Mire belelépnénk, felbomlik?

„Az Európai Unió a gazdasági összeomlás szélén van, és a szervezet pénzügyi vezetői csak az időhúzásra játszanak, de nem tudják megakadályozni, hogy valamelyik uniós tagállam kiváljon az eurózónából” – mondta Soros György befektetési guru egy hétvégi bécsi rendezvényen.

A görög válság burjánzása és a helyzet egyre nyilvánvalóbb kilátástalansága miatt ismét sok közgazdász játszik el azzal a gondolattal, hogy bomlásnak indulhat az európai integráció folyamatának csúcsa, az eurózóna. Arra hívják fel a figyelmet, hogy hosszú távon fenntarthatatlan az a gazdasági feszültség, ami a jól teljesítő, fegyelmezett költségvetésű északi országok, és az adósságválságba keveredett, amúgy is fegyelmezetlen és lassan felzárkózó déliek között feszül.

Senkinek nem jó

A stabil államok, élükön Németországgal, egyelőre félnek attól, hogy a periféria eladósodott államai csődbe mennek, viszont a sokmilliárdos mentőcsomagokkal nagy árat fizetnek ennek megelőzéséért. Ráadásul a helyi közvélemény is egyre nehezebben viseli ennek költségeit. Mivel a saját bőrükön is érezték a válság hatásait, igazságtalannak érzik, hogy a déliek büntetlenül megússzák a költekezést. Így kezd kámforrá válni az országok közötti szolidaritás, ami pedig alapfeltétele lenne a pénzügyi, de még a politikai unió egyben tartásának is.

Közben egyre inkább úgy tűnik, a mentőcsomagok sem jelentenek igazi megoldást a déliek problémáira: az elmúlt években-évtizedekben olyan fenntarthatatlan költségvetési pályára álltak, hogy az pár éven belül a segítség ellenére újra bajba sodorja őket, így újabb és újabb csomagokra, megszorításokra lehet szükség.

Bizonytalan forgatókönyvek

A helyzetből nincs egyértelmű kiút, egyelőre négy forgatókönyv látszik. Az első az, hogy Görögország vagy egy másik déli állam elhagyja az eurózónát, hogy így leértékelhesse a valutáját és versenyképesebbé váljon a gazdasága. A második szerint viszont éppen Németország lépne ki, megelégelve a déliek finanszírozását. Mindkét forgatókönyv az eurózóna gyors felbomlásához vezetne, de valójában semelyik nem tűnik reálisnak: az első gazdasági, a második pedig politikai okok miatt nem érné meg.

Ha pedig rövidtávon nem történik semmi az eurózónával, akkor a meglévő keretek között mihamarabb döntést kell hozni a görögök sorsáról: vagy egy jóval kiterjedtebb mentőcsomagot kell felajánlaniuk az északiaknak, vagy hagyni kell őket csődbe menni. Ez után születhet csak döntés arról, hogyan tovább, bár az integrációs folyamat politikai visszafordíthatatlansága és a mostani tapasztalatok alapján csak egy út tűnik reálisnak, a központi pénzügyi ellenőrzés szigorítása.

Görög kilépés: bedőlés, katasztrófa

Bár láthatóan válságban van, az a veszély nem fenyeget, hogy rövidtávon bomlásnak indulna a monetáris unió: az egyik oldalról a szabályok nem teszik lehetővé, hogy a többi tag egyszerűen kitegyen egy déli államot, például Görögországot (ezt a döntést minden egyes tagállamnak jóvá kellene hagynia, köztük Görögországnak is), a másik oldalról nézve pedig a görögöknek sem érdekük kilépni.

Mivel a saját deviza bevezetéséhez szükség van egy kiterjedt jogi, elszámolási, informatikai háttérre – amit az eurózónába belépő államok a csatlakozáskor lebontottak –, először ezt kéne Görögországnak kiépítenie. Ilyen építkezést nem lehet titokban, rövid idő alatt végigvinni. Márpedig ha kiderülne, hogy erről hozott döntést az állam, mindenki pánikba esne attól, hogy a drachmára történő átváltás után leértékelődne a pénze, és kivenné a betéteit az ország bankjaiból.

