Menyhért, Mirjam
10 °C
25 °C

Az oroszok és a nyugat nagy gázháborúja

2009.04.10. 07:36 Módosítva: 2009-04-10 09:20:20
A Mol ötödének orosz kézre jutása nagy valószínűséggel összefügg az európai gázpiacért folyó küzdelemmel. Az oroszok sorra vásárolják meg a tervezett Déli Áramlat nyomvonalán a helyi energetikai cégeket, az Északi Áramlattal és a mostani tranzitországok befolyásolával közel állnak a totális győzelemhez.

Miután bevásárolt a Molból egy orosz cég, hamar felmerült a gyanú, hogy elsősorban a társaság gázvezetékei érdekelheti az oroszokat. A feltételezés nem tűnik légből kapottnak, ha megvizsgáljuk, hogy orosz cégek az utóbbi időben hol és mit vásároltak a gáziparban.

A Déli Áramlat nevű, orosz–olasz együttműködésben tervezett gázvezeték nyomvonalán sorra vásárolták fel a célhoz szükséges cégeket. Ahhoz azonban, hogy a nagy vezetéképítési terv globális jelentőségét is érzékeltessük, messziről kell kezdeni a történetet. Az érthetőség kedvéért egy táblás stratégiai játékhoz hasonlítjuk a vezetékekért vívott küzdelmet.

A nagy társasjáték szereplői

Európának gáz kell a fűtéshez és az áramtermeléshez, viszont a kontinensen kevés a gáz. Az EU 27 tagországa saját gázfogyasztásának csak 38 százalékát képes előállítani, ráadásul a belső készletek apadnak. A legfontosabb külső forrás Oroszország, innen jön az EU-ban elégetett gáz 23 százaléka, és ez az arány évek óta növekszik. (További 10 százalék Algériából, 18 százalék Norvégiából, 11 százalék más EU-n kívüli országokból érkezik.)

Oroszországnak is kulcsfontosságú, hogy sok gázt tudjon eladni Európának. A Gazprom az orosz költségvetés bevételeinek negyedét termeli meg. Az exportbevételekből tudják azt is biztosítani, hogy az orosz háztartások olcsón, a termelési ár alatt kapják a gázt. Az orosz gáznak Európa az egyetlen jelentős vásárlója.

Az Európai Unió keleti felét szinte csak orosz gáz látja el. Az orosz függés határa Németország, amely Európa legnagyobb gázfogyasztója, és negyven százalékban szorul orosz importra. A Németország–Ausztria–Olaszország-tengelytől nyugatra nincs jelentős orosz gázexport: Európa nyugati felének déli részét elsősorban Észak-Afrikából, az északit főleg Norvégiából látják el gázzal.

A fenti térképen látható, az egyes EU-tagállamok milyen arányban használnak orosz eredetű gázt. A Gazprom – az orosz állami gázvállalat – szerepe azonban ennél is nagyobb az európai gázpiacon, hiszen például a magyar 76 százalékban nincs benne az Emfesz által behozott türkmén gáz (a magyar fogyasztás ötöde), amit áttételekkel szintén a Gazprom árul.

Gázt Európa keleti felére gazdaságosan csak keletről lehet hozni. Afrika felé túl széles a tenger, Norvégia is messze van, és kitermelése sem elég az újabb piacoknak. A Közel-Keletről hajóval behozható cseppfolyósított földgáz (LPG) pedig jóval drágább, mint a vezetékes.

Kelet felől három fontos lelőhely van: Szibéria, a volt szovjet közép-ázsiai államok (kitermelésben közülük egyelőre Türkmenisztán az egyetlen igazán jelentős) és Irán (ahol nagyok a készletek, de alacsony a kitermelés). A szibériai mezők orosz állami tulajdonban vannak. A türkmén mezők gázát évek óta a Gazprom vásárolja fel, és az országból csak Oroszország felé megy vezeték, minden köbcenti nyugatra menő türkmén gáz orosz érdekeltségnek számít. Irán nyugati gazdasági embargó alatt van, ha ezt feloldanák, akkor is évek kellenének a kitermelési kapacitások megfelelő bővítéséhez.

