Az év útátadása

• 24118. számú bodonyi bekötõút  - 926
• M35, debreceni elkerülõ  - 441

Az év fegyvere

• T-34  - 1108
• Utcakő  - 872

Az év szökevénye

• Budaházy György, a szélsőjobbos Rózsa Sándor  - 1257
• Natascha, a jó szökevény  - 761

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Egykor az európai értelemben vett konzervatív, polgári családi otthon kötelező tartozéka volt egy kisebb zongora vagy pianínó – pedig akkor még a hárommillió koldus országának idejét írtuk. Annak a bizonyos rosszul kitöltött éttermi szalvétának köszönhetően azonban jó darabig csak barakkokban vidámkodhattunk, aminek meglett a következménye e téren is: a lakótelepen már kimondottan az számított udvariatlan fráternak, aki a papírfalak közt volt képes zongoráztatni a büdös kölyköt, nem törődve a kapun belüli munkanélküliséget délutáni szunyókálással kipihenő szomszédsággal.

Aztán kilencvenben persze minden jóra fordult (például a kapun belüliből kapun kívüli lett), és a lakásokba is szép lassan ismét elkezdtek visszaköltözni a hangszerek. A technika ráadásul megoldotta a panelproblémát is, az új elektronikus eszközökből, ha akarjuk, egy decibel hangszennyezés sem szabadul ki, miközben a muzsikus fejét akár le is tépheti a fejhallgatóból érkező hangnyomás.

Lassan már egy évtizede, hogy a vezető hangszergyártók új piacot létesítettek a maguk számára: az otthoni pianínót szinte tökéletesen helyettesítő digitális zongorákét, amelyek a szintetizátorok műanyag billentyűi helyett éppolyan kalapácsmechanikás billentyűzettel rendelkeznek, mint az igazi zongorák, szélességük ugyanúgy nyolc oktáv, kivitelük pedig nagyon hasonló az igazi, mechanikus darabokéhoz, azaz tulajdonképpen bútorként, szobadíszként is funkcionálnak (és ennek megfelelően többféle színben is rendelhetők). Saját, gondosan elrejtett hangszóróik segítségével ugyanúgy képesek önállóan is megszólalni, mint a pianínók, de egy fejhallgató bedugásával el is némíthatók, hangjukat pedig kicsi számítógép állítja elő, méghozzá nagyon drága akusztikus zongorák cédéminőségben felvett hangjaiból.

A digitális hangkeltés következménye egy újabb előny, méghozzá az, hogy az effajta hangszereket nem kell hangolgatni – egy mechanikus pianínónál viszonylag gyakori vendég az egyáltalán nem olcsó zongorahangoló szakember -, így jelentős kiadásoktól óvja meg magát az, aki az elektronikára voksol. No de mégis, milyen típusra? Ebben próbálunk most segítséget adni, kipróbáltunk, lefényképeztünk és felvettünk néhány modellt, amelyek kielégítenek néhány alapvető igényt: 88 darab, kalapácsmechanikás vagy azt utánzó billentyűjük van, önállóan, külső erősítés nélkül megszólalnak, és saját állvánnyal rendelkeznek.

Roland a kezdőknek

Piaci körképünk első márkája a Magyarországon igen jól ismert japán Roland. Ez a cég már a rendszerváltás előtt óta nagy erőkkel van jelen idehaza, így a digitális zongorák területén sem megkerülhető egykönnyen. Megnéztük a legolcsóbb efféle hangszerüket, majd egy közepest, és egy luxuskivitelűt is.

Az árversenyben a Roland a HP101-es típust indítja, ez 295 ezer forintért tehető magunkévá. Az első fontos szempont az úgynevezett billentés: mennyire kellemes játszani a hangszer billentyűzetén, mennyire hasonlít egy igazi zongorához. A Roland ebben, lehet mondani, nagymester, teljesen hangtalan kalapácsok járnak-kelnek fel-alá játék közben, amelyek nagyon pontosan keltik az illúziót a játékos ujjai alatt – ráadásul, négy fokoztban állítható is a billentyűk érzékenysége, amivel játékstílusunktól függően érdemes kísérletezni. A funkciókészlet amúgy nem túl bőséges, a kezdők zongorája ez, mondja a cég hivatalos brosúrája – tizennégyféle hangszerhangot tud utánozni, azaz nemcsak zongorahangon lehet rajta játszani, hanem például orgonán vagy vonószenekaron is.

Elektronikus hangszerek esetében fontos kérdés a polifónia, azaz az egyszerre megszólaltatható hangok száma; ez a zongorák esetében nem annyira izgalmas, hiszen a tíz ujjunkkal maximum ígyis csak tíz hangig juthatunk el, négykezesnél pedig húszig – a HP101 viszont képes akár hatvannégy hang egyidejű megszólaltatására is, ami mondjuk hasznos, ha rákönyöklünk a billentyűzetre (végülis volt olyan korszak, amikor ilyen zeneművek születtek), vagy sűrűn használjuk a leütött hangok kitartását eredményező, úgynevezett damper pedált.

