Véget ért az élet-halál harc az utakon

2013.09.09. 15:20
71 hozzászólás

Gulyás István riporter legendás interjújáról lesz szó, de távolabbról indítunk. Köztudott, hogy a magyar köztévé feladata, hogy alternatív valóságot fessen a kedves tévénéző nappalijába. Úgy tegyen, mintha visszatértünk volna a Kádár-rendszerbe, a magyarság ősi földjére, ahol még minden tökéletes volt, és arany fényben fürödtek a Merkur-telepek. Érdekes módon ez volt a lényegi eleme Gulyás István napok alatt klasszikussá vált kerékpáros interjújának is, még akkor is, ha első látásra inkább paródiának tűnt az egész.

Aki nem látta volna: a riporter meghívta a Kerékpáros klub egyik vezetőjét, Kürti Gábort, majd azon az alapon, hogy reggel, a stúdióba menet szabálytalankodó biciklistát látott, gondolta, felmossa vele a padlót. A magát autósként definiáló riporter azért ment neki a bicikliseknek, mert ők meglátása szerint zsigerileg szabálytalankodnak, és az autósok emiatt nem tudnak a forgalom ritmusának megfelelően közlekedni, ha a forgalom ritmusa azt kívánja, akkor akár 70-80-nal, a városban.

És itt van előttünk a köztévés alternatív valóság: a Kádár-kor, amikor az utak az autóknak készültek, a szocialista ember közlekedési eszköze ugyanis a gép volt. Az olyan játékoknak pedig, mint a bicikli, ott van a játszótér, hagyják már a felnőtteket közlekedni.

Béke van

Ez az egész amúgy nem Gulyás István taplósága miatt érdekes, hanem hogy örömmel tudathassuk: a kádárizmus, legalábbis az utakra, nem tért vissza. A riporter által sugallt autós-kerékpáros ősellentét a múlté.

1998 óta biciklizem napi rendszerességgel Budapesten. Még abban az időben kezdtem, amikor a városi bringázás nem életérzés volt, hanem praktikus, és rettentő izgalmas közlekedési mód. Amikor az autósok a régi reflexek szerint magukénak tekintették a közutakat, és úgy néztek a biciklisre, mintha ma néhány hülye mondjuk rugós cipőkkel pattogva közlekedne a Rákóczi úton.

Az autósok már csak értetlenségből is percenként dudáltak, hogy „ember, megőrültél, biciklivel a forgalomban? A saját életed veszélyezteted, meg lassítod a forgalmat”. Rendszeres volt a pedagógiai célzatú leszorítás, hogy inkább most essél egy óriásit a padkára kenve, mint hogy később a busz kerekei alatt végezd. És voltak persze a szimplán vicces autósok, akik beijesztésként rárántották a biciklisre a kormányt, azon az alapon, hogy „milyen hülye már a srác, nézd, biciklizik a közúton”.

Figyelmetlenség, arrogancia, tahóság uralkodott az utakon, az egész olyan volt, mint valami bizarr gladiátorküzdelem.

Örömmel jelentjük

Nem a bezzeg az én időmben a sztori lényege, mert ebben nem volt semmi szépség. Annál inkább, amikor a kétezres évek közepétől egyre több bringás tűnt fel, az autósok pedig kezdték megszokni, hogy a forgalomban velük is számolni kell. Rájöttek, hogy nem csak a KRESZ példáiban szerepel a biciklista, hanem a valóságban is joguk van feltűnni az úton. Sokan pedig valószínűleg azért lettek empatikusak, mert tudták, közben a saját gyerekük, barátjuk, jó fejnek ismert szomszédjuk is ott tekert valahol a városban.

Örömmel jelentem be, hogy a közszolgálati jelleggel sulykolt élet-halál harc már évekkel ezelőtt véget ért Budapesten. Vannak persze hülyék, ahogy ezt maga az interjú is bizonyítja, de aki ma biciklivel kimegy az utcára, azt tapasztalja, hogy a szűk utcákban tekerve lassan halad mögötte az autó, amíg biztonságosan ki nem tudja kerülni. A kereszteződésekben megadják az elsőbbséget. A dugóban veszteglő autósok lehúzódnak, hogy elférjünk köztük. A helyzet nyilván nem olyan, mint Hollandiában, de a városi biciklizéshez már nem remek túlélő ösztönök kellenek, hanem csak egy egyszerű bicikli.