A keleti oldalon tehát egyelőre nincs rövid távú remény az orosz függőség feloldására. A stratégiai társasjátékban azonban éppen az az izgalmas, hogy a játékosok mindig több lépéssel előre gondolkodnak.

Harc a vezetékekért

Ebben a játékban két fontos eszközt kell megszerezni a boldoguláshoz: gázmezőt és vezetéket. A gázmezők helye adottság, és minden játékosnál stabil állami tulajdonban vannak, ezért ezek kívülről megszerezhetetlenek.

Mozgástér csak a vezetékeknél van. A vezeték lényegében egy cső, amin a gázt szállítani lehet. Vezetéket építeni drága, de a leggazdaságosabb módszer a gáz mozgatására.

A vezetékhez hosszú távon használható mező kell, vagyis garancia, hogy lesz mivel feltölteni a csöveket, és vevő, aki legalább a beruházás megtérüléséig biztosan vásárol gázt. Kell még hozzá rengeteg pénz. Ami még nagyon fontos: kell hozzá a nyomvonalon lévő országok hozzájárulása, és egyezség az adott szakasz gazdájával arról, hogy mennyi tranzitdíjat kér.

Jelenleg az alábbi vezetékeken jön keletről a gáz:

orosz-gaz2.GIF

Az ábrán látszik, hogy orosz mezőkről csak Belorusszián és Ukrajnán át megy vezeték nyugatra, a közép-ázsiai mezőkről csak Ukrajnán keresztül. A nyugatra eladott keleti gáz nyolcvan százaléka halad át Ukrajnán.

A vetélkedés első körben ezeknek a tranzitoknak az ellenőrzéséért folyik.

Harc Belorussziáért

Belorusszia az utolsó szovjet típusú európai állam, Lukasenko diktatúrájában 1988 óta áll az idő. A diktátor a hatalmát jórészt az olcsó orosz gáznak köszönheti. Az ország ipara és lakossága jóval a nyugati ár alatt kapja a gázt, a kollektivizált gazdaság szinte csak ezért képes működni.

Az oroszok közben folyamatosan emelik ott is a gáz árát. Örök zsarolási eszközük ez a diktátorral szemben, akit van okuk ijesztgetni, hatalmon tartása azonban épp oly fontos nekik, mint magának Lukasenkónak. Az oroszok egyre többet tudnak így kicsikarni: mostanra a belarusz vezetéket birtokló állami vállalat, a Beltransgaz fele a Gazpromé. Ez biztosítja azt is, hogy a belarusz kormány ne tudja a tranzitdíj emelésével viszontzsarolni Oroszországot.

A nyugat sokáig Lukasenko eltávolításában bízott, és egy ukrajnaihoz hasonló nyugatos belpolitikai fordulatra várt. A belarusz ellenzéki próbálkozásokat azonban kegyetlenül leverték. Lukasenkót és politikusait kitiltották az EU-ból, de ez csak közelebb sodorta Moszkvához az ottani vezetést.

Idén az EU koncepciót váltott: létrehoztak egy Keleti Partnerség nevű szervezetet, ami pénzzel és egyezményekkel segíti többek között Belorussziát is, és ideglenesen feloldották Lukasenko utazási tilalmát. Az EU annyit máris elért, hogy Lukasenko nem ismerte el Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét, vagyis a nyugatról provokált árokásás első kapavágása máris megtörtént. Ezzel együtt az ottani – ám a kettő közül kevésbé jelentős – vezeték elég stabilan orosz ellenőrzésalatt áll.

Harc Ukrajnáért

Az ukrán erőviszonyok jóval bonyolultabbak, ráadásul az ottani vezetékek több forrásból táplálkoznak, és nagyobb mennyiséget is eresztenek át. Ukrajnát is az alacsony gázárral tartották csatlósnak az oroszok. 2004-ben azonban a narancsos forradalom győzelmével nyugatos elkötelezettségű kormány került hatalomra.

