Ebben jobbak a magyarok az osztrákoknál

2016.10.01. 14:40
21 hozzászólás

Végre teljes egészében járható a Fertő tavat megkerülő, 135 kilométeres kerékpárút. A bejárása közben annyi hibát elkövettem, amennyit csak lehetett, mégsem ezért értek a legnagyobb meglepetések.

Én tényleg vonattal szerettem volna menni, de hiába. A Magyar Államvasutak nagy nehezen és szép lassan azt már felismerte, hogy ezek a furcsa, gyanús, lumpen alakok valami rejtélyes okból magukkal szeretnék vinni a bringáikat a Balatonra, ha már az egészet kerékpárút veszi körül, úgyhogy ezt már egész jól lehetővé is tették. De hiába van egy egyébként sokkal jobb minőségű tókerülőút az ország nyugati csücskében is,

ide tényleg csak az jön vonattal, akit fegyverrel kényszerítenek rá.

Kezdjük azzal, hogy két személynek, két bringával, Sopronig (ahonnan fél óra alatt bringaúton lehet Fertőrákosra tekerni) oda-vissza 21 ezer forint a vonatjegy, ami majdnem háromszorosa a benzinköltségnek, így meg még akkor is jobban megéri autóval érkezni a tópartra, ha az ember a helyszínen bérelne kerékpárt. Ha viszont megoldott a szállítás, tényleg nem lehet kérdés az utazás módja.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy bringaszállításra alkalmas vonat Budapestről nem megy egyenesen Sopronba, tehát mindenképpen át kell szállni. Hogy elég hamar elmegy az utolsó vonat Pestről, és ha olyan időpontot fogunk ki, ülhetünk nyolcvan percet Győrben a csatlakozásra várva.

Mindenesetre, ha már így készültünk – meg a Ráspi nevű, egyébként várakozásaink alatt teljesítő világhírű étterem miatt – Fertőrákoson foglaltunk szállást péntek éjszakára, hogy a szombat már a bringán kezdődjön, ne egy háromórás utazással. És reggel „visszafelé”, keletnek indultunk el, hogy az amúgy majdnem teljesen sík út egyetlen nagyobb emelkedőjét lejtőként vegyük be; aki az óramutató járásával megegyezően indul, annak a túra utolsó szakasza egy jó hosszú kaptató.

Így ráadásul azonnal tesztelhettük az út legújabban kialakított és átadott részét, a Fertőrákos és Balf közötti szakaszt. Amikor kollégánk két éve erre járt, ez volt az utolsó hiányzó láncszem, ami pokollá tette a gyengébb idegzetű bringások útját. Ő akkor azt írta róla: „Balfnál az elkülönített kerékpársáv megszűnt, egy rossz minőségű autóúton kellett tovább mennünk. Ezen a nyolc kilométeres szakaszon olyan tehetetlen méreg öntött el, hogy csak sokára ment ki belőlem. Az egyébként is keskeny úton a kocsik nagy lendülettel zúztak el mellettünk. (…) A szívás fél óráig tartott”, amit elég könnyű elhinni, mivel ezen a szakaszon olyan az út, hogy az ember még autóval is csak alaposan lelassítva, igény szerint halkan imádkozva halad végig rajta.

Ehelyett most már – az osztrák oldalon jól bevált minta alapján – a szőlőterületek közé terelik a bringásokat, részben új kerékpárútra, részben a szinte nulla forgalmú mezőgazdasági utakra. Kilátásnak nem utolsó, ahogyan a pedálunk alatt elterülnek a szőlőföldek és a szántók, egészen a távoli Fertő tó partjáig, viszont, igaz, ami igaz, még így is ez a szakasz az út magyar oldalának gyengébb pontja, ha már egyáltalán nem is annyira, mint régebben.

Mert Fertőrákos után rögtön egy murvás földút jön, és később is akad még olyan minőségű aszfaltborítás, ami még látható eredeti funkciójának, esővízgyűjtő csatornának sem igazán felel meg, nemhogy nem biztosít lebegésszerű suhanást.

Emellett pedig ezzel a megoldással még egy komoly szintkülönbséget iktattak be az útba – előbb fel kell kaptatani a szőlőhegyre, aztán ezerrel lesüvíteni róla, az irányokkal legfeljebb a sorrend variálható. Bár ez a „komoly” szintkülönbség is olyan, amin egy tisztességes mountain bike-os csak röhögne egy jót: még tizenkét sebességes géppel is simán teljesíthető, tizennyolcassal pedig tényleg legfeljebb egy kis lihegés és lelassulás az ára.

