Csepel mediterrán arca

2015.07.02. 18:10
12 hozzászólás
A Velencei-tó, a Tisza-tó, a Fertő tó és a Balaton körbebiciklizése után mi lehet egy bringás következő úti célja? Jó kérdés, pedig az orrunk előtt van, és érdekesebb, mint a négy másik együttvéve: a Csepel-sziget. Csak senki sem ismeri. Szigeti bringakör, kísérleti coubriport, 2. rész.

A cikk első részében Csepel körbebringázásának egyik feléről írtam: a Kvassay-zsiliptől indultunk, amennyire lehetett, a Nagy-Duna mellett haladtunk dél felé. Szürreális kalandjaink voltak: a Csepel Vas- és Fémművekben a Nagykalapács utcánál szembejött egy rózsaszín fürdőköpeny, az Árnyas horgásztanya után pedig betévedtünk az ártéri csalános-tüskés dzsindzsába, ahonnan egy defekt árán szabadultunk. Délebbre haladva egyre inkább átvettük a sziget lassú, hömpölygő hangulatát. A déli zsilipnél sátoroztunk le a Rózsa-szigeten. Aludtunk egyet, és erre a képre ébredtünk:

Azt hiszem, kevés kellemesebb ébredésem volt ennél. Összecsomagolás után kifogástalan mindentbele-rántottát és bundás kenyeret reggeliztünk. Arról is érdeklődtem, mi volt a szezon eddigi legnagyobb fogása, de konkrét adatokat nem kaptam, csak annyit tudtam meg, hogy idén eddig jó nagy amurokat fogtak, azok voltak a legszebbek. 

A csepeli Holle anyó

A kempingből kitekertünk a szigetcsúcsra, amire már gyerekkorom óta kíváncsi vagyok. Eredetileg itt szerettem volna vadkempingezni, de szerencsére nem próbáltuk meg, mert nemigen lehet. Szépen ki van építve, tűzrakó hellyel, halas fapadokkal és egy égnek fordított gyökerű, faragott törzsű fával.

Flashback: Életem első harminc évét Csepelen éltem le, ezért a túra során egy csomó helyen bevillantak régi sztorik. A szigetcsúcson üldögélve szinte láttam magam előtt a húsz évvel ezelőtti fülledt nyári éjszakán a fehérben úszó Kis-Dunát. A csapat aznap este szokásos ultiszeánszát tartotta a királyerdei Jegenye büfében, de záróra után senkinek sem volt kedve hazamenni. Elindultunk tucatnyian lefelé a Hollandi úton, amikor Csiga megjelent egy libával. Készen is állt a terv: átmegyünk valahogy a Molnár-szigetre, tüzet rakunk, és megsütjük a madarat. A parton találtunk egy félig már elrohadt, otthagyott csónakot, ami körülbelül éppen a túlpartig bírta, és ott elsüllyedt. A tűz körül szorgoskodtam, amikor észrevettem, hogy fehér szőnyeg borítja a vízfelszínt. Elindultam felfelé, és egyszer csak Robi alakját láttam a holdfényben kibontakozni: egy kövön ült a sziget csúcsánál, és magában dünnyögve fosztotta a libát, a tollat nagy lendülettel maga mellé (a Dunába) szórva. Mikor szóltam neki, nem is értette, mi van.

A szigetcsúcsról a kiváló minőségű gáti úton mentünk visszafelé. A műút Gyálánál letért a gátról, és utána mellette haladt, sóderesre váltva. Néhány kilométer után feltűntek a vízparti nyaralók, amik innentől végigkísérték part menti utunkat a Kis-Duna mellett. Aránylag gyorsan elértük Szigetbecsét, ami a legdélibb csepeli Kis-Duna-parti helység. Ha már ilyen csecse neve van, betekerünk a faluba, gondoltam, és megnézzük magunknak. A hangulatos főtéren egy életfa figyel, ami – csak a vágáskor vettem észre  földöntúli csakrahangot bocsát ki magából.

TIL: Bármekkora csalódás, de a községet nem azért nevezték el Szigetbecsének, mert ez a Csepel-sziget legbecsesebb települése. A névadó a Becse-Gergely nemzetség volt, akiknek ősei a későbbi III. Béla kíséretében tértek vissza Bizáncból, az ekkor elnyert birtokuk az egyetlen volt a szigeten, amely Becse-Gergelyeké volt. A török világ végére kipusztult a falu. Helyükbe először szerbek települtek, majd stájer és sváb telepesek érkeztek (az ő számukat később az 1946–48-as kitelepítési hullám ritkította meg). A falut jelenleg is több nemzetiség lakja.

Placcsantasz vagy harisnyázol?