Oroszország gyorsan fel is emelte a gáz árát, amiért cserébe az ukránok a tranzitdíjat emelték meg. E viták vezettek a 2006-os és 2009-es krízisekhez, amikor Oroszország leállította a gázszállítást. (Az ukrán helyzetet tovább bonyolítja, hogy minden jelentős ukrán politikai erő érdekelt a gázüzletben, vagyis Oroszországból a nyugatos oldal is könnyen manipulálható. Ezzel már korábbi cikkünkben részletesen foglalkoztunk.)

Oroszország és Ukrajna évente alkudozik a gáz áráról és a tranzitdíjról, ami egyrészt bizonytalansághoz vezet, másrészt mindkét országnak lehetőséget ad a másik folyamatos zsarolására. Az áttérés a piaci árra lezárhatná ezeket a vitákat, viszont az ukrán gazdaság abba végleg beleroppanna, és az oroszok se akarnak többet fizetni a tranzitért.

Ukrajnában törvénybe iktatták, hogy az ottani vezetékeket birtokló Naftogaz nevű állami céget nem lehet eladni. Ugyanakkor a vezetékek nagyon rossz állapotban vannak, és nincs pénz a felújításukra. A Gazpromtól kapott tranzitdíj nagyon kevés a karbantartásra, viszont nem lehet nagyon emelni, mert akkor az oroszok is felemelik az Ukrajnának szánt gáz szintén nyomott árát. Ráadásul a Gazprom abban bízik, hogy előbb-utóbb az ukrán államnak nem lesz más választása, és el kell adnia a vezetékeket, mielőtt szétrohadnak.

Az EU éppen 2009-ben szállt be ebbe a küzdelembe. Márciusban Brüsszelben aláírtak egy EU–ukrán szerződést arról, hogy az EU kifizetné az ukrán vezetékrendszer felújítását. Cserébe elvárnák, hogy már az orosz–ukrán határon megvehessék az EU-tagállamok a gázt. Moszkvában a megállapodás hatalmas felháborodást váltott ki. Ha elveszik az ukrajnai transzfer ellenőrzésének lehetősége, akkor a jelenlegi legfontosabb útvonal kerül ki Moszkva kezéből. Egy olyan terület, amibe közép-ázsiai vezetékek is torkollanak.

A jelenlegi állás tehát a következő: a hagyományos két útvonal nem biztonságos se az oroszok, se a nyugatiak szempontjából. Mindkét oldal befolyása alá akarja vonni a tranzitországok kormányait. Ráadásul ezeknek a kormányoknak nincs hosszú távú megállapodásuk se a saját használatra vett gáz áráról, se a tranzitéról.

A sok bizonytalanság már kétszer megakasztotta a gáz nyugati útját. Ha a stratégiai játék első körét nézzük, akkor az EU-Oroszország meccs 1-1 lett. Az oroszok csak félig-meddig lehetnek nyugodtak a tranzitutak miatt, míg a nyugatiak kiszolgáltatottak az oroszoknak és tranzitországok kiszámíthatlan és korrupt politikusainak. Ez a helyzet lépésre sarkallta az oroszokat és a nyugatiakat is.

Új útvonalak kellenek

A megoldás új vezetékek építése lehet. A nyugatiak olyan vezetéket akarnak, amihez nincs köze se az oroszoknak se potenciális csatlósaiknak. Az oroszok olyan vezetéket akarnak, amit teljes szakaszában ők ellenőrizhetnek. Másrészt hamarabb kell építkezniük mint a nyugatiaknak, mert ezzel megakadályoznák a tőlük független útvonal elkészültét.

