A spanyol válságban már csak Zarára futja

Spanyolországból akár egy újabb európai krízis, de legalábbis komoly piaci pánik indulhat el hamarosan – írtuk április közepén. A helyzet azóta csak tovább romlott: hétfőn hivatalosan is recesszióba fordult a gazdaság, a legbefolyásosabbnak számító S&P hitelminősítő pedig éppen pár órával azt követően minősítette le két fokozattal az országot, hogy a gazdasági miniszter jelezte: Spanyolország köszöni jól van, és nem kér mentőcsomagot az EU-tól, a bankrendszer pedig az EKB segítsége nélkül is stabil.

Kiabálnak, aztán irány a söröző

Különös módon a Spanyolországban élő, ott dolgozó, tanuló magyarok – akik felhívásunkra több tucat levélben számoltak be a tapasztalataikról – nem érzik azt, hogy Spanyolországot elöntötte volna a nihilista válsághangulat. Olvasóink beszámolóinak többsége mindenről szól, csak egy pániktól-depressziótól sújtott, válságban lévő országról nem.

„A válságnak egyetlen látható jele, hogy a nagyobb szakszervezetek hetente egy tüntetést szerveznek az aktuális városháza elé, ott kicsit kiabálnak, dudálnak, aztán irány a söröző” – foglalta össze röviden a helyzetet egyik levélírónk.

Persze nem árt figyelembe venni, hogy a legtöbb esetben amikor itthon esik vagy havazik, Spanyolországban akkor is süt a nap – ez pedig úgy tűnik, önmagában is sok mindent megold.

Ami hiányzik, az nem hiányzik

„Felfoghatatlan, hogy télen is tartják a sziesztát, tehát 12-13 órakor minden bezár és délután 4-5-ig nyugi van. Válság van ott is, de ez mást jelent, mint itt. Az embereket még mindig elkerüli a stressz, legalábbis azokat a spanyolokat, akikkel beszélőben vagyunk. Az ország nem olyan aprólékosan elvarrt, mint Ausztria, Svájc vagy Németország, és nincsen minden járdaszegély lekanyarítva, de minden működik, ami a komfortos élethez kell, és nem rejtik a szemetet a sötétebb zugokba. Ami mégis hiányzik, az a lakosokat nem nagyon zavarja” – írta egy másik olvasónk.

Ráadásul úgy tűnik, a spanyolokat nem is igazán érdekli a gazdaságuk kínlódása. „Próbáltam a heves válság nyomait felfedezni az újságokban. Bár itt ma ünnepnap van (Szt. Vince, Valencia védőszentje), megnéztem pár napra visszamenőleg a helyi újságokat. A vezércikkekben nem találkozunk válsággal, két téma tartja lázban a tömegeket: egyrészt Argentínával heves vitába bonyolódott az ország a Repsol (helyi Mol) ügyében, másrészt Juan Carlos őfelsége titokban elefántvadászaton vett részt az Okavango deltában, ami abból derült ki, hogy elesett, és combnyaktörést szenvedett. Ej, ej. Még a gazdasági napilap is inkább Argentínával foglalkozik az első oldalon” – derül ki egy levélből.

Kínjukban megveszik a Zarát

A legtöbb olvasónk szerint sokan a munkanélküliség hónapjait is utazással töltik, amit meg is tehetnek a korábbi bérük akár 70 százalékát is elérő segélyből. Egyik olvasónk egy konditeremi beszélgetését idézte fel:

„Helyi srác: Tudod itt az emberek mindent megtesznek azért, hogy elmehessenek legalább évi egy-kétszer nyaralni. Inkább nem esznek, és összehúzzák magukat, de akkor is elmennek.
Én: Jó, de azért enni csak tudnak. Hogy húzzák össze magukat?
Erre rámutat a cipőjére meg a pólójára, aminek a márkáját én fel se ismertem. Hát nem ilyen cipőt vesznek maguknak, hanem Adidast, és nem költenek erre a pólóra, hanem megveszik a Zarát.”

Amihez persze hozzátartozik, hogy sokak véleménye szerint az ország – leszámítva a kiemelt üdülőövezeteket főszezonban – alapvetően olcsóbb, mint hazánk. Az egyik olvasónk Valenciában – ahol „huzamosabb ideje” tartózkodik – azt tapasztalta, hogy amikor kiment, „az árak nagyjából megegyeztek az otthoniakkal (300-as árfolyamon), de mostanra határozottan olcsóbb lett Spanyolország”, amit később úgy pontosít, hogy Magyarország drágult meg, mint írja „az otthoniak mondták, hogy 10 db tojás már 600 forint körül mozog, itt 12 db tojás átváltva 450 forint”.

