Őrök és poloskák követik a külföldieket Észak-Koreában

„Ahogy megérkeztünk Phenjanba, mobiltelefonjainkat már a repülőtéren elkobozták, és internetkapcsolatunk egész ott-tartózkodásunk alatt sem volt. A szobáinkat bepoloskázták, a hotelben a kormány által kijelölt őreinket a szobáinkat körülvevő helységekben szállásolták el, és az egyetlen olyan alkalommal, amikor megpróbáltunk nélkülük elmenni, jelentették feletteseiknek, és dorgálást kaptunk érte” – írja a BBC tudósítónője, Sue Lloyd Roberts.

Beszámolójában elmondja, hogy eleinte borzasztóan zavarták az őrök, akiknek, úgy látszott, halvány fogalmuk sincs róla, hogy mik az elvárásai egy tévéstábnak. „De a kezdeti idegenkedésem lassan elmúlt, ahogy rájöttem, azért viselkednek velünk így, mert nem tudják, hogy létezhet más módja is a filmezésnek. Az észak-koreai tévében ugyanis csak a két vezető magasztaló életrajzait és az ország hadseregét, bemutatófarmjait, városait ünneplő képeket sugároznak. Őreink valószínűleg sohasem láttak más hírműsort vagy dokumentumfilmet az országukról, vagy a világ többi részéről.”

Se internet, se mobiltelefon

Mobiltelefont csak a diplomáciai testületek, a segélyszervezetek és a kis létszámú elit használhat. De még nekik is tilos kapcsolatot létesíteniük a külföldiekkel vagy bárkivel, aki az országon kívül lakik.

Az országban internet-hozzáférése sincs senkinek. Net helyett az észak-koreaiaknak egy speciális, belső intranetük van. Egy posztgraduális képzésben részt vevő, fémkohászattal foglalkozó phenjani diák, aki ráadásul jól beszélt angolul, elmagyarázta, hogy kutatásait nem tudja összehasonlítani a hasonló, Londonban vagy Los Angelesben élő kutatókéval, a rendszer nem engedi.

Majd gyorsan hozzáteszi: „a Kedves Vezető mindent, amire szükségünk lehet, feltett az intranetre.”

„Az egyetem nyelvi tanszékén megkérdeztem a diákoktól, hogyan tudtak ilyen jól megtanulni angolul” – folytatja az újsáírónő. „A Nagy Vezérnek hála mindannyian nézhetünk angol vagy amerikai filmeket, mint például a Muzsika hangjait” –  mondja az egyik diák.

Mikor megkérdezik, hogy a Kedves Vezetőn, vagyis Kim Dzsongilen kívül melyik, világszerte ismert vezetőt kedvelik, szinte azonnal rávágják, hogy Sztálint és Mao Ce-tungot. Nelson Mandeláról sohasem hallottak.

Nyaktörő sebesség

„Ottlétünk alatt észrevettük, hogy az egész ország a valótlanság buborékában él, elvágva az országukon kívüli világtól, ráadásul folyamatos megfigyelés alatt” – meséli Roberts.

Ő és stábja a Nagy Vezér, az országalapító Kim Ir Szen születésnapi ünnepségére kapott meghívót. De az ott töltött idő alatt csak modellfarmokat, bemutatóvárosokat, iskolákat és otthonokat filmezhettek.

„Arra utasítottak, hogy filmezzük le a Nagy Vezér, és örökös – ámbár halott – elnök szobrait, és készítsünk portrét a jelenlegi Kedves Vezetőről, a volt elnök fiáról, Kim Dzsongilről. Semmi mást nem filmezhettünk, mint ami a hivatalos programban benne volt, és senkivel sem beszélhettünk, aki nem volt előre rögzítve a programban.”

Emlékei szerint az országban utazva nemegyszer nyaktörő sebességgel hajtottak át velük a városokon és falvakon, a lepusztultság különböző szintjeit hagyva magunk mögött. Phenjanban, bárkit, aki közel jött a kamerához, de nem felelt meg az Észak-Koreáról kialakítani kívánt képnek – elsősorban azok, akikről látszott, hogy nemrég tértek vissza a feketepiacokról, amelyek nagyon kellemetlenek a kommunista rezsim számára – egyszerűen kihessegettek a képből.

A szegény unokatestvérek

Nem meglepő, hogy az a nagyjából háromezer észak-koreai, akiknek sikerül megszöknie a világ legjobban őrzött és leginkább elzárt országából évente, úgy érzik, hogy nem egy másik országba, hanem egy másik bolygóra érkeztek.

A dél-koreaiak használhatják a mobiltelefonjaikat, hogy fizessenek a szupermarketekben, és több, illetve gyorsabb széles sávú internet-hozzáférés van személyekre lebontva, mint a világ bármely más országában. Kamerák és érintőképernyős billentyűzetek állnak a főbb bevásárló utcákban, amikkel bárki fotót küldhet a barátainak.

Minden egyes új, Észak-Koreából érkező disszidens hónapokat tölt a speciális, kormányzati iskolákban, ahol megtanulják, hogyan állják meg a helyüket a XXI. században.

Sena öt hónappal ezelőtt érkezett Észak-Koreából. „Szeretem az internetet, mert így nincsenek titkok. Mindenki megtudhat mindent!” A lány szereti a mobiltelefonját is, mert mint mondja, többé nem kell hosszú mérföldeket gyalogolnia, hogy átadhasson egy üzenetet valamelyik barátjának.

Barátja, Garam leginkább az ételért rajong: „Dél-Koreában bármikor bármit ehetsz. Északon sohasem találsz semmit, amit szeretnél megenni.”

Sok disszidens panaszkodik azonban arra, ahogyan a dél-koreaiak viselkednek velük . „Az emberek lenéznek minket itt – magyarázza egy másik, nemrég érkezett észak-koreai. – Úgy kezelnek minket, mint a szegény, rosszul képzett unokatestvéreket a vicces akcentusukkal. Nehéz nekünk munkát találni itt.”

Újraegyesítési álom

Az északiak a stáb ottjártakor azt mondták, hogy régóta várják a két ország újraegyesítését.

„Hatvan évvel ezelőtt vált ketté az ország a polgárháborúban. Az egyesítés a mi álmunk – mondta egy egyetemi hallgató Phenjanban. – Egy napon megtörténik.”

A dél-koreaiak nem repesnek tőle, hogy huszonhárommillió éhes és rosszul képzett unokatestvér öntse el az országot.

A márciusban elsüllyedt dél-koreai korvett esete óta, amivel a déliek az északiakat gyanúsítják, a két ellenséges ország kapcsolatai még inkább kiélesedtek. Az újraegyesítés esélyei még sohasem tűntek ilyen távolinak.