Ezzel ponttal közelebb jutottunk a Mol-részvények megvásárláshoz, de még nem elég közel ahhoz, hogy rögtön rá is térjünk. Ugyanis ha időrendben akarunk haladni – és másképpen nem lehet megérteni a stratégiai játékok menetét –, akkor az Északi Áramlattal kell kezdenünk.

Az Északi Áramlat

orosz-gaz3.GIF

A képen látható vörös vonal az évek óta épülő és hamarosan elkészülő Északi Áramlat. Útvonala kikerül minden problémás államot, és közvetlenül viszi a tenger alatt Oroszországból Németországba a gázt.

A Balti-tenger alá épített hatalmas gázvezeték 51 százaléka a Gazpromé, a maradékon a német BASF és E.on, illetve kisebb részben a holland Gasunie osztoznak. A gigantikus beruházásról Gerhard Schröder volt szociáldemokrata kancellár állapodott meg Putyinnal.

Schröder a vezetéket felügyelő, Svájcban bejegyzett Nord Stream Ag. felügyelőbizottságának az elnöke lett bukása után, vagyis lényegében most a Gazprom fizetett tisztségviselője. Általában is jellemző, hogy az oroszok szeretik érdekeltté tenni a velük jó viszonyt ápoló politikusokat a gázüzletben, nem véletlenül cikkezhetett arról a Kommerszant, hogy Gyurcsány Ferenc a Déli Áramlatot felügyelő cégnél kaphat tisztséget. (Ezt a távozó kormányfő szóvivője határozottan cáfolta.)

Az Északi Áramlat sokkal olcsóbb lett volna, ha nem a tenger mélyén épül. Elkészültének azonban éppen az volt a célja, hogy az oroszoknak ne kelljen alkudniuk ellenséges kormányokkal a tranzitról. A balti államok és Lengyelország is erősen oroszellenes pártokban bővelkedik, és joggal feltételezhették az oroszok, hogy kihasználták volna ezek az országok pozícióikat.

Így viszont az oroszok kerültek zsaroló pozícióba, hiszen az orosz gáztól száz százalékban függő (lásd 1. ábra) balti államok zsákutcának számítanak a nemzetközi gázkereskedelemben, és most erre a sorsra jut Lengyelország is. A zsákutcákat pedig könnyen le lehet zárni, ha Oroszországnak hirtelen fontos lenne egy látványos nyomásgyakorlás. Egy Baltikum felé menő fontos olajvezetékkel már megcsinálták, hogy karbantartásra hivatkozva elzárták, amikor nem tudtak megvenni egy nekik fontos olajkikötőt Lettországban.

Miközben a tengeri úttal kiiktathatták az esetleg akadéskodó kicsiket, szert tettek az oroszok egy hatalmas szövetségesre is. Németország az EU egyik legfontosabb nagyhatalma, és nyilvánvaló, hogy egy ekkora közös üzlet természetes szövetségesekké teszik a feleket. Míg a britek kifejezetten oroszellenes poltikát folytatnak, addig Németország legalább jóindulatú semlegességet gyakorolhat a vitás ügyekben.

Az Északi Áramlat nem csak azért kellett, mert kikerült mindenkit Európa legnagyobb termelője és fogyasztója között. Fontos volt, hogy az oroszok megerősítsék pozíciójukat a hatalmas német piacon, illetve onnan tovább terjeszkedhessenek a számukra még zárt nyugati piacok felé. Utóbbi egyelőre azonban nem körvonalazódik, mert a Schröder bukása után hatalomra jutó német jobboldal nem kért az orosz gázipar további terjeszkedéséből. Angela Merkel jelezte Putyinnak, hogy nem engedi át a Gazpromnak Németországot mint nagy elosztóbázist. Így értékelődött fel az oroszok szemében a Balkán, Ausztria, Olaszország és Magyarország.

A másfél év múlva üzembe lépő Északi Áramlat hosszú távon kiválthatja a belorusz tranzitot, így az orosz csatlós diktatúra kezét lassan Moszkva elengedheti, és tőlük is piaci árat kérhet a gázért.