Szigetbecse összenőtt a Csepel-sziget fővárosával, Ráckevével, aminek határát elérve az első úton visszatértünk a folyó mellé. Ez már az a Duna-part, amit jól ismerek: sétányok, fűzfák, stégek, pecások, ezernyi vízimadár, mediterrán, ráérős hangulat. A következő coub tökéletesen átadja ezt a világot:

Flashback: Kis-Duna partján, főleg a holtágakban rengeteg a béka. Kuruttyolásuk estefelé úgy felerősödik, hogy szinte megfájdul tőle az ember feje. De nekem nem ez égett bele a memóriámba, hanem a nagy békaevés. Ismét nagybátyám a főszereplő, aki gyerekkoromban megpróbált horgászt faragni belőlem, de nem sikerült neki. Még a hetvenes évek végén lehetett, amikor megpróbált bevezetni a békászatba. (Ma már szigorúan tilos békát fogni, nekem meg, mint mindjárt kitűnik, rögtön egy életre elment tőle a kedvem.) Az addig még szórakoztató volt gyerekfejjel is, hogy a béka egy perc alatt ráugrott az elé lógatott, horogra tűzött piros csalira. A horog kiszedése már nehezebb ügy volt, lévén a béka lenyelte csalistól a gyomrába. Az igazán sokkoló azonban az volt, amikor a teli centrumos szatyor békával odaültünk egy betontuskó elé, és megkérdezte nagybátyám: „Placcsantasz vagy harisnyázol?” A részleteket nem osztom meg az olvasókkal, elég annyi, hogy tiszta békabelsőség lettem a végére, és bár a rántott békacombok ízlettek később, békászásra maximum az éhhalál küszöbén vetemednék.

A parti ösvény elébb murvás, majd térköves sétánnyá alakult: beértünk Ráckeve központjába, ami háromszor közelebb áll a szívemhez, mint például a pesti Duna-korzó.

A centrumban jelentős a kerékpáros tranzitforgalom, itt megy ki a szigetről a Szigetújfalu felől érkező Eurovelo 6 nemzetközi kerékpárút. Egészen furcsa bringásjelenségekre lettem figyelmes. Sajnos nem tudtam megörökíteni, amikor egy vakítóan ősz, hosszú hajú és hosszú szakállú öregúr teljes versenyszerkóba öltözve ellebegett mellettem az országúti rakétáján, és rám kacsintva nyomott maga elé egy öklöst, mintha egy klubba tartoznánk. Gyorsan megtapogattam az államat és a tarkómat, ellenőrizni, nem változtam-e időközben én is Fehér Gandalffá, de szerencsére nem. 

Mignonházak az üdülősoron

Ráckeve és Szigetszentmárton között, a parti nyaralók útján videóztam le ezeket a szépen konzervált mignonházakat, a hetvenes-nyolcvanas évek bungalóépítési lázának élő emlékeit. Akkoriban akinek nem volt pénze balatoni víkendtelekre (Csepelen sokan voltak ilyenek), vásárolt egy nadrágszíjtelket valahol lejjebb, a Kis-Duna partján, és faházat eszkábált rá. Olyat, amilyet sikerült. A szomszéd szájában.

Szigetszentmártonon nagyon kellemes szabad strandba botlottunk, a végében Papa Joe kocsmájával, ahol hűs radlert ittunk a teraszon. A lángosost nem tudom ajánlani. Nem is azért, mert sokat kellett várni rá, hiszen ráértünk, meg nem is azért, mert a kissé zavarodott konyhai kisegítő srác összevissza keverte a rendeléseket, hanem mert olyan íze volt a tésztájának, mint az óvodai sóliszt-kisplasztikának.

Flashback: Szigetszentmártonnal egy vonalban van a Kis-Duna túloldalán Áporka, ahová kamaszként gyakran lemotoroztam nagyanyámékhoz. A motorozás szó persze egy kicsit túlzás, egy Verhovina kismotoron pöfögtem 30-40 km/órával. A Verhovina az akkoriban divatos 50 köbcentis Riga dizájnosabb változata volt, amiről elterjedt a szólás: „Riga motor gyors és fürge, erre baszott rá az ürge." Volt, hogy Szücsi barátomat is elvittem Áporkára, a dupla súly alatt azonban a Verhovina motorja a szigethalmi hídnál megállt. „Most mi van?” – kérdezte Szücsi. „Mi lenne? Cigiszünet” – válaszoltam. Tíz perc alatt a szűkre szabott hűtőbordák lehűltek annyira, hogy továbbindulhattunk. Sajnos, nem örülhettünk sokáig. A hátralevő tíz kilométeren még három cigiszünetet kellett tartanunk. A Verhovinának jelentős szerepe lehetett abban, hogy később láncdohányos lettem.

Szabad strand a hókonyban

Szentmártonról a műúton tekertünk át a néhány kilométerre fekvő Szigetcsépre, ott ugyanis mindenképpen be kellett volna jönnünk a hókonyok, azaz az egykori jeges áradás után maradt holtágak, öblök miatt a partról. Az egyik ilyen hókony végében van a Csepel-sziget legszebb szabad strandja, ahol megálltunk egy pihenőre.

Már kezdtem csodálkozni, hogy az út során nem futottam bele ismerősbe, amikor a büféasztal felől a nevemet üvöltötte valaki. Fecóék voltak, régi haverok, a Hepajka nevű lélekvesztő fedélzetén csorogtak le hétvégére a csépi strandra. 

