Örményországot is elérte az arab forrongás

Örményországban első ránézésre demokrácia van. Félelnöki rendszer, a kormányfőt az elnök nevezi ki. Papíron minden létezik: parlament, kormány, bíróságok, ügyészség, alkotmánybíróság, sőt még politikai pártok is vannak.

Az országot azonban néhány oligarcha irányítja, akiket a nép csak a gúnynevükön emleget. A sajtószabadság sajátosan működik: bárki bármilyen jót mondhat a kormányról és a dicsőséges örmény múltról. Persze, szidalmazni is szabadon lehet, például a nemzet árulóit (ellenzék), a törököket (törökök, azeriek, haladó örmény értelmiség).

Európai értelemben vett (de még mindig csak a parlamenten kívüli) ellenzék mindössze három éve működik. A mostani tüntetést is ők szervezték. A helyzet megértéséhez azonban át kell tekintsük, mi is történt ebben a világtól elzárt országban az elmúlt húsz évben.

Hadszíntérré vált az ország

Az ország formálisan 1991-ben vált ki a Szovjetunióból. Míg azonban a kelet-európai volt szocialista országokban már a nyolcvanas évek végén megindulhatott az átalakulás a gazdaságban, a jogrendszerben és a fejekben, Örményország 1988-ban konfliktusba bonyolódott keleti szomszédjával, és a konfliktus háborúba torkollt. A zömmel örmények lakta Karabah – amely 1921 óta Sztálin közbenjárására Azerbajdzsánhoz tartozott – hadszíntérré vált.

A Szovjetunió összeomlása, a gyárak máshonnan is ismerős tömeges bezárása, valamint a növekvő háborús költségek és a török embargó azt eredményezték, hogy az örmény gazdaság gyakorlatilag összeomlott.

A háborút ugyan lezárta egy 1994-es tűzszünet, a konfliktust azonban nem: a külföldi befektetők bizalmára még csaknem egy évtizedig várni kellett. Míg egyes kelet-európai országokra húsz évvel a rendszerváltás után szinte alig lehet ráismerni, Örményország néhány látványos építkezéstől eltekintve egy helyben topog.

Gátlástalanul pusztítanak

A három generációra kiterjedő szovjet agymosás, az értelmiség rendszeres megtizedelése, a Gulag-táborok, az ipari termelés átgondolatlansága, a természetes javak és kulturális emlékek gátlástalan pusztítása: ez az az örökség, amely az ország (nem) működését a mai napig meghatározza.

Mindehhez hozzájárul az 1915-ben az Oszmán Birodalom által szervezett, más félmillió áldozattal és többmilliós menekülthullámmal járó örmény genocídium nyomasztó emléke. A mai Törökország keleti harmadáról gyakorlatilag eltűnt az örmény lakosság, de az esemény népirtás voltát Törökország a mai napig tagadja.

Ebből következik, hogy Örményország természetes szövetségesei az oroszok, akik egyébként ideiglenesen hadsereget állomásoztatnak az ország területén, és ők a stratégiai jelentőségű vállalatok tulajdonosai is.

Nem jött el a paradicsom

A hivatalosan független Örményország első elnöke és egyben a mai ellenzék vezetője Levon Ter-Petroszján. Az ő idején fogadták el az ország alkotmányát, és épült ki a demokratikus intézményrendszer. De az áhított paradicsomi állapot ott sem jött el a rendszerváltással, sőt a háború és következményei miatt esély sem volt a gazdaság újraépítésére (a török határzár a ma is fennáll).

A korrupció, a nyomor és az emberek elkeseredettsége csak növekedett, a politikai élet klikkesedett, így a demokrácia intézményeit nem sikerült tartalommal megtölteni, és az embereknek sincsenek különösebb elvárásaik velük kapcsolatban. A karabahi konfliktus kapcsán Ter-Petroszjánt saját miniszterei buktatták meg 1998-ban.

A következő elnök, Robert Kocsárján hamar a vezető értelmiségiek tudtára adta, hogy nincs rájuk szükség. Megkezdődött a leszámolás a politikai ellenfelekkel és a sajtóval is. Az egyetlen nem lojális tévécsatornát betiltották, így minden tévé- és rádióadó a kormányt szolgálta. Egy-két független lap működhetett, néhány ezres példányszámmal; internet gyakorlatilag nem volt.

Nem ismerték el a választást

A parlamenti színjáték, a tét nélküli választások és a folyamatos megfélemlítettség távol tartották az embereket a politikától. Az utóbbi helyett a múltba menekültek. Többségük a mai napig arról beszél szívesen, hogy Örményország milyen gazdag és fejlett ország volt az ókorban és a középkorban, illetve milyen kegyetlenül bántak el a törökök és az azeriek az örményekkel.

A 2008-as események változást hoztak a közgondolkodásban és a politikai életben. Az év eleji elnökválasztáson újra indult a korábbi elnök, Levon Ter-Petroszján. A választásokat a korábbi elnök által kijelölt utód, Szerzs Szargszján nagy fölénnyel megnyerte, Ter-Petroszján és hívei azonban nem ismerték el a választási eredményt, és nagyarányú választási csalásról beszéltek.

