Gellért, Mercédesz
11 °C
14 °C

Krugman: Kínában drámai a helyzet

2011.12.21. 11:30 Módosítva: 2011-12-21 11:38:22

Kína bedőlésének a lehetőségét veti fel a The New York Times hasábjain a Nobel-díjas Paul Krugman. A helyzet általános jellemzőit összefoglalva felidézi: az utóbbi idő növekedése a magasra szökő ingatlanárak által ösztönzött nagyszabású építkezési fellendülés eredménye, és magán viseli a buborék valamennyi klasszikus jegyét.

Gyorsan nőtt a hitelállomány, a növekedés jelentős része ráadásul nem a hagyományos banktevékenység eredménye, hanem inkább szabályozatlan „árnyékbankolásé”, amely fölött a kormány nem gyakorol ellenőrzést és nem támaszkodik kormánygaranciákra sem. Most a buborék kipukkad – és okkal lehet tartani pénzügyi és gazdasági válságtól, írja Krugman.

Mindez az 1980-as évek végének Japánjára vagy 2007-es az Egyesült Államokra is jellemző lehetne, „de ezúttal, írja a szerző, Kínáról van szó, amely egyre inkább új veszélyzónává válik egy olyan világgazdaságban, amelynek manapság egyáltalán nincs szüksége erre”.

Krugman megjegyzi, hogy óvakodott a kínai helyzet mérlegelésétől, mert nagyon nehéz megbízható adatokra támaszkodni. Mint írja, „minden gazdasági statisztikát legjobb esetben is csak a tudományos-fantasztikus irodalom különösen unalmas formájának lehet tekinteni, de a kínai számok még a többinél is inkább fikciónak látszanak”. Ami a szakértőket illeti,  kettő sincs, aki egyetértene. Csakhogy ma a hivatalos számok is aggasztóak, és „a legújabb hírek elég drámaiak ahhoz, hogy meghúzzuk a vészharangot”.

Az elemző az utóbbi évtized legszembetűnőbb vonásának azt tekinti, hogy a háztartások fogyasztása, bár nőtt, elmaradt az általános növekedéstől. A  GDP mintegy 35 százalékát adja a lakossági fogyasztás, ami az Egyesült Államokban regisztrált aránynak mintegy a felét jelenti. Akkor ki veszi meg Kína termékeit és szolgáltatásait?. "A válasz egy része az, hogy mi (a külvilág). Ahogy a gazdaság fogyasztói oldala gyengült, Kína növekvő arányban támaszkodott a kereskedelmi többletre, hogy fenntartsa a gyáripart. „De Kína szempontjából még fontosabb történet a beruházási kiadások növekedése, ezek részaránya mára elérte a GDP csaknem a felét”.

A logikus kérdés az, hogy a viszonylag alacsony fogyasztás mellett mi ösztönözte a beruházásokat? A válasz pedig alapvetően az, hogy az egyre halványuló ingatlanbuborék. Az ingatlan beruházások aránya 2000 óta csaknem a kétszeresére nőtt a kínai GDP-ben és így több mint a felét adta a felhalmozások teljes növekedésének. Az is biztosra vehető, hogy a növekedés további részének java is olyan cégektől ered, amelyek a virágzó építőipar teljesítményére alapozva bővítették tevékenységüket – vélekedik az amerikai közgazdász.

Az ingatlanbuborékra utalt nem csupán az árak növekedése, hanem az a spekulációs láz is, amely olyannyira ismerős a néhány évvel ezelőtti amerikai eseményekből is, például a floridai part menti térségek példájából. Ugyanankkor a részletek nagyon eltérnek, az amerikai gyakorlattól, amely tekintélyes Wall Street-i cégeket és bonyolult pénzügyi eszközöket igényelt, míg a kínai illegális bankokat sőt zálogműveleteket is felhasznált. Az eredmények azonban hasonlítanak: akárcsak néhány évvel ezelőtt Amerikában, Kínában is sokkal sebezhetőbb lehet a pénzügyi rendszer, mint azt a hagyományos banktevékenységről szóló adatok mutatják – vélekedik Krugman.

Most a buborék láthatóan kipukkad, de egyes kommentátorok szerint nem kell aggódni, mert Kínának erős és intelligens vezetői vannak, akik mindent meg fognak tenni a helyzet orvoslására. Noha ritkán mondják ki nyíltan, sokan azt gondolhatják: Kína meg is teheti, amit akar, mert nem kell tekintettel lennie a demokratikus finomságokra.

Ez azonban erősen emlékezteti Paul Krugmant arra, hogy az 1980-as években hasonlóan megnyugtató magyarázatok érkeztek Japánból, ahol a pénzügyminisztérium briliáns bürokratái úgymond mindent kézben tartottak. Aztán azt hallhatta a világ, hogy Amerika soha, de soha nem fogja elkövetni azokat a hibákat, amelyek Japán „elvesztett évtizedéhez” vezettek, „miközben a Csendes-óceán túlsó partján valójában még rosszabbul jártak el, mint annak idején Japán” – jegyzi meg a szerző.

Krugman szerint a kínai vezetők gazdaságpolitikai üzenetei meglehetősen zavarba ejtőek. A külföldiek elleni kirohanások, vagy az amerikai gyártmányú autókra kivetett büntetővámok „egyáltalán nem fogják segíteni a kínai gazdaságot, de megmérgezhetik a kereskedelmi kapcsolatokat”. A kínai kormány ráadásul nem kényszerítheti ki a törvényesség uralmát, az átható korrupció miatt az, ami a helyi szinteken történik, nem nagyon hasonlít arra, amit Pekingből elrendeltek.

Annak leszögezése mellett, hogy maga is reméli, feleslegesen kiált riadót, Krugman úgy véli, van elég ok az aggodalomra. „A kínai történet túlságosan hasonlít azokra az összeomlásokra, amelyeknek másfelé már tanúi voltunk. A világgazdaságnak, amelyet már komolyan megvisel az európai zűrzavar, igazán nincs szüksége egy új válsággócra” – fejezi be írását a Nobel-díjas szerző.