Viszont már ezen a szakaszon bele lehet kóstolni abba, mit is jelent valójában „a Fertő tó megkerülése”. Az ember nyilván azt hinné, hogy majd tekerés közben a kék vízfelületen csillogó napfény szikrácskái fognak versenyt táncolni a nádasból előröppenő, sokszínű madárvilág vidáman csicsergő példányaival. Hát, nincs olyan, a tavat megkerülő illemtanár, aki erre ne azt felelné: lófaszt.

A Fertő tó persze eleve különös a maga nemében, sok helyen kilométeres nádas választja el a partot a víztükörtől, a part csak a legritkább esetben olyan, mint a Balatonnál. Ugyanakkor az úgynevezett Fertő tavi bringakörút vége felé az ember már azt is úgy fogadja, ha egyáltalán a nádast meglátja, mint szomjazó az oázis derengését. A leggyakoribb élmény az, hogy már megint a hátunk mögött van a tó, és már megint távolodunk tőle, pedig már az előbb is azt hittük, hogy ennél messzebb már biztosan nem jövünk. Ez az út inkább „a Fertő tó környékén elhúzódó szántók és szép zöld földek ölén végigvezető kerékpárút”, csak ez valószínűleg nem férne ki a táblákra olyan jól, mint hogy B10 Neusiedler See-Radweg. Mindenesetre aki vízre vágyik, jobb, ha hoz magával távcsövet vagy egy felfújható kismedencét.

A hivatalos bringaút az osztrák oldalon alapvetően a B10-es, amelynek több leágazása is elérhető, a magyar oldalon pedig a több mint tízezer kilométeresre tervezett EuroVelo 13 bringaút, a Vasfüggöny-út nemrég átadott szakasza. Ami még azt a kevés igazán gyönyörű vízparti részt is elvenné az egyszeri bringás elől, ami pedig útba esne; a legszebb néhány kilométert a 135-ből. Úgyhogy Fertődön nem árt résen lenni, és akármit is jelölnek a hivatalos térképek, lekanyarodni Sarród felé, onnan meg a végtelenbe és tovább.

Pontosabban a Fertő-Hanság Nemzeti Parkba, ahová belépve hamar elérjük a tavi mocsárvilág legszebb részét. Vonulási időszakban madarak tízezrei állnak meg itt pihenni, de itt költ több tucatnyi madárfaj is, gémektől nádiposzátákon át a különféle récékig; nem nagyon lehet úgy erre járni, hogy ne találjunk százával a valószínűtlenül kék eget pöttyöző madarakat.

De még mielőtt igazán előtörhetne belőlem a szunnyadó ornitológus, a sors inkább figyelmeztet egy elég nagy hibámra, miszerint elkényeztetett, városi idióta vagyok én is, aki úgy indul neki egy kétnapos bringatúrának, hogy nem készül fel egy defektre, így ha feladja alatta az egyik kerék, ne tudjon mást csinálni, csak állni a semmi közepén, kilométerekre az utolsó lakott területtől, mint egy hülye.

Akinek ugyanakkor hatalmas szerencséje van, mert egy percen belül sikerül megállítania a szembejövők közül épp saját maga pontos ellentétét, egy végletekig felkészült és felszerelt osztrák bácsit – és a feleségét –, aki ráadásul nagyjából annyira jóságos, mint a Télapó, csak jobban szerel biciklit.

Ezt a végül a lehetőségekhez képest egész jól végződő fiaskót leszámítva – amiért elég nehéz lenne mondjuk az útkezelőt okolni – viszont az út rövid magyar szakasza minden várakozásunkat felülmúlja; innen még néhány eszményi kilométer vezet az osztrák határig, sima, széles bringaúttal a háborítatlan földek közepén, bivalycsordák és természeti látnivalók között. Úgyhogy mindazokból a sztereotípiákból, amit korábban annyit lehetett hallani – „bezzeg a sógoréknál milyen gyönyörűek és tükörsimák az utak, ott minden rendben van, na aztán csak át kell jönni a határon a horrorért” – mára már semmi sem igaz.