Nobel-díjasokat a Mekibe

Persze nem mindenki látja ilyen rózsásnak a helyzetet (a válságból jobbára a Barcelonában és környékén élők tapasztalnak kevesebbet, legalábbis ez derül ki a levelekből).

„Spanyolországban éltem az elmúlt három év alatt és első kézből tapasztaltam a gazdaság rohamos tönkremenetelét. Olyan érzés ott szó szerint mint egy egyre gyorsabban süllyedő hajón. Lehet, hogy az építőipar az ország húzóágazata volt, viszont fölösleges beruházásokra költött eurómilliárdokról van szó, természetesen mind hitelből. Jelenleg teljes, több százezer fő befogadására alkalmas városok állnak teljesen üresen (halott városok), szerte Spanyolországban. A munkanélküliség csak a teljes népességre nézve 25 százalék, de a 25-40 év közöttiek között 50-55 százalék” – írta egy kevésbé elégedett olvasónk.

Szerinte teljesen lehetetlen munkát találni bármilyen gazdasági ágazatban is, a vállalatok pedig ezt ki is használják: fizetés nélküli vagy csekély fizetést jelentő próbaidőkre alkalmazzák az embereket – például előszeretettel veszik fel szakmai gyakorlatra az egyetemistákat, akiknek nem kell fizetni –, majd a próbaidő után új embert keresnek. „Ha a munkanélküliségbe ezeket a nemfizető munkákat is belevesszük, akkor elképesztő 70 százalékról is beszélhetünk. Magyarán senki nem dolgozik, termel, keres vagy fizet adót. Ráadásul ezen alkalmazottak a legmagasabban képzettek, mert a cégek több ezer önéletrajzból válogathatnak” – vélte olvasónk, aki nem lepődne meg, ha egy spanyol McDonald's-ban Nobel-díjasok munkások bukkannának fel.

Többen megjegyzik ugyanakkor azt is, hogy a magas munkanélküliségi statisztikát részben az táplálja, hogy magas az országban a feketemunka aránya. „Több helyi barátom papíron munkanélküli, de heti 30-40 órás állásuk van. Nagyon megy ám itt a trükközés a szerződésekkel, meg az adókerülés (...) nálunk például munkaügyi ellenőrzés csak akkor volt, amikor az egyik munkaszerződés nélkül dolgozó takarítónő kihívta oket” – olvastuk egy levélben.

Szikrára vár a dinamit

Egy másik olvasónk is arra hívta fel a figyelmet, hogy mekkora társadalmi feszültséget okoz a fiatalok tömeges munkanélkülisége. „A 2000-es évek fiataljai, a ni-ni generáció (ni estudia, ni trabaja – se nem tanul, se nem dolgozik) előtt praktikusan nincs nyitott ajtó, de mégis csak kevesen indulnak külföldre (Németországba, Angliába) szerencsét próbálni. Egyrészt mert itt botrányosan rossz a nyelvoktatás, másrészt meg a családi kötelékek jóval erősebbek, mint valamivel északabbra. Úgyhogy inkább eltengnek-lengnek a szülőknél vagy ahol tudnak. Ők a dinamit, ami csak a szikrára vár”.

A válság a hiteleseket is elérte, akárcsak itthon, bár természetesen ott nem árfolyamproblémák miatt nem tudnak törleszteni, hanem azért, mert nincs fizetésük, amiből tudnának. „Milliók fuldokolnak a hitelben fizetésképtelenül, a bankok pedig ott lakoltatnak ki, ahol csak tudnak. Azaz csak ahol tudnak, ugyanis ha valamire, az önszerveződésre megtanította a válság a spanyolokat. Létezik egy mozgalom, a PAH (a hitelproblémával küzdők platformja), amely tettlegesen akadályozza meg a banki végrehajtókat abban, hogy kipaterolják a nemfizetőket. Ez úgy néz ki, hogy valaki bejelenti, hogy ekkor és ekkor jönnek hozzá a banktól, mire odagyűlik 50-100 ember, és addig néznek fenyegetően az öltönyösökre, míg azok feladják és elmennek” – írta egy olvasónk.

Összességében úgy tűnik, hogy az országban a válság ellenére fenntartották a jól működő gazdaság látszatát, amit javarészt a bőkezű szociális ellátórendszer táplál. Csakhogy erre hosszú ideig már nem számíthatnak a spanyolok. A kormány ugyanis – bár kapott engedményeket Brüsszeltől a deficit és az adósság lefaragására – újabb és újabb megszorító csomagokkal nyirbálja a szociális ellátásokat abban a reményben, hogy csökkenteni tudja az ország rohamosan növekvő adósságállományát. Persze van is onnan: egy olvasónk szerint az, akinek tíz évnyi munkaviszonya van, az állása elvesztése után több mint két évig kapja a korábbi fizetése 70 százalékára rúgó, havonta akár ezer eurós nagyságrendű munkanélküli ellátást.