Emberkísérlet: egy hét bicikli nélkül

„Csak a sarokig biciklizem, a boltba – motyogtam magam elé, ahogy kitoltam a bringát a lakásból. – Ezzel még nem szegem meg a fogadalmat.” Az egyhetes kerékpár nélküli életem harmadik napján jártam ekkor. Megmarkoltam a kormányt, de a fejemben megszólalt egy hang: „A kis biciklizés is biciklizés!”

Az ajtóban álltam, mozdulni sem bírtam, megdermesztett a belső vívódás. Végül is mi az a kétszáz méter? Miközben tudtam, hogy olyan lenne most felülni, mint amikor a leszokó alkoholista csak egyetlen pohárkával hajt fel. Valószínűleg másnap már biciklivel gurulnék este moziba, reggel munkába is azzal mennék, és sosem tudnám meg, hogy milyen a városi élet kerékpár nélkül.

Ha az ember leteszi a biciklit, nem egyszerűen közlekedési eszközt vált. Nekem már egy hét alatt átalakult az életem. Hogy elhatározásom súlyát érzékeltessem, következzen röviden a háttér. 1998 óta kerékpározom napi rendszerességgel a városban, 2005 óta télen is biciklivel járok. Ezek után most azzal kellett szembesülnöm, hogy:

• Az utazási idő két városi pont közt az eddig átlagos negyedóráról fél órára ugrott.
• Harmadannyi dolgot tudtam elintézni egy nap.
• Soha nem lehettem biztos abban, hogy időben megérkezem-e célomhoz.
• Véletlenül is találkoztam ismerősökkel az utcán.
• Csomó új dologra bukkantam a városban, úgymint érdekes graffitik, ismeretlen boltok és egy mellékutcai cukrászda.
• Jelentősen nőttek a kiadásaim.

Nem vagyok hittérítő, volt sok jó tapasztalatom is, de a mérleg inkább negatív. Biciklivel egyértelműen jobb, kényelmesebb, és olcsóbb az élet.

A kezdő budapesti lépései

Az első nap úgy éreztem magam, mint a vadember, akit hirtelen bedobtak a nagyvárosba. A legnagyobb problémán a technika átsegített: bármerre indultam, a Google Maps tömegközlekedési verziójával kerestem ki, milyen járművekre kell szállnom. Az applikáció nélkül valószínűleg nem élem túl a hetet.

Arra viszont nem számítottam, hogy még annál is több időt kell az útra szánnom, mint gondoltam. A biciklistának ugyanis nem sokat kell számolgatni a menetidőt. Ha egyszer megvolt, hogy a legrosszabb esetben, az összes piros lámpát kifogva is 17 perc alatt érek be az Indexbe, akkor onnantól legfeljebb az a kérdés, hogy zöldhullámmal, hátszéllel mennyire csökken a menetidő (14 perc). Nem kell ugyanis számolni a dugóval, a kimaradó járatokkal, vagy eltereléssel. Sem pedig azzal, hogy kiderítsem, melyik nyomorult kijáraton kell a felszínre bukkannom az aluljáróból.

Első nap BKV-val ugyanezt az utat 37 perc alatt gyűrtem le, de a legjobb időm sem volt 30 perc alatt.

Egy hét alatt kitapasztaltam: a város tetszőleges pontjára tömegközlekedéssel átlagosan fél óra az út. Miközben biciklivel 99 százalékban egyetlen célpont sincs messzebb negyedóránál. Nem, nem arról van szó, hogy a városi kerékpáros Pestszentimrére is kiér 15 perc alatt, hanem hogy mindaz, ami számomra a mindennapi élethez kell, a város belső zónájában található. Viszonylag ritkán kell elugrani bankba, interjúra, vagy moziba a XVIII. kerületbe.

Húzd ki a naptárad felét

Az első nap megtanultam azt is, hogy bicikli nélkül az ember jobb, ha elfogadja, élete nyugodtabb ritmusra váltott. Feladtam, hogy olyan komplex programokat szervezek, mint azelőtt. Munka után háttérbeszélgetés a városban, aztán kiállításmegnyitó, majd este edzés? Naivitás!

Tömegközlekedve az addigi programok felét, harmadát egyből el lehet felejteni: az utazáshoz szükséges plusz 15-20 percek felhalmozódnak, szóval a bevásárlásra vagy kávézásra szánt időt a villamoson töltjük el.

