Vörösbe borult Németország

Vörös háttér, a Marx-Engels-Lenin trió egységfrontba tömörülő elszánt profilja, alatta pedig felirat: „a mi válságtanácsadóink”. A Német Kommunista Párt (DKP) politikai hirdetése előtt állunk, a német főváros keleti részében, 2009-ben. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy az ilyen plakátok ellepik Berlin utcáit – különösen, hogy a tüchtig német pártok szigorúan csak lámpaoszlopokon és óriásplakátokon hirdetnek – azért egyáltalán nem ritkák a letűnt szocialista rendszer ikonja errefelé mostanában. És nemcsak itt, az egykori NDK területén találkozhatunk velük, hanem még az olyan jómódú, déli tartományokban is elő-előfordulnak, mint például Baden-Württemberg. Vörösbe borult Németország – kesereg a Spiegel magazin.

Lagymatag nagypártok, felértékelődő kisebbek

Nemcsak a DKP-hoz hasonló, esélytelen szélsőbalos tömörülések, hanem a mainstream politikai pártok többsége is meglehetősen baloldali felhangokkal készül a vasárnapi szövetségi parlamenti választásokra. Bár Németország eddig viszonylag olcsón megúszta a válságot – a munkanélküliség például csak igen enyhén emelkedett – a közvélemény ezt leginkább a német piacgazdaság sajátosan szociális jellegének illetve a megfelelő állami beavatkozásnak tulajdonítja, és ezért továbbra is erős, gondoskodó államot szeretne. Így egyelőre lekerül a napirendről a jóléti piacgazdaság korábban sokat hangoztatott reformja, sőt, Angela Merkel, hivatalban lévő, és a kereszténydemokrata pártok által újrajelölt kancellár egyenesen a német típusú szociális piacgazdaság exportjáról beszél mostanában.

Így a kereszténydemokraták (CDU/CSU), illetve fő riválisuk, a szociáldemokraták (SPD) között kevés koncepcionális nézetkülönbség domborodik ki a kampányban, még az élesebb pengeváltások sem jellemzők a rivalizáló felek közt.

Ez persze köszönhető annak is, hogy a két nagy párt az elmúlt négy évben nagykoalícióban kormányzott, mindkét oldal szerint nagyon sikeresen, és ráadásul könnyen lehet, hogy az új kabinetet is együtt lesznek kénytelenek felállítani. Ezért a kampány inkább néhány szimbolikus jelentőségű téma körül forog, mint például a menedzseri fizetések korlátozása, illetve az egységes minimálbér bevezetése: az SPD mindkettőt támogatná, a CDU/CSU mindkettőt ellenzi. (A minimálbérrel kapcsolatban tudni kell, hogy Németországban a legtöbb ágazatban a munkavállalók és munkáltatók a bérek alakulásáról az úgynevezett tarifakartell keretében állapodnak meg, ami de facto a minimálbérek rögzítését is jelenti ezekben az ágazatokban – így az egységes minimálbér bevezetésének jelentősége sokkal kisebb, mint az ilyen típusú érdekegyeztetési mechanizmusokkal nem rendelkező országokban).

Koncepcionálisabb vita a két párt között egyedül az atomenergiához való viszonyban bontakozik ki: az SPD – a Zöldekkel együtt – tartaná magát a németországi atomerőművek bezárására korábban elhatározott 2020-as határidőhöz, míg a kereszténydemokraták meghosszabbítanák az erőművek élettartalmát annak érdekében, hogy az országnak több ideje legyen az alternatív energiaforrásokra való átállásra.

Emellett mindkét oldal kampányában szerepet kap a riválissal kapcsolatos riogatás. Az SPD azt veti a konzervatívok szemére, hogy eltitkolják valós szándékaikat, és a választások után a liberálisokkal (FDP) kormányt alakítva a szociális vívmányok megnyirbálására készülnek. Egyes összeesküvés-elméletek szerint a munkanélküliség is csak azért nem emelkedett eddig jelentősen az országban, mert a német iparosok elhalasztották az elbocsátásokat, hogy ezzel kifogják a szelet a baloldali pártok vitorlájából, és egy piacbarát liberális-konzervatív kormányt segítsenek hatalomba. Tény, hogy a nagykoalíció által a rövidített munkaidős foglalkoztatásra bevezetett állami támogatás megőrzött ugyan közel másfél millió munkahelyet, azonban ez a foglalkoztatási forma a cégek számára még így is veszteségeket okoz. Így ha a gazdasági fellendülés nem indul meg hamarosan, akkor valószínűleg tényleg fokozódnak az elbocsátások.