Mindez azonban nem zárta le a vetélkedést, de jelezni lehet: 2-1 Oroszországnak.

A Nabucco

Öt energetikai cég, a török Botas, a bolgár Bulgargaz, a román Transgaz, a Mol és az osztrák OMV 2002-ben írtak alá először megállapodást arról, hogy kéne építeni egy balkáni gázvezetéket, ami Közép-Ázsia mezőit kapcsolná össze Közép-Európával.

orosz-gaz4.GIF

A képen a Nabucco elképzelt nyomvonala látható. Jellemző, hogy a vezeték keleti végén nincs gázmező. Ugyanis a Nabucco építésének megkezdését elsősorban az akadályozza, hogy nem világos, honnan lehetne gázt tölteni bele. Fontos probléma még, hogy az építést tervező öt cégnek nincs elég pénze.

Oroszországból nincs értelme ellátni a Nabuccót, mert azzal nem oldódna meg az alapprobléma, a térség nagyfokú függősége. Marad Türkmenisztán vagy Irán. Iránban sok idő kellene a mezők feltárására, és túl sok a politikai probléma is. A vezeték iráni kiindulópontja komolyan még nem merült fel.

Harc Türkmenisztánért

A türkmenisztáni diktatúra ugyan még kegyetlenebb mint az iráni, de nincs fenyegető hadserege, és nem készül atombombagyártásra sem, az USA-t sem zavarja, ezért az európaiak készek velük tárgyalni a gázról. Külön előny, hogy sok működő mező van arra.

Türkmenisztán sokáig nagyon olcsón adta a gázt Oroszországnak, és egy ideig élelmiszerért cserébe szállított Ukrajnának.

Vjahirev a bolondját járatta Türkmenbasival

Legendás történet, hogy a magát Türkmenbasinak (türkmének atyja) nevező elnök (Szaparmurat Nyijazov volt az igazi neve) megpróbálta a 90-es években rávenni a Gazpromot irányító Rem Vjahirevet, hogy ne csak rubellel fizessenek a gázért, hanem dollárral is, hiszen a Gazprom is ebben a valutában számol el nyugati vevőivel. Vjahirev élesen visszaszólt: „mi nem exportálunk türkmén gázt, azt mind belföldön használjuk el”. Türkmenbasi óvatosan rámutatott, hogy ugyanabba a vezetékbe kerül a türkmén és az orosz gáz, azt nem lehet megkülönböztetni, hogy melyik hová megy. Vjahirev rövidre zárta a vitát: „de mi meg tudjuk különböztetni”. (A történetet Valerij Panyuskin és Mihail Zigar idézi fel a Gazprom az orosz fegyver című könyvében (Kalligram, 2008.)

A világ egyik legordasabb diktatúráját 2006-os haláláig fenntartó türkmén elnököt az európaiak ébresztették rá, hogy mekkora kincs is van a kezében. Már 1994-ben elkészült a Nabucco első előterve: ez Iránon és Törökországon át vitt volna gázt Európába, nyugat-európai pénzből. Az oroszok azonnal tiltakoztak, és rávették a Clinton-kormányt, hogy segítsenek megakadályozni az építkezést, mert Iránt túlzottan megerősítené a vezeték. Az USA és az oroszok sikeresen felmondatták a vezetékről szóló szerződéseket.

Az USA azt javasolta, hogy a vezeték a Kaszpi-tenger alatt menjen Azerbajdzsánba, és onnan Törökországba. Ezt viszont Türkmenbasi utasította el, mert összeveszett az azeri elnökkel egy tenger alatti olajmező hovatartozásáról.

1995-ben megpróbálkoztak egy Türkmenisztán–Afganisztán–Pakisztán útvonallal is, de a következő évben a tálibok átvették a hatalmat Afganisztánban, a tervet gyorsan ejtették.