Ez a feltételezés megalapozottnak tűnik, hiszen ellenzéki sajtó korábban nem volt, és a választók megvesztegetése annyira ismert, hogy még a tarifa (5000 dram, kb. 2500 forint) meglétét sem tagadja senki. A 2008. február 19-i választásokat több százezres tüntetés követte, amelyet a hatalom március elsején tankokkal és harckocsikkal vérbe fojtott. A mérleg tíz halott, több száz sebesült és több száz politikai fogoly (2011-re már „csak” kilenc).

Az ügy hivatalos kivizsgálása eleve komolytalanul indult, és kudarcba fulladt, a felelősöket azóta sem büntették meg. Azóta a „március 1.” fogalommá vált: az ellenzékiek szóhasználatában forradalmat jelent, a kormánypártiakéban zavargást és értelmetlen vérontást.

Tüntetések idején megáll az élet

Ter-Petroszján azóta rendszeresen szervez tömegtüntetéseket az elnök lemondását követelve. Az őt támogató kisebb-nagyobb pártokat összefogva 2008. augusztus 1-én megalapította az Örmény Nemzeti Kongresszust, amely indult a 2009-es önkormányzati választásokon, és veszített.

A szavazatért járó összeg ugyanannyi volt, mint az előző évben, az ellenzéki plakátokat eltávolították, a kormánykoalíció hatalmas táblái uralták az országot. Ellenzéki csatornák nincsenek az egyetlen újonnan alakult, nyugatról finanszírozott Azatutjun (Szabadság) rádió kivételével. A nyomtatott sajtó jelentéktelen, az internet lassú és tartalommentes.

A tüntetések idején a kormány lezárja az utakat, és leállítja a városközi tömegközlekedést az utánpótlás megakadályozására. A rendőrség az utakon mondvacsinált okokkal megállítja és ellenőrzi az autókat, rohamkocsik lepik el a közeli helyszíneket, a rendőrség nagy erőket vonultat fel. A tüntetésen jelen levő, az ellenzékkel rokonszenvező újságírók egy részét általában őrizetbe veszik. A békés tüntetést gyakran minősítik rendbontásnak.

2011-ben újrakezdték

Az ellenzék 2010-ben mintha lendületet vesztett volna. A „monnyonle”-stratégia eredménytelen maradt. A rendszerrel elégedetlenek között is sokan vannak, akik az ellenzék sokak által egyetlen rátermettnek tartott emberét, Ter-Petroszjánt sem látnák szívesen elnöknek a korábbi elnöksége idején tapasztalt nyomor és korrupció miatt. A kormányoldalról érkező ellenpropaganda állításait emiatt is sokan elhiszik.

Az viszont tény, hogy Ter-Petroszján színre lépése óta élénkebb az örmény társadalom. Az emberek egyre többet beszélnek a közéleti kérdésekről, egyre kevesebben félnek a tüntetéstől, és egyre több egyesület (Ter-Petroszjántól függetlenül) szervez tiltakozó megmozdulásokat különböző kérdésekben.

2011-ben új fejezethez érkezett az ellenzéki mozgalom. A közel-keleti tüntetések nemzetközi kontextusában új értelmet nyert az örmények öntudatra ébredése. A 2011. március 1-i, több tízezer ember részvételével tartott tüntetésen a három évvel ezelőtt ugyanezen a napon vérbe fojtott tüntetés halottjaira, sebesültjeire és bebörtönzöttjeire emlékeztek.

Március 15-ig adtak határidőt

A tüntetésen Levon Ter-Petroszján felolvasott egy tizenöt pontból álló nyilatkozatot, amelyet az egybegyűltek kézfeltartással egyhangúlag elfogadtak. A nyilatkozat március 15-ig ultimátumot adott a kormánynak, hogy engedje szabadon a politikai foglyokat, követelte a tüntetések elleni rendőri fellépések leállítását, a betiltott A1+ tévécsatorna engedélyezését, a karabahi tárgyalások – Budapesten, 1994-ben az EBESZ (akkor EBEÉ) által elfogadott formája szerinti – folytatását.

Végül kifejezésre juttatta, hogy amennyiben a követelések nagy része teljesül, az Örmény Nemzeti Kongresszus kész lenne tárgyalásokat kezdeni a kormánnyal – kizárólag a rendkívüli elnöki és parlamenti választások kiírása témájában.

A 2010–2011-es közel-keleti események lefolyása az eltérő kezdeti feltételek miatt országonként különbözik. Tunéziában és Egyiptomban viszonylag hamar lemondott az elnök, majd a tiltakozások folytatása révén az elűzött elnök hatalomhoz ragaszkodó embereinek is menniük kellett. Líbiában a tüntetés polgárháborúba torkollott, a többi országban csak most mutatkoznak az első részeredmények.

Örményországban komoly előzménye volt a jelenlegi tüntetésnek, egy többéves „rendezvénysorozatba” illeszkedik. A parlamenten kívüli ellenzéket tömörítő Örmény Nemzeti Kongresszus következő tüntetése március 17-én lesz. Az események lefolyása és kimenetele, ahogy a többi országban is, nehezen jósolható meg.