Szigetcsép után ismét visszatértünk a Duna-parti sétányra: nád, fűzfák, stégek és derű, magyarul Csepel.

Flashback: Így mentünk el Szigetszentmiklós, majd később a Czuczor-sziget mellett, ahol a családi nadrágszíjtelken állt faházunk sokáig. Sok időt eltöltöttem itt kamaszkoromban, amiben nem kevés szerepe volt szomszédunknak, Sanyi bácsinak, aki gyorsan használódó motorjaimat segített javítgatni. Az öregnek olyan szerencséje volt, hogy a Pannónia és Danuvia motorok fénykorában dolgozott szerelőként a csepeli motorkerékpárgyárban, sőt versenyzett is külföldön. Munkamódszere inkább mágia volt, mint tervszerű diagnosztika: addig csavargatta, húzogatta, birizgálta a motor alkatrészeit, míg az egyszer csak életre kelt.

A Czuczor-sziget már egészen Budapest határában fekszik. A kerület az elmúlt években agyonsétányosította a Duna-partot, a mély murva inkább a sétálóknak jó, mint a bringásoknak. A Csepeli strandnál fagyizni terveztünk a Csepel-szerte híres Hollandi cukrászdában, de olyan sor állt, hogy inkább kihagytuk.

Célunkhoz egyre közeledve elhaladtunk a Papírgyár, majd az egykori BSZV-telephely mellett. Csepel ismét a ragyás arcfelét fordította felénk.

Flashback: Sok helyen dolgoztam életemben, de a BSZV (Belkereskedelmi Szállítási Vállalat) teherautó-javító csarnoka a késő Kádár-kori laza munkafelfogásnak egy olyan tömény esszenciáját adta, hogy máig beleborzongok. A művezető eleve azzal vett fel szerelőnek, hogy biztos tudom, itt nem kell sokat dolgozni. Hogyne tudtam volna, itt lébecolt vagy fél tucat léhűtő haverom. A BSZV-nél nem szóltak, ha egy hengerfejcsere egy IFA-n két napig tart (amúgy egy-két óra), nem számított, hogy kimentünk fürödni munkaidőben a Francia-öbölre, és arra is csak a szemöldökét húzta össze a művezető, amikor felfedezte világrengető újításomat lógás terén. (Sokáig úgy tudtam jóízűeket szunnyantani munkaidőben, hogy beültem az IFA alá, csuklóimat összekötöttem a kardán felett, ami kívülről úgy nézett ki, mintha derékig az alvázban elmélyülten szerelnék valamit. Horkolásom azonban itt is lebuktatott.)

Komikus szélcsapda a híd alatt

A Weiss Manfréd úti kerékpárúton gurultunk vissza egészen a szigetcsúcsig, ahol jobbra letérve, a Kvassay híd alatt még bementünk a Kvassay-zsiliphez. Leültünk a fűre, és szomorúan néztük a vizet: vége a túrának.

Gabit nagyon megfogta a sziget szépsége. Budai lány lévén annyit tudott eddig Csepelről, hogy egy hatalmas lerobbant gyártelep és szürke lakótelepek keveréke. A túra azonban úgy megváltoztatta ezt a képet, hogy megesketett: hamarosan még egyszer megcsináljuk a Csepel-kört. Rajtam nem múlik.

Flashback: Pár éve egyik fiammal feleveztünk a Gubacsi hídtól a Kvassay-zsilipig egy kölcsönkenuban. A magas beton partfalak között úgy felerősödött a szél, hogy nem tudtam a kenuval megfordulni, mert a légáram minduntalan egyenesbe állította a kenut, mint egy szélkakast. Na, gondoltam magamban a lapáttal küszködve, most szépen összeomlik az apai bálvány, a sokat mesélt dunai kalandok a Kvassay híd alatti hullámokban fognak a nevetségességbe fulladni. Aztán végül csak sikerült a szélcsapdából kikecmeregni, és ahogy elnéztem, mégsem váltam Borus Demeterből Linkóci kapitánnyá fiam szemében. Legalábbis remélem.

Faktumok:

Az útvonal hossza lefelé 70 km volt az eltévedésekkel, visszafelé talán kevesebb. Ez időben szombaton 9 órát jelentett (amiben azért benne volt a defektjavítás, több kajálás), vasárnap viszont csak 7-et a Kis-Duna felőli oldalon. Lefelé kevesebb az élet, de a visszaúton legalább öt szabad strand van, számos büfé és bolt, nem lehet éhen halni. Kétnapos út az ideális, akkor lehet ráhangolódni a túrára. Sátrat vinni kell (bár ha nincs tele a Rózsa kemping, ott van rendes szállás is). Legtöbbször lehet választani, hogy a gát melletti földúton zötyög, vagy az eggyel kintebb húzódó műúton hasít az ember.  Nem kell mountain bike, én például egy húszéves országúti BCA bringával toltam, a csomag simán elfért hátul. A költségünk mindössze a 800 forintos szállás volt, plusz az étel-ital.