Amikor az EU elkezdte támogatni a Nabuccot már a 2000-es években (lényegében az azeri útvonal tervét felmelegítve), akkor az oroszok gyorsan elkezdték drágábban venni a türkmén gázt. Türkmenbasi halála óta pedig azt ígérik az új vezetőnek, hogy piaci áron, dollárért készek előre tíz vagy akár húsz évre megvenni az összes kitermelt gázt. A cél világos: már a forrásnál lehetetlenné tenni a Nabuccót. A türkmén vezetés azonban óvatoskodik, és idén nem ment bele abba se, hogy újabb vezetéket építsenek Oroszország felé.

Brüsszeli információink szerint az olajár tavaly kezdődött esésével egyre jobbak az európaiak esélyei Türkmenisztánban: az oroszoknak gyorsan fogy a pénzük, és a nyugatiak jobban bírják az árversenyt. A Nabucco egyik fő problémája azonban, hogy az azeriek és a törökök is túl sokat akarnak kivenni a vezetékből, így viszont nem éri meg Európáig elvinni a csövet. Ezért vagy be kell vonni több forrást (Üzbegisztánban, Kazahsztánban is vannak lelőhelyek), vagy meg kell állapodni az elégedetlenkedőkkel.

A Nabucco fő ellenfele azonban változatlanul Oroszország. Nemcsak elvesztenék vele az európai piac egy igen jelentős részét, de elvesztenék a türkmén mezők gázának is jó részét, amit most egyetlen vevőként vásárolnak fel részben saját igényeik kielégítésére, részben továbbexportálnak elsősorban Ukrajna, kisebb részben Magyarországra és Szlovákiába.

A Nabucco még papíron sincs kész, ezért a stratégiai társasjátékban a 2-1-es orosz vezetés nem változott, viszont kiderült, hogy van olyan lépés, amivel ki lehetne egyenlíteni a meccset.

A Déli Áramlat

orosz-gaz5.GIF

Az ábrán látható piros harapófogó az orosz válasz a Nabuccóra, a Déli Áramlat terve. Ez az a vezeték, aminek megépítésével az oroszok végleg egyoldalú függésbe taszíthatnák Európát, kiegészítve a meglévő vezetékekkel és a készülő Északi Áramlattal. Ez az a vezeték, amivel az oroszok biztosíthatnák, hogy hosszú időre egyedüli kereskedői lehessenek a közép-ázsiai gáznak. Ez az a vezeték, ami miatt különösen fontos és látszólag aránytalanul drága vásárlásokba bocsátkoztak orosz cégek, például a Mol ötödének megszerzésekor.

A Déli Áramlat tökéletesen kiegészítené az Északit. Látszik, hogy célpontja a már említett német–osztrák–olasz eddig lefedetlen része. A megépítésére alakított projektcég félig a Gazpromé, feléig az olasz energetikai óriáscégé, az ENI-é. A terv szerint első körben az északra forduló, Magyarországot is érintő szakasz készülne el. A nyomvonal hasonlít valamelyest a Déli Áramlatéhoz. Két fontos különbség van csupán: kihagyja Törökországot, mert a Fekete-tenger alatt, orosz területről vinné a gázt nyugat felé. A másik, hogy Bulgária és Magyarország között nem Románián, hanem Szerbián át épülne.

A Déli Áramlat ugyan az ENI és a Gazprom üzlete lehet, de mivel a teljes szakasz nem tenger alatt megy, mint az Északi, ezért a tranzitállamok vezetékhálózatait üzemeltető cégekkel és kormányaikkal is meg kell állapodni. Egyrészt le kell őket beszélni a Nabuccoról, másrészt be kell őket vonni az építkezésbe. Erre nagyon tudatosan készülnek az oroszok. Az elmúlt évek egymástól látszólag független nagy bevásárlásai egymás mellé téve kiadják a rendszert. Szisztematikusan és egyenként esnek el az orosz befolyástól egyébként rettegő országok. Haladjunk a vezeték tervezett nyomvonalán:

Bulgária az első állomás.