És nem is csak azért, mert a magyar utakkal sincs tulajdonképpen semmi baj: azt a pár méter rákosi murvát leszámítva mindenütt jó minőségű, vagy az úttesttől teljesen külön kiépített úton, vagy a széles járdán, jól elkülönítve halad a bringaút, csak Fertőrákoson oldották meg viccesen a dolgot. Ott a kétsávos úttestre úgy került fel kétoldali bringasáv, hogy egyszerűen lecsíptek az útból, így viszont az autóknak már csak egy sáv maradt, de amilyen kicsi ott a forgalom, ez sem zavaró egyik fél számára sem.

Hanem azért is, mert az egész magyar szakasz agyon van táblázva: minden kereszteződésben egyértelműen látszik, hogy mi merre van, és előre legalább két város (a következő és egy távolabbi célpont) fel van tüntetve, hogy számolni tudjunk azzal, mitől mennyire vagyunk. Ez persze nem tűnik olyan nagy bűvészetnek, de ezt csak addig gondolja az ember, amíg át nem megy a határon. Mert a sztereotípiákkal ellentétben

a Fertő tavi bringaút magyar szakasza sokkal, de sokkal jobb az osztráknál.

Nem magukról az osztrák oldali utakról van szó, bár azért az sem tengelyig tejfel: a természetvédelmi övezetekben nem gondolták túl, hogyan is lehetne környezetbarát módon járható utakat telepíteni – vagy ez, vagy az. Ami jobb esetben itt is murvát jelent, zavaróan hosszú szakaszon, de az egyik félreesőbb útvonalon a hivatalosan kinevezett kerékpárút egy ponton húsz centi mély, porszerű homokká változik, amiben nem nehéz bringázni, hanem konkrétan lehetetlen, muszáj tolni, de a homok úgy megfogja a kereket, hogy még azt sem olyan egyszerű.

Hanem a táblák, na azok kapcsán tényleg egyik a meglepetésből a másikba esik az ember, legalábbis aki nem gondolta volna eleve, hogy a maga után összességében rengeteg kívánnivalót hagyó magyar bringaúthálózat ragyogóan mesterinek és példaszerűnek fog tűnni a nagybetűs nyugaton. Az osztrák szakasz tervezőjének ugyanis valamiért teljesen evidens volt, hogy úgyis mindenki tudni fogja, merre akar menni, csak abban kell néha megerősíteni, hogy ami alatta van, az még tényleg a bicikliút. Az meg, hogy az irányokat is közölni kéne – oké, hogy ez a B20-as út, na de melyik város felé vezet? Egyáltalán, ez most a keleti vagy a nyugati irány? –, fel sem merült.

Pedig ez egyáltalán nem olyan egyértelmű, mivel az utak, főleg a tó keleti partján,

rengetegszer csalinkáznak labirintusszerűen a kis utcákon,

szóval egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy a harmadik körforgalom, két jobb- és egy balkanyar után akkor most srégen jobbra vagy enyhén balra kéne letérni, ha át akarunk gurulni a másik bringaútra. Pláne, mivel – nyilván, hogy mindig a lehető legkisebb forgalmú úton vezessenek – sokszor előbb pont a céllal ellenkező irányba kell menni pár sarkot, és csak utána áll irányba az út.

Így történhet meg, hogy amikor úgy döntünk, kihasználnánk a lehetőségeket, és a tavat jó messziről, nagy ívben kerülő főútvonal, a B10 helyett egy szakaszon a parthoz közelebbi, a mocsaras területek és kis vízfelületek között vivő B20-ast követnénk, kisebb kerengés után a körút másik szakaszán lyukadunk ki, ahol rossz a burkolat (itt van az említett homokdűne is), nem is különösebben szép a környék, és még kerülőt is jelent – de legalább véletlenül megnézhetjük a környék nevezetességét, a fehérszamárcsordát. (Komolyan, még a térképen és később útjelző táblán is jelölik, hogy merre találhatóak.)

Ami viszont nagyobb gond, hogy a nap végén szintén belefutunk a tábla- és információhiányba. Persze ehhez kellett a második hibám is. A napi úticélként betervezett, az indulástól úgy 80 kilométerre, azaz pihenőkkel és kényelmes tekeréssel egy napi bringaútra lévő Neusiedl am See (Nezsider) az ősz és a rossz idő ellenére is tele volt, ezért Bruckneudorfban (Királyhida) foglaltam szállást, ami otthonról nézve még nem tűnt messzinek (9,7 kilométer Nezsidertől, hazudta a szállásfoglaló oldal, 14 kilométer, mondta a valóság), de azért a defekt miatt kiesett idő, a véletlen kerülőút és az egész délután szakadó eső miatt este már nem tűnt olyan jó bulinak a kis kitérő.

