni – már 1972-ben bevezette a Bruttó Nemzeti Boldogság mutatót.

A buddhista szellemben fogant GNH – amely szerint az igazi jólét azt jelenti, ha a materiális és a spirituális fejlődés kéz a kézben jár – négy tényezőn alapszik: a fenntartható fejlődésen, a kulturális értékek és a természeti erőforrások megőrzésén, valamint a megfelelő kormányzáson. Vagyis nem közvetlenül akarja mérni a nehezen számszerűsíthető emberi jóllétet és boldogságot, hanem a hozzá vezető tényezőket kívánja megragadni kvantitatív eszközökkel. Most azoban úgy tűnik, végre felzárkózhatunk a Bhutáni Királysághoz.

„A GDP értéke alapján 2007-ben úgy tűnt, hogy az amerikai gazdaság nagyon jól teljesít. Valójában ekkor a GDP-t a befektetések buborékárai és a pénzügyi szektor buborék jelenségéből származó profitja fújta föl. A teljes nemzetgazdasági profit negyven százaléka a pénzügyi szektorból származott és délibáb volt. Vagyis a GDP nem tükrözte, hogy az eladósodottságra épített növekedés nem tartható fenn” – mondta Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász, a Bizottság a Gazdasági Teljesítmény és a Társadalmi Haladás Mérésért (Commission on the Measurement of Economic Performance and Social Progress) elnöke.

A hatvanas évek óta akarjuk

A harmincas évek óta használt GDP-t kiegészítő alternatív mutatók kidolgozását már a hatvanas évek végének kulturális ellenmozgalmai sürgették, a hetvenes évektől a közgazdász- és ökológusszakma is, és a nyolcvanas évektől az olyan nemzetközi szervezetek is, mint az ENSZ vagy a Világbank. Tavaly februárban Sarkozy francia államfő és a francia kormány azon elégedetlenségtől hajtva, hogy a mai gazdasági mutatók – főleg a GDP – nem képesek képet adni a valós gazdasági teljesítményről, a társadalmi haladásról, a környezeti fenntarthatóságról, Nobel-díjas közgazdászokat kért fel, hogy írjanak egy tanulmányt arról, hogyan lehetne bővebb és relevánsabb gazdasági mutatókat kidolgozni, illetve a GDP mérését úgy módosítani, hogy az a kibocsátás mellett annak környezeti és társadalmi hatásait is tükrözze.

A GDP jó

Az így elkészült Stiglitz-féle tanulmány egyik legfontosabb vetülete Békés Gábor, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos munkatársa szerint az, hogy több változtatást is sürget a GDP mérésében. Az egyik, hogy hogyan lehetne a materiális javak kibocsátását jobban mérni. Vagyis például az egészségügyben nem csak azt mérni, hogy mennyi az orvosok fizetése, hanem hogy mennyi egészséges embert termelnek. Vagy hogy az oktatásnak köszönhetően mennyi az okos ember, nem csak azt nézni, hogy mennyit tesz a GDP-hez az oktatásban dolgozók fizetése. Az azonban nyilvánvaló, hogy ezeket a tényezőket nagyon nehéz mérni.

A második dolog, amit megemlítenek, hogy a GDP nem tükrözi megfelelően a pénzügyi szektor teljesítményét, mert amikor kidolgozták a mutatót, a pénzügyi szektornak még nem volt akkora súlya, mint ma. Ugyanakkor ha a pénzügyi szektor mai profitja abból is keletkezik, hogy kockázatot és veszteséget termel a jövő generációinak akkor jelentősen túlbecsüljük a GDP-t. A Lehman Brothers hatalmas profitot termelt a bonyolult és kockázatos pénzügyi termékeknek köszönhetően, de miután bedőlt, több tízmilliárd dollár veszteséget okozott.

A közgazdaságtannak eddig sem a GDP bűvkörében kellett volna élnie, ez a mutató eddig sem volt a helyén kezelve, véli Jakab Zoltán, a költségvetési tanács elemzési igazgatója. Szerinte a klasszikus közgazdaságtanban a hasznosság a kulcsfogalom. A GDP térhódítása valószínűleg a makroökonómiai számvitel térnyerésének köszönhető, illetve annak, hogy a kibocsátást, a jövedelmet könnyen lehet mérni, a hasznosságot viszont nem.