Putyin tavaly januárban még elnökként írt alá egy megállapodást Szófiában arról, hogy félig orosz félig bolgár tulajdonban új céget alapítanak a Déli Áramlat bulgáriai szakaszának megépítésére. Bulgária emellett 3,8 milliárd euró orosz segítséget kapott egy új atomerőmű építéséhez, továbbá új olajvezetéket is építenek orosz pénzből az országon keresztül. A helyi gáziparba is komolyan bevásároltak. A Gazpromé már a bulgár vezetékhálózat, és az ország gázszolgáltatója, a Topenergo. Továbbá a gázkereskedelemmel foglalkozó Dexia Bulgaria 51 százaléka is.

Szerbia a következő állomás

Itt is megvette már a Gazprom az ország legfontosabb energetikai cégének 51 százalékát. A NIS nevű vállalat Szerbia legfontosabb gázkereskedelmi cége, de olajfinomítója is van. A szerb kormány sokáig húzódozott a NIS többségi részének eladásától, de az oroszok éppen a Déli Áramlattal győzték meg őket. Megígérték, hogy a Nabucco tervezett nyomvonalával szemben ez a vezeték nem Románián, hanem Szerbián keresztül épülne meg.

A Gazprom új gáztároló építését is megígérte, ami az orosz érvelés szerint az európai gázkereskedelem központjává emeli majd Szerbiát. Ugyanezt az érvelést bevetették Magyarországon, Ausztriában és néhány éve még Romániában és Németországban is. A NIS-en kívül egy másik cég is foglalkozik gázszolgáltatással Szerbiában, annak a negyede a Gazpromé (Progresgaznak hívják).

Magyarország a következő állomás

Itt a Déli Áramlat előkészítése 2009-ben ért el komoly áttörést, alig néhány hét alatt három fontos ügylet eredményeként. Március 10-én Gyurcsány Ferenc és Vlagyimir Putyin jelenlétében Moszkvában megállapodást írt alá a Gazprom és a Magyar Fejlesztési Bank vezetője, hogy a Déli Áramlat magyarországi szakaszát közösen építik meg.

Ugyanolyan új vegyesvállalat alapítását készítették ezzel elő, mint amilyen szerződés készült egy évvel korábban Bulgáriában és Szerbiában is. A szerződésből kihagyták a Molt, a teljes magyar gázvezetékrendszer tulajdonosát, és az egyetlen magyar céget, amelyiknek komoly tapasztalata van vezetékek építésében.

Ugyanezen a napon azonban a Mol és a Gazprom vezetői egy közös gáztároló építéséről állapodtak meg. A tároló a Déli Áramlathoz kapcsolódhat majd, tartalékolni lehet benne a gázt. Magyarországi igény nincs több tárolóra, hiszen az E.on-nak van öt kereskedelmi tárolója az országban, és decemberre elkészül az állam által a Mollal megépíttetett stratégiai tároló is.

Harmadik nagy lépésként a Szurgutnyeftegaz nevű orosz energetikai cég március utolsó vasárnapján megvásárolta a Mol ötödét. Ez az üzlet állítólag váratlanul érte a magyar kormányt, és megdöbbentette a Molt is. Ezzel a már meglévő magyar vezetékhálózat tulajdonjogának ötöde is orosz kézre került.

Ausztria a következő állomás

Itt a Gazprom az OMV baumgarteni gáztárolójának felét vásárolta meg. Ráaádsul a Szrugutnyeftegaz éppen az OMV-től szerezte meg a Mol papírjainak az ötödét, olyan konstrukcióban, ami arra utalhat, hogy az osztrák cég eleve az oroszoknak vásárolta, és tartotta a magyar részvényeket. A Mol és az OMV azért is fontos az oroszoknak, mert ez a két cég a Nabucco projektben is benne van. Befolyásolásukkal így könnyen meg lehet buktatni az eddig sem túl erős talapzaton álló nyugati tervet.