Pláne, hogy Parndorfban (Pándorfalu) az egyik kereszteződésben az útburkolaton ugyan még mindkét irányba mutat egy-egy nyíl – eleve csodás ötlet, hogy a tájékozódást az út során sokszor ennyivel oldják meg: jobbra is meg balra is lehet menni, mindkettő tök jó, haladjon tovább, nincs itt semmi látnivaló –, de a táblán már csak egyik irányba mutatja, hogy az adott bringaút arra vezet, legközelebbi város vagy bármi hasonló nélkül.

A sötétben a bokrokban velünk rohanó állatok, a távolban egyre lövöldöző vadászok hangjai között, a puszta közepén egy idő után azért GPS-en ellenőrizzük, nem lehet-e, hogy mégis homlokegyenest a másik irányba küldött az útjelző tábla.

Maradj nyugodt. Lehet.

Mindent vissza. Az ominózus kereszteződésnél pont arra jön autóval egy osztrák házaspár, akik maguktól kérdezik meg, nem tudnának-e esetleg segíteni, és tudnak. Mondjuk ha táblázásban nem is, a segítőkészségben hasonlíthatnának jobban a magyarok az osztrákokra. Persze, hogy arra kell menni, amerre nincs tábla – és amerre a hatalmas, roppant részletes, de mire a túra végére érünk, kiderül, hogy a valósággal a kellemesnél jóval kevesebb ponton egyező bringás térképünk szerint sem kellett volna –, úgyhogy a tervezettet finoman szólva túlteljesítve, éjszaka, 117 megtett kilométer után kerül tető a fejünk fölé, pont a Lajta partján, Királyhidán, ahol a  Švejk egy fejezete is játszódik, meg most már a mi életünké is.

Másnap a tó nyugati partja már nem mutat sok újdonságot, inkább ráerősít az eddigi tapasztalatokra. Miszerint a bringautak szélesek és kényelmesek, elsősorban azért, mert szinte sehol nem bringautakról van szó, hanem anno még a mezőgazdasági járművek számára épített pályákról.

Másrészt, hogy az utak olyanok, mintha szándékosan akarták volna megóvni az utazót a tó látványától, folyamatosan egyre távolabb és távolabb vezetnek a parttól; a nyugati szakaszon már az is ünnep, ha a horizont szélén, hunyorogva ellátunk a kék vonalig. És hasonló a helyzet a látnivalókkal is: még Rustot (Ruszt), „a gólyák városát” is a falun kívülről, hátulról, a szőlőhegyen át kerüli el az útvonal, nehogy a túlzott izgalmak szívbajt okozzanak a gyanútlan utazóknak.

Úgyhogy Mörbischnél (Fertőmeggyes) a kezünkbe vesszük a sorsunkat, és csak azért is letekerünk a vízhez, itt van ugyanis a tó talán legjobb strandja. Csak egy kicsit nehezíti a dolgot, hogy a helyi falunapot vagy szüreti mulatságot egy az egyben és kikerülhetetlenül rátelepítették a bringaútra, kirakodóvásárral, vurstlival és az egész utat elfoglaló tűzoltózenekarral.

De a tó vize még mindig nem hidegebb, mint a nyáron (mert a nyáron is marha hideg volt), a látvány szép, és az egyébként a túlparti Illmitzből (Illmic) a csak félkört tenni akaró bringásokat is szállító kompok érkezése teszi mozgalmasabbá, úgyhogy bőven megéri a kitérőt.

Innen meg már csak egy kellemes, az autóforgalomtól elzárt, katonákkal védett, az erdőn átvágó, egy-két kilométeres bringaút vezet vissza Magyarországra, egy olyan, jó esetben csak 135 kilométeres út végén, amely, ha vízpartinak nem is nevezhető, de könnyű (még gyerekkel is teljesíthető) és kellemes volt.

Vagyis lett volna, ha nem hullik vissza a fejemre a saját hülyeségem – anélkül egy teljesen problémamentes, nem is igazán fárasztó kört tettünk volna meg. Még jó, hogy nekünk sikerült némi izgalomról is gondoskodnunk – kinek kell a túlzott nyugalom?

Olvasnál még bringatúratippeket? Kövesd a Kerékagyat a Facebookon!