Nincs kiforrott módszertan

Éppen ezért nem véletlen, hogy az eddigi alternatív mutatók is – mint például az egyes országok humán fejlettségét mérő HDI is – erősen korrelálnak a GDP-vel. Azokban az országokban, ahol magas a GDP, többet költenek oktatásra, egészségügyre, vagy környezetvédelemre, vagyis jobb az életminőség, ergo fejlettebb az adott ország, mondta Békés Gábor.

Vagyis minden hiba ellenére a GDP alapvetően jó mutatója a gazdasági fejlettségnek, mert sok mindenre lehet belőle következtetni. Hiába elégtelen mutató a GDP, ha olyan információkat tartalmaz, amelyek egy politikus számára nélkülözhetetlenek, fejtette ki Boda Zsolt, közgazdász, politológus is.

Békés Gábor szerint olyan mutatókra van szükség, amelyek nem korrelálnak túlzottan a GDP-vel, hiszen akkor feleslegesek. „Ha van egy régóta elfogadott rendszer, akkor túllépni rajta nyilván csak egy olyan mutatóval lehet, ami valami újat hoz.”

Ugyanakkor a nem eléggé megalapozott módszertan gátolhatja az alternatív mutatók elterjedését. „Hiába alkalmatlan a GDP a jóléti viszonyok leírására, egyelőre nincs olyan módszertanilag is kellően alátámasztott alternatív mutató,a melynek használatát széles körű szakmai konszenzus övezné” – mondta Forián Szabó Gergely, a Pioneer Alapkezelő Zrt. befektetési igazgatója.

Csak a rövid táv számít

„A jóléti mutatók terjedését az is gátolja, hogy a tőke mint a felhasználói oldal fontos része, elsősorban a jövedelemtermelő képességben érdekelt, ráadásul jóval rövidebb távon gondolkodik. A befektetőknek az életminőség, a társadalmi igazságosság és a környezeti szempontok akkor lehetnek érdekesek, ha már belátható időben kockáztatják a profitot. Ezek a kérdések azonban jellemzően jóval hosszabb távú, generációkon átívelő előretekintést igényelnének, így tehát nem is várhatjuk, hogy a gazdasági erőcsoportok oldják meg ezeket a kérdéseket” – fejtette ki a befektetési igazgató.

„A közgazdaságtan, a pénzügyi elemzők negyedévekben, legfeljebb pár évben gondolkodnak. A releváns kérdések a következők: mekkora lesz a befektetésem megtérülése? Vissza tudja-e fizetni a hitelfelvevő az adósságát? Ugyanez igaz a rövid ciklusokra megválasztott politikai elitre is, egyetlen releváns kérdésük: mennyire segíti adott lépés újbóli megválasztásomat?” – világította meg a kérdés másik oldalát egy neve elhallgatását kérő banki elemző.

A fentiek miatt számos, hosszú távon egyértelműen pozitív hozadékú lépésre nem kerül sor, mert az adott szereplőnek releváns időtávon a hasznok nem vagy csak részben, a költségek – többletkiadás vagy lassabb gazdasági fejlődés formájában – viszont teljes mértékben jelentkeznek. „A rövid távú modellek gyakran éppen azért sikeresek, mert nem veszik figyelembe az egyes döntések más szereplőknél (más vállalatoknál vagy más országoknál) jelentkező közép és hosszú távú kockázatait és költségeit. Erre jó példa, hogy önmagában jó üzletnek tűnik egy bőrgyártó üzem felépítése, de ha az egy halastóba vagy a Balatonba önti a szennyvizet, az nemzetgazdasági szempontból már korántsem biztos, hogy hosszú távon is kifizetődő” – fejtette ki elemzőnk.

Globális szabályozás kell

A fenti kérdéseket minden állam megpróbálja nemzeti szinten kezelni, ennek eszközei például a környezetvédelmi előírások, kvótarendszerek stb. De ezek a szabályok nemzetközi összevetésben nagyon eltérőek, és összességükben biztosan túl enyhék. Ha ugyanis a nemzeti szabályozás túl szigorú, akkor rövid távon lelassítja a gazdasági növekedést a konkurenciáéhoz képest, miközben a hasznok elhanyagolhatók, hiszen az adott ország a többiek szennyezéséből is rendesen kap.

A környezeti hatások ugyanis nem állnak meg a határnál. Elég ha a ciántechnológiát alkalmazó romániai aranybányákra, az osztrák bőrgyárak Rába-szennyezésére vagy az osztrák–magyar határ menti magyar üdülőcentrum mellé tervezett szemétégetőre gondolunk. De Kína és az USA szén-dioxid-kibocsátása sem csak Kínában és az USA-ban okoz klímaváltozást, miközben a kibocsátás csökkentése minden gazdaságban a jelenleg kimutatott költségek növekedését és a GDP növekedésének lassulását okozza.