Olaszország, a végállomás

Olaszország eleve biztos partner, hiszen az ENI kezdettől benne volt a Déli Áramlat tervében. Az ENI idén áprilisig birtokolta a Gazprom olajipari vállalatának, a Gazprom Neftnek a 20 százalékát. Ezt most az oroszok visszavásárolták 4,2 milliárd dollárért, jóval a 2,6 milliárdos piaci ár felett. Április elején az ENI majdnem részesedést adott el a Gazpromnak saját líbiai olaj- és gázmezőiből, csupán az olaszországi földrengés miatt halasztották el az üzlet megkötését.

A környék is érdekes

Az oroszok ugyanakkor nemcsak a Déli Áramlat nyomvonalán, hanem a környéken is vásárolnak. A Molon keresztül horvát érdekeltséghez is jutottak, hiszen a Mol a horvát INA 47 százalékos tulajdonosa. Horvátország ugyan nincs a Déli Áramlat nyomvonalán, viszont ott épül cseppfolyós gáz fogadására alkalmas kikötő, ami az orosz gázfüggést drágán ugyan, de enyhíteni tudná a régióban.

A Gazprom tavaly decemberben állapodott meg a magánkézben lévő cseh Moravske Naftove Doly (MND) nevű energetikai céggel, egy csehországi gáztároló közös építéséről. Ez az ország keleti részén, a Déli Áramlat osztrák szakaszának közelében épülne. Korábban a Gazprom érdekeltségébe tartozó cseh Vemex előzetes megállapodást kötött az MND által Csehországban kitermelt gáz teljes felvásárlásáról is. A Gazprom élénken érdeklődött az elmúlt évben a szlovák gázpiacot uraló SPP még állami kézben lévő részvényei iránt is, bár a cég többsége nyugatiak (az E.on és a GDF Suez) kezében van.

Az orosz gázipari lobbi komoly vereséget még csak olyan országokban szenvedett el, ahol eddig sem volt övék a piac. Nagy-Britanniában a parlament akadályozta meg, hogy a Gazprom bevásároljon egy brit gázvezeték-hálózatba, majd az orosz óriás német leánycége sem kapott engedélyt tenger alatti gáztároló építésére. Belgium sem engedélyezte, hogy az oroszok területükön tárolót építsenek.

Az oroszoké lehet a döntő meccs

Egyértelműen látszik tehát, hogy a teljesen levegőbe lógó Nabuccóhoz képest a Déli Áramlat sokkal közelebb van a megvalósításhoz. Az is biztos, hogy a két vezeték egyszerre nem épülhet meg, nincs annyi gáz, hogy megérné.

A stratégiai játék ugyan még nem dőlt el, de világosan kitűnik, hogy az oroszok közelebb állnak a 3-1-es vezetéshez, mint a nyugatiak a 2-2-es egyenlítéshez. Ebben a mérkőzésben a Mol ötödének megszerzése globális szempontból csak egy részmozzanat, azonban láthatóan egy egységes és nagyon fontos terv része.

A reális közelségbe került végső orosz győzelem több szempontból is ijesztő. Általánosan jellemző, hogy az egyetlen eladónak kiszolgáltatott vevők sosem járnak jól. Az üzleti problémák mellett azonban biztonsági és politikai gondok is felmerülnek. Oroszország a gázüzletet nyíltan összeköti a politikával. A konkrét zsarolástól a politikusok üzletbe viteléig, kampányok finanszírozásától a gázcsapok elzárásáig Moszkva eddig is sokszor bizonyította , hogy a gáz adta erőfölényével visszaélve szívesen beleavatkozik más országok a belpolitikájába.

Eddig ezt komolyan csak a volt szovjet tagköztársaságok ellen alkalmazta. Oroszország azonban változatlanul ideiglenesen elveszett érdekszférának tekinti a Varsói Szerződés egykori tagállamait, hiába léptek be azóta a NATO-ba vagy az EU-ba. Félő, hogy amit elvesztettek a hidegháborúban, azt most visszaszereznék a gázháborúban.