Próbálkoztam autóval is, de az pokoli élményeket hozott. Napközben a városban csak akkor voltam gyorsabb, mint BKV-val, ha nem kellett hidat használnom, és elkerülhettem a város belső részét. Szóval szinte soha. De még így is: hiába voltam olyan gyors, mint metróval vagy busszal, a célban mindent elrontott a csüggesztő keringés, hogy parkolót találjak.

És akkor ott van az autózás költsége: a benzin, a parkolási díj, az esetleges büntetések. A városban csak hétvégén vagy este nyolc után érdemes autóba ülni. De pont hétvégén vagy buliba menet ki akar vezetni?

Buli a villamoson

A kísérlet előtt utoljára talán egy évvel BKV-zhattam, így az első élmények sokkolóak voltak. Az 1-es villamospótlóra felszállva azt hittem, egy nyolcvanas évekről szóló film statisztái közé keveredtem. Miért öltözött minden ember gépi kötött pulóverekbe vagy széldzsekikbe, és miért lóbálnak már reggel nejlonzacskót? Aztán kiderült, hogy az emberek így öltözködnek, csak éppen a biciklista alig találkozik ismeretlenekkel.

A biciklista otthon, ahol jó esetben mindenkit ismer, felül a kerékpárjára, elteker a munkahelyére, iskolába, ahol szintén ismerősökkel találkozik. Ha elmegy délután valahová, akkor ugyanez folytatódik. Ehhez képest a kísérlet hatása olyan volt, mintha egy kis faluból váratlanul ledobtak volna a nagyvárosba.

Ráéreztem a bicikli nélküli élet pozitívumaira. Az utazások olyanok voltak, mintha egy szuperül megírt alternatív darab közepébe ültettek volna. Eleinte zenét sem hallgattam, nehogy egyetlen szórakoztató párbeszédről is lemaradjak. Arról sem tudtam, hogy szombat éjjel a 4–6-oson rendezik a legnagyobb bulit. Ha rendező lennék, egyszerűen forgatnék egy dokumentumfilmet a szombat esti villamoson.

Az is vitathatatlan, hogy buszozni, villamosozni sokkal nyugodtabb dolog, mint tekerni a forgalomban. Kellemes tapasztalat, hogy a BKV járművei általában nem tömöttek, lehet nézelődni, olvasni. Sőt, reggelente már a buszon válaszolhattam az emailekre.

A járművek többsége időben érkezett, és hétvégén vagy éjjel sem voltak drámai tapasztalataim.

Arról, igaz látensen, de tudtam, hogy a BKV-nál már nem csak a szovjetes merevségű havibérlet vagy buszjegy létezik. Mégis, amikor szembesültem az olyan civilizációs vívmányokkal, mint a hetijegy, kétheti jegy, működő jegyautomata, olyan hangulatba kerültem, mint amikor először kaptunk csokit nyugatról.

Egyetlen dolog maradt változatlan a budapesti közlekedésben a nyolcvanas évek óta: a fejlődés még nem ért el arra a szintre, hogy az emberek a mozgólépcső egyik oldalára álljanak, amint azt a világ boldogabb felén mindenütt teszik.

Tényleg elszámoltatják a bankokat!

A hét kellemes élményei közé tartozott, hogy spontán találkoztam ismerősökkel az utcán. Azt hittem, ilyen már csak a régi filmekben létezik. Felfedeztem érdekes graffitiket, újonnan épült házakat, jó boltokat.

A kísérlet idejéig azt hittem, az „Elszámoltatjuk a bankokat!” plakát csak fotosop, ahol a netművészek az ismert grafikai jegyek felhasználásával mutatnak rá a Fidesz végtelen idiotizmusára. Erre kiderült, hogy a plakát tényleg létezik, és az emberek nyugodtan sétálgatnak alatta. Biciklin az ilyesmik kiesnek az ember látóköréből.

A pró és kontra lista összesítése után mégis egyértelmű volt, hogy biciklivel közlekedni jobb, mint nélküle, mert

• Gyorsabb.
• Olcsóbb.
• Stresszmentes.
• Ha az ember amúgy nem edz, akkor is teker minimum 15-20 kilométert naponta. Ha programjai vannak, akkor simán összejön a 30-40 is.
• Egy hét kihagyás után a biciklin viszont feltűnt a városi szmog kesernyés íze, amihez az évek alatt nyilván hozzászoktam.

Összefoglalva: A tömegközlekedés felől nézve a kerékpárosélet olyan, mintha valójában egy faluban laknánk. De egy olyan faluban, aminek a szélén vaskohó üzemel. Minden negyedórára van, szinte mindenkit ismerünk, nyugodt a légkör, de a szél időnként az arcunkba fújja a füstöt.