A végső hangzás feldíszíthető az úgynevezett zengetőeffekttel: ez azt oldja meg, hogy a zongorahangunk úgy szóljon, mintha egy hangversenyterem közepén ülnénk a hangszerrel, és nem a nyolc négyzetméteres kisszobánkban. Van benne ezenkívül egy metronóm is, és be van táplálva a tudatába hatvanöt darab zongoradarab, ezeket magától el tudja játszani, emberi beavatkozás nélkül. Számítógépes összeköttetéshez ott van rajta a MIDI csatlakozó, színe pedig egyféle lehet csak: mahagóni. Hallgassuk meg a hangját, és ítélkezzünk szubjektíven.

Tanárral is működik a drága Roland DP-970-es

Lényegesen komolyabb hangszer a DP-970, lényegesen komolyabb, 490 ezer forintos áron. Például színvariációi is vannak, mindjárt három is: világos cseresznye, középcseresznye és fekete színekben rendelhető. Húszféle hangszer hangján tud megszólalni, és minden hangmintája sztereó, billentyűzete pedig kétfelé osztható, ha ahhoz van kedvünk: a felső oktávok más hangszer hangját játsszák ilyen esetben, mint az alsók. Zongoraoktatáshoz pedig azért nagyon jó, mert olymódon lehet kettétörni a billentyűzetet, hogy a felső és alsó rész akár ugyanabba a hangtartományba is eshet, így az egymás mellett ülő tanár és a nebuló ugyanazt a hangfekvést éri el saját térfelén.

A billentés érzékenysége itt is négy fokozatban állítható, a hangzás pedig jóval több effekttel dúsítható: a teremakusztikát utánzó zengetésen kívül van például valamiféle háromdimenziós szimulátor is, illetve egy dinamikakompresszor, valamint egy kóruseffekt is, ezekről hadd ne értekezzünk most ehelyütt bővebben.

Kistestvéréhez hasonlóan ugyanazzal a 64 hangos polifóniával bír, viszont egy picivel több demózenét tömtek bele: hetvenkilencet. Amiben viszont sokkal jobb: fel tudja venni billentyűs bénázásunkat/varázslatos előadásunkat, mivel van benne egy ötezer hang kapacitású rögzítő is. A funkciók visszajelzését egy hárombetűs LED-kijelző “segíti”, ami a semminél jobb, de nem sokkal. Ez a hangszer így szólal meg.

Szellemzenész játszik az elit Roland RG-7-esen

Ígértünk egy luxushangszert, íme: az RG-7-es 3,5 millió forintot kóstál, az országban eleddig egy darab kelt el belőle. Ránézésre is tekintélyt parancsoló őkelme, de az effajta ítélkezés elektronikus hangszereknél néha becsapós is tud lenni. Mi kerül hát ennyi pénzbe? Megmondjuk gyorsan: ez a hangszer – tesztünk résztvevői közül egyedül – arra is képes, hogy billentyűi emberi beavatkozás nélkül lenyomódjanak. És ha a megfelelő sorrendben nyomódnak le, abból zene is lehet – így válhat egy gépies, komputerből kinyomott zenefájl szellem láthatatlan zongorista által performált miniattrakcióvá egy szálloda halljában, vagy egy kerti partin – a cég ugyanis ezeket a felhasználásokat javasolja.

Luxushangszerhez luxushangzás is dukál: az RG-7-esben ugyan csak húsz hangszer hangja van komolyan megcsinálva, de azok nagyon komolyan – a zongora hangját például billentyűnként, egyesével mintavételezték sztereóban. A komoly hangszereken kívül van még benne hatszáz darab egyszerűbb, úgynevezett General MIDI-hangszerhang is – ezek azok a hangszerhangzások, amik a hangkártyánkból is jönni szoktak, és arra valók jelen esetben, hogy kíséretet tudjanak nyomni a zongorista alá.

És még a luxusról: maga a kezelőfelület. Ez a hangszer szépen kiírja a hangszer nevét, amin éppen játszunk, és még sok minden mást is. Beépített CD-olvasójáról, illetve USB-csatlakozójáról zenedarabokat képes beolvasni, amiket azután billentyűin szépen végig tud darálni. Távvezérlőjével szinte minden funkcióját elérhetjük. Polifóniája 128: ennyi hangot tud egyszere kiadni magából (ennek itt van is jelentősége: a kíséret lejátszása próbára teheti néha még ezt a korlátot is). Rögzítője 30 ezer lejátszott hangot képes megjegyezni. Mielőtt azonban elrohanunk a boltba érte, azért hallgassuk meg, hogyan szól.