„A görög bankrendszer egy ilyen lépés után egy napon belül összeomlana, az állam pedig gyakorlatilag a kőkorszakba repülne vissza. Leállna minden gazdasági tevékenység, de a közszolgáltatások is, a vízszolgáltatás, a közlekedés, minden” – mondja Duronelly Péter, a Budapest Alapkezelő befektetési igazgatója.

Ráadásul még ezek nélkül a hatások nélkül sem érné meg kilépni: bár a lépés lehetővé tenné, hogy leértékelődjön az ország saját valutája, ami így erősíthetné az exportot, elvileg elkerülhetővé téve a drasztikus gazdasági visszaesést, a vállalatok adóssága a külföldi partnerekkel szemben euróban maradna, amit a leértékelődött drachmában érkező bevételek miatt nehezen tudnának törleszteni, és tömegesen mennének csődbe.

Német kilépés: politikai öngyilkosság

A másik lehetőség a gyors felbomlásra az lenne, ha a bajban lévő déliek helyett a finanszírozó északiak, például Németország elégelné meg a helyzetet, és lépne ki az eurózónából. Ez a feltételezés azonban már messze túlmutat a gazdasági problémákon: Németország egész története a XX. század második felében az európai integráció erősítéséről és együttműködési szándékának bizonyításáról szólt, az eurózóna pedig pont ennek az integrációs folyamatnak a betetőzése.

A kilépés ezért politikailag nagyon nehéz ügy, ráadásul az egész európai integráció jövőjét megkérdőjelezné, ha visszafordulna az úton az unió vezető állama. Emellett az újra bevezetett márka jelentős erősödésnek indulna, ami sokat árt az exportnak, így ez sem egy reális forgatókönyv.

A csőd a megoldás?

Az elhúzódó válságból két kiút látszik: vagy egy még több költséggel járó, hatalmas mentőcsomag, ami nem csak az azonnal lejáró hiteleket váltja ki, hanem valós mozgásteret ad a válásgban lévő államoknak pénzügyeik rendezésére, vagy a csőd bejelentése. Mivel a politikai ellenállás már most is nagy az újabb és újabb mentőcsomagok elfogadásával kapcsolatban, inkább a második opció tűnik reálisnak.

Ez azt jelentené, hogy Görögország bejelenti, hogy a most vagy egyes jövőben lejáró adósságait később, vagy egyáltalán nem törleszti. Ezzel a lépéssel még akár javulhatna is a hangulat az északi államokban, hiszen az adófizetők pénzét csak a helyi bankok görög veszteségeinek kompenzálására kéne költeni, a görögök pedig nekiállhatnának újraépíteni a gazdaságukat a hitelek szorításától megszabadulva – bár új hitelt ekkor se kapnának belátható időn belül.

A lépéstől azért óvakodik mindenki, mert a precedens kiszámíthatatlan hatással járna a teljes eurózónára. Ha a csőd megoldás, tehát előfordulhat az, hogy egy egy eurózóna-tagállam nem fizeti ki azokat a befektetőket, akik korábban megvették az állampapírjait, az a piac számára azt jelentené, hogy ez másik bajban levő ország esetében is előfordulhat. A hitelezők így még kevésbé illetve sokkal drágában adnának pénzt például Portugáliának. Ezzel viszont egy olyan spirál indul el, ami erősíti a csőd lehetőségét. Minél drágább és nehézkesebb a piaci finanszírozás, annál inkább merül fel az EU-IMF hitelcsomagok és persze a megszorítások szükségessége, amit viszont egy határon túl – látjuk a görögöknél is – egyszerűen képtelenek a kormányok keresztülvinni.

Egyszerűsítve: ha több pénz kell az államadósság törlesztésére, akkor X helyett mondjuk X+10 százalékos adóemelés kell, ami a politikai gondok mellett visszaveti a gazdasági növekedést is. Ha egy állam csődje elindul, nem tudni, hol állna meg a hullám, nem véletlenül hasonlítják a görögök helyzetét a Lehmann Brothers-hez: az persze máig vitatott, hogy a 2008 őszén bedőlni hagyott bank megmentésével elkerülhető, elodázható, enyhíthető lett volna-e a világgazdasági válság, sőt, van olyan vélemény is, ami szerint inkább óriásbankokat is veszni kellett volna hagyni.