Pénzügyi ösztönzők kellenek

A probléma rendezéséhez szükséges feltétel elvileg egyszerű. A döntések hosszú távú hasznait és költségeit a lehető legteljesebb körben érzékelniük kell a döntéshozóknak már a jelenben is, a döntés meghozatalakor. Ehhez azonban számos problémát meg kell oldani, mondja a banki elemző. Egyrészt ki kell alakítani olyan mérőszámokat, amelyek képesek a világ népességének jólétét úgy mérni, hogy a költségek között megjelennek a jelenben és a jövőben okozott külső hatások költségei is. "Mert most fogalmunk sincs, hogy mekkorák is valójában a figyelembe nem vett, másnál, máskor jelentkező költségek. Ez a fajta szabályozás csak globálisan valósítható meg, nemzeti szinten nem, mivel a probléma globális jellegű. Harmadrészt szükség van olyan, kikényszeríthető szankciókra, amelyekkel büntethetőek a szabályozást megsértő vállalatok, országok.”

„Az egyik legnyilvánvalóbb eszköz az adórendszer átalakítása lehet annak érdekében, hogy a vállalatok a saját bőrükön is megérezzék a környezetterhelő tevékenységek által okozott hosszabb távon felmerülő költségeket. Emellett az is jó irány, ha az adóterhelés a munkajövedelmekről egyre inkább a fogyasztás irányába mozdul el, ami egyébként nem csak ökológiai szempontból lehet kedvező” – mondta el a Forián Szabó Gergely. De ezeknek a mutatóknak az alapján kialakítható egy olyan új globális vámrendszer is, ami lehetővé tenné a lazább környezetvédelmi szabályokból adódó versenyképességi előnyök ellensúlyozását, tette hozzá banki elemzőnk.

Önként senki sem fog kevesebbet fogyasztani

Barcza György, a K&H vezető elemzője szerint a fejlett országoknak az alternatív mutatók által ösztönzött környezeti fenntarthatóság érdekében azonban áldozniuk kellene a jólétükből, az olyan gyorsan növekvő fejlődő országoknak, mint Kína, India, Oroszország vagy Brazília (BRIC) viszont vissza kellen fognifogniuk a növekedésüket a nyugat kedvéért. Magától azonban egyik sem fogja megtenni ezeket a lépéseket.

A politikusok hozzáállása csak akkor fog érdemben változni, ha már tényleg ég a ház, hiszen az ökológiai szempontok túlnyúlnak a politikai ciklusokon, a vállalatok pedig úgyis azért fognak lobbizni, hogy a GDP maradjon a meghatározó mutató, mondta Forián Szabó Gergely.

„Amikor a Clinton-kormány alatt a gazdasági tanácsadó testület elnöke voltam, próbáltam olyan mutatók használatát ösztönözni, amelyek számolnak a környzetetterheléssel és az erőforrások kimerülésével, de a szénlobbi nem volt tőle túl boldog. Azt mondták, ha tovább erőltetem, elintézik, hogy ne kapjak többet fizetést" – mondta lapunknak Joseph Stiglitz.

Nem midenki fog a szakadékba zuhanni

Önmagukban a mutatók semmit sem fognak megoldani, maximum a mögöttük lévő politikai konszenzus. Ha a politika úgy gondolja, hogy fontos a klímavédelem, vagy fontos a környezet terhelésének csökkentése, akkor mutatók nélkül is tenni fognak értük. Ha nem, akkor teljesen mindegy, hogy ezek a mutatók léteznek-e vagy sem, véli Boda Zsolt.

A közgazdáságtudomány rocksztárja, Joseph Stilgitz bizakodóbb, és pont fordítva látja az ok-okozati viszonyt. Szerinte amit mérünk, az meghatározza, amit teszünk. Vagyis ha elkezdjük használni a mutatókat, az a viselkedésünket is meg fogja változtatni. Persze, nagy lesz az ellenállás a vállalatok részéről, de ha már egyszer elkezdődött az alternatív mérési rendszerekről szóló globális diskurzus, azt nehéz elfojtani. Elsősorban pedig a közpolitikára kell, hogy hatást gyakoroljon az új szemlélet, vagyis arra, hogy az állami pénzeket mire költjük.