Olcsó Korgnak jó a hangja

Most pedig váltsunk gyártót, következő márkánk a szintén japán Korg, a nagyon rockos hangú szintetizátoraival befutott cég. Legolcsóbbjuk a C-320-as jelű hangszertermék, kicsivel 400 ezer forint alatt. Korgéknál már a legegyszerűbb zongorát is sztereóban veszik fel, és rögtön harminc különbözőféle hangszer hangjából választhatunk. A billentés itt is tökéletesnek nevezhető, és a Rolandhoz hasonlóan itt is háromféle billentyűérzet közül válogathatunk. A polifónia valamiért csak hatvan hangig megy el (bár ez, ugye, tulajdonképpen nem számít túl sokat), és kétféle színben, világos cseresznye és sötét rózsafa burkolattal kérhetjük.

Harminc zongoradarabot programoztak bele előre, és remek zengetőeffektjei vannak (no meg a kórus, amit most megint nem magyarázok el). És: itt is van metronóm. Itt pedig a hangja

Ha azt akarjuk, hogy a közönség is hallja

A Korg nagyobb ágyúja a C-720, aminek az ára a 600 ezer forintot is meghaladja. Igen elegáns, komoly darab, szöveges LCD-kijelzővel, sok gombbal, és egy olyan zongorafedéllel, amit senki nem tud rácsapni a kezére, ugyanis szép lassan, csendesen tud csak lecsukódni. Csak ebben a gyönyörű, sötét színben tud pompázni, amit a gyártó azzal véd meg, hogy ez a szín egyszerűen mindenhez megy. Erőssége a jól megcsinált erősítő- és hangszórórendszer, négy hangszóróval, bass reflex-szel, kétszer 35 watton dörrenhet meg rajta Mozart.

Negyven hangszer hangját csinálták meg a tervezők a C-720-ba, bár ebből nem kevesebb, mint hét az akusztikus zongora (hét különböző típusú zongora hangjait vették fel persze). A zengető- és kóruseffekten kívül még egy csomó rafinált stúdióeffektet is felpakolhatunk a hangra, a billentyűt itt is kétfelé oszthatjuk (bár sajnos az a bizonyos tanár-diák funkció nincs meg), a rögzítő pedig tesztünkben rekorder: 45 ezer hangot képes megjegyezni, és ki is tudja javítani, ha valamit elügyetlenkedtünk. A beprogramozott demózene-mennyiség is csúcs: 205 zenedarab közül válogathatunk. A számítógéphez pedig nemcsak MIDI-vel, hanem USB-vel is felcsatlakoztathatjuk, és van neki PC és Mac meghajtóprogramja is. Ez itt a hangja.

Ebből is van kínai, mégpedig Hemingway

A jó piacokon, persze, rögtön megjelennek a kínaiak is. A digitális zongoráké pedig ilyennek tűnik, mivel már itt is jelen vannak, mégpedig egy Hemingway nevű, kegyetlen árletöréséről hamar elhíresült cég formájában. A vállalat, úgy tűnik, még az út elején van, a tengerentúlon még nem sokan ismerik őket, de a német piacot már végigtarolták, és nálunk is megjelentek a boltokban. Kétféle modelljük belseje elektronikailag teljesen azonos, kivitelük némileg eltér. Az olcsóbb, igazi árgyilkos a DP-201-es típus. Igazi minimálkivitel, natúr és mahagóni színekben, mindössze egyetlen pedállal (kitartáshoz), minimális állványzattal, de zongora, és szól, és mindössze 136 ezer forint. Jó, a hangzás nem annyira kifinomult, mint az előző két gyártó esetében, és a billentyűk mozgása sem pont olyan, mint azt a drágább hangszereknél megszoktuk, ezt el kell ismerni, de akinek a büdzséjébe csak ennyi fér bele, az boldog lesz ezzel a darabbal is (legalábbis egy ideig biztosan).

Az elegáns kínai

A drágábbik Hemingway pedig, a DP-501-es, talán az egész teszt egyik legelegánsabb bútordarabja, különösen csillogó fekete kivitelben (mi ezt fényképeztük), 197 ezerért (kapható még matt feketében, rózsafa és mahagóni színekben is, pár ezer forinttal kevesebbért). 64 hang polifón, mint a kistestvér, nyolc hangszerhangja van, és egy sokkal komolyabb, bass reflexes hangrendszer, amitől ugyanaz a hangkészlet sokkal komolyabban szólal meg, mint a 201-esen. Itt is állítható a billentés játékstílus szerint, és itt is van zengetőeffekt (no meg az obligát kórus). Van rögzítő is, bár nem árulják el, milyen kapacitású, és MIDI-vel lehet számítógépesíteni. Így szólnak a Hemingwayek, ha felvesszük hangjukat a kimenetükről.

Konklúziót hirdetni nincs értelme, és ha valaki vásárlásra adja a fejét, feltesszük, úgyis kipróbál majd minden szóba kerülő típust. Nekünk valamennyi hangszer tetszett a maga módján, megvenni viszont csak egyet érdemes. Egyszerre.