A CDU/CSU ezzel szemben azzal ijesztgeti a választópolgárokat, hogy az SPD – megszegve eddigi határozott ígéretét – lehetőség esetén koalícióra lépne a többek között a bankok és energetikai cégek államosítását is követelő, radikális Baloldallal (Die Linke). Ez a formáció a korábbi kelet-német utódpárt (PDS), illetve az Oskar Lafontaine által vezetett, az SPD-ből kivált nyugati szociáldemokraták fúziójával jött létre, és szövetségi szinten eddig viszonylagos politikai karanténban működött.

A kereszténydemokraták vádjának alapja, hogy az SPD az önálló tartományi jogokkal rendelkező Berlinben már évek óta koalícióban kormányoz a Baloldallal. A szociáldemokraták ugyanakkor váltig állítják, hogy ez az együttműködés csak helyi szinten lehetséges, és a szövetségi szintre nem terjeszthető ki, mivel a Bundeswehr Afganisztánból történő visszavonását követelő, illetve EU-ellenes retorikát hangoztató Baloldal külpolitikai nézeteit nem tudnák egy szövetségi kormányban felvállalni. Talán ennél is nagyobb akadály az Oskar Lafontaine és a jelenlegi SPD vezetés közötti feszült viszony: Lafontaine 1999-ig az SPD vezetője volt, akkor azonban a Gerhard Schröder kancellár és közte kialakult feszültségek miatt szakított a párttal, amit a szociáldemokraták azóta sem tudtak megbocsátani neki.

A választást valójában azonban nem a nagypártok, hanem a három kisebb eredményei döntik majd el. A klasszikus piacbarát-adócsökkentő repertoárral kampányoló liberálisok (FDP) számára a közvélemény-kutatások eddig 12-14 százalék körüli eredményt jeleztek elő, mivel a CDU/CSU pedig 34-36 százalékon áll, így szorosan ugyan, de meglehet még a többsége ennek a koalíciónak.

Más kérdés, hogy a legtöbb elemző szerint ez sem jelentene gyökeres gazdaságpolitikai fordulatot, mivel a kereszténydemokraták alapvetően az eddigi irányt tartanák, ráadásul az állami újraelosztás mérséklését most a költségvetés helyzete sem teszi lehetővé: bevételi oldalon nincs hely az adócsökkentésre, a kiadási oldal lefaragása viszont rövid távon semmiképp sem tenne jót a válságból éppen csak kifelé mászó német gazdaságnak. Ha viszont nem lesz meg az CDU/CSU-FDP többség, akkor megint jöhet a nagykoalíció – és Angela Merkel így is, úgy is kancellár marad. Hacsak a szavazatok mintegy 23-24 százalékára taksált SPD – amely mindképpen jelentősen gyengülni fog az előző, 2005-ös választásokhoz képest – nem állapodik meg mégis az előretörő, és ideológiailag elvileg hozzá sokkal közelebb álló Zöldekkel és a Baloldallal (előbbinek 11-13 százalék, utóbbinak 9-12 százalék közötti eredményt jeleznek elő). És ne felejtsük el azt sem, hogy a német politikai kultúra alapvetően kooperatív, a Baloldalt leszámítva szinte mindegyik párt koalícióképes mindegyikkel, így különböző egzotikus formációk létrejöttét sem lehet kizárni teljesen.

Akik futnak még

Az utcákat járva a hazai szemlélő számára a leginkább szokatlan jelenség a különféle kispártok plakátjainak sokszínűsége: az öt Bundestagban levő tömörülésen kívül még további 21 méretteti meg magát vasárnap. Bár – a neonácikat leszámítva – a médiában nem igazán hallani róluk, plakátjaikkal, aktivistáikkal itt-ott azért találkozni.