Most fizetnek az eddigi könnyelműségért

Bár még nem egyértelmű, mi lesz a görög történet vége, megmentik-e vagy hagyják csődbe menni az államot, az eurózóna létét közvetlenül semelyik döntés nem fenyegeti.

„Egyre tisztábban látszik, hogy a fő problémát az okozza, hogy bár az eurózóna a világban példátlanul erős együttműködési rendszer külön országok között, azok mégis túl keveset adtak fel a szuverenitásukból ahhoz, hogy az ilyen válságokat kezelni lehessen” – mondja Duronelly Péter.

Európa tehát most fizet meg az egyes uniós országok iránt eddig tanúsított pénzügyi lazaságért, amelynek részeként Athénnal sem volt elég szigorú az eurózónához való csatlakozáskor. Akkor sem történt semmi, amikor pár éve kiderült, hogy a görögök meghamisították az adataikat, így valójában nem tettek eleget a csatlakozás feltételeinek.

A rendszer szigorítása felé vezető úton indult el a közösség a márciusban alárírt versenyképességi paktummal, amiből Magyarország az adórendszerét féltve kimaradt.

Optimális valutaunió?

Hosszabb távon azonban további lépésekre lesz szükség, és kérdéses, hogy megéri-e a válságban fokozottan kirajzolódó különbségek ellenére egyben tartani az eurózónát. A valutaunió az árfolyam-stabilitáson és a valuták átváltási költségének teljes megszűnésén keresztül segíti a külkereskedelmet és a szabad tőkeáramlást, így a gazdasági környezet átláthatóbbá válik. A nagyobb gazdasági térségen belül növekszik a verseny, ami végső soron a hatékonyság növekedéséhez vezet, ami javítja a teljes régió versenyképességét a világban.

A közgazdaságtanban a 60-as évektől kezdtek el foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy milyen feltételek mellett érdemes különböző országoknak egy közös valutát bevezetniük. Robert Mundell közgazdász nevéhez fűződik az optimális valutaövezet elmélete, ami megfogalmazza azokat a kritériumokat, amiknek egy jól működő valutaunióban teljesülniük kell.

A kritériumok között szerepel például a tőke és a munkaerő mobilitása, a belső kereskedelem erőssége, a gazdaságok nyitottsága és a ciklusok együtt mozgása, vagy a pénzügyi kockázatok elosztása. Az eurózóna esetében a tőke meglehetően mobil, a munkaerő azonban – jórészt a nyelvi és kulturális korlátok miatt – kevésbé vált könnyen államot, mint például az Egyesült Államokban. A belső kereskedelemmel sincs probléma, az euróövezet államai többet kereskednek egymással, mint külső államokkal, sőt, az euró bevezetése még 5-15 százalékkal meg is dobta ezt az arányt. Bár a Stabilitási és növekedési paktumban nincs szó kölcsönös segítségről, ezt a mostani válság a mentőcsomagokkal felülírta.

Kritérium	EU
A munkaerő mobilitása	Korlátozott	-
Tőkemobilitás	Magas	+
Belső kereskedelem	Magas	+
Kockázatmegosztás	Nincs rá szabály, a mentőcsomagok az első példái	-/+

Az elmélet szerint - ezt mérik a kritériumok is - akkor van értelme a valutauniónak, ha minél közelebb állnak egymáshoz a résztvevő országok. Ezért kellett a valutaunió előtt egy fél évszázados politikai és gazdasági integrációs folyamatot véghezvinni, és ezért okoz ekkora zavart, amikor látható különbségek bukkannak a felszínre az övezet egyes részei között.

Az eurózóna sorsa attól függ, hogy milyen döntést hoznak a következő időszakban az uniós vezetők: vállalják-e a még szorosabb politikai és gazdasági unió költségeit, vagy úgy döntenek, jobban megéri egy szintet visszalépni, esetleg ismét felvetődik a kétsebességes Európa gondolata, amihez már külön valutaövezetek is rendelődhetnek. Sok kimenet lehetséges, az azonban biztos, hogy a döntés elsősorban politikai lesz, mint ahogy az eurózóna megalakulásához is politikai döntések sora vezetett.