A német választási szabályok a hazainál sokkal jobban kedveznek a kispártoknak, legalábbis az induláskor: a tartományonkénti listaállításhoz legfeljebb csak 2000 aláírást kell összegyűjteniük, még a 18 millió lakossal rendelkező Észak-Rajna-Vesztfáliában is (összehasonlításként: a hasonló felépítésű hazai választási rendszerben a megyei listán való szerepléshez még a legalacsonyabb, 200 ezres lélekszámú Nógrád megyében is minimum 1500 kopogtatócédula szükséges, a nagyobb megyékben pedig még ennél is több). Emellett Németországban a parlamenti pártoknak nem kell aláírásokat gyűjteni a választási részvételhez, így talán a kisebbekre gyakorolt kiszorító hatásuk is mérsékeltebb.

A kispártok három csoportba oszthatók: szélsőségesek, különböző érdek- vagy korcsoport képviselői (pl. Nyugdíjas Párt), illetve vicces holdkórosok.

A szélsőségesek mindkét oldalon több párttal is képviseltetik magukat, de a jobbszélen erősebbek. A szélsőjobb legnagyobb – és a német közvélemény és politikai elit számára legtöbb fejfájást okozó – szereplője a neonáci Németország Nemzetidemokrata Pártja (NPD), amely mind a 16 német tartományban állított listát, és amely mind a szászországi, mind a mecklenburg-előpomerániai tartományi gyűlésnek tagja. A 2005-ös szövetségi választásokon 1,6 százalékot szerzett, ennél többre most se nagyon számíthat, inkább helyi szinten erős a súlyosabb gazdasági problémákkal és magas munkanélküliséggel küszködő keleti régiókban (a párt szövetségi szinten egyébként a 60-as évek végén volt a csúcson: az akkori NSZK-ban 4% feletti eredményt is el tudott érni).

Mellettük szintén a szélsőjobbos szavazatokért indulnak a Német Népunió (DVU), illetve a valamivel mérsékeltebb Republikánusok. A balszél legnagyobb tömörülése az ugyancsak mind a 16 tartományban benevező Németország Marxizmus-Leninizmus Pártja (MLPD), amely 2005-ben a szavazatok 0,1%-át szerezte meg. Mellettük egy-egy tartományban tudott kandidálni még néhány kisebb szélsőbalos párt, mint például a csak Berlinben jelen lévő, már említett Német Kommunista Párt (DKP).

A nem-szélsőséges kispártok közül a legjelentősebb szereplő a svéd mintára, főleg informatikusok által alapított Kalózpárt (Die Piraten), amelynek programjában a letöltések szabadsága és a szerzői jogok korlátozása mellett a személyes adatok védelme és a „Nagy Testvérrel” szembeni ellenállás kapott még hangsúlyt. A párt Szászország kivételével minden tartományban állított listát, az Európai Parlamenti választásokon pedig a voksok 0,9%-át, több mint 200 ezer szavazatot szerzett.

A kevésbé földhözragadt értékek mentén szerveződő versenyzők közül kiemelhetjük még a 6 tartományi listán induló Állatvédő Pártot (Tierschutzpartei), amely az állatok érzéseinek és jogainak alkotmányba foglalásával kampányol, és a teljes lakosság vegetáriánus életmódra való átállását követeli. Az EP választásokon 1,1%-ot értek el. A világoskék pillangót logójára tűző Violaszínűek pártja (Die Violetten) 3 tartományban indul, és spirituális politikát szeretne, amely mindenki számára elősegíti a magasabb rendű tudatállapotba kerülést. Az EP választásokon közel 50 ezer szavazót tudtak meggyőzni (0,2%), ami végül is nem sokkal marad el például az SZDSZ júniusi teljesítményétől.

Akik még csak nem is futnak

A 2002-es és 2005-ös Bundestag-választásokkal szemben idén nem tudta magát kvalifikálni a jelöltállítás során a Németország Anarchista Pogópártja (APPD). A tömörülést ugyanis – amely többek között az Arbeit ist Scheisse! valamint a Munka öl! Évente 2 millió halott! jelszavakkal próbált szert tenni népszerűségre és amely Németország „balkanizációját” követeli – a szövetségi választási bizottság kizárta az indulók közül, mivel komolyságát megkérdőjelezhetőnek találta. A párt vezetése honlapján első dühében a választások bojkottjára szólította fel a mögötte álló erőket – a 2005-ös választási eredmények alapján mintegy 4233 szavazót. Aztán meggondolták magukat, és most már a Kalózokat támogatják.