Európa foga fehérje

Példátlan, történelmi pillanat előtt állunk: Európa, pontosabban nyugat-európai hatalmak egy csoportja arra készül, hogy katonai beavatkozással szerezzen érvényt akaratának az érdekszférájába tartozó független államban, reguláris hadsereggel szállva szembe – és ezúttal nem az Egyesült Államok jelentéktelen segéderejeként, hanem önállóan, kezdeményező félként. Üröm az örömben, hogy most még nem az Európai Unió mint politikai egység száll síkra, és a szövetségen belül jól látható a széthúzás. Mindenesetre a líbiai intervenciónak már az ötlete is komoly tanulságokkal szolgál az unió katonai stratégiájára nézve.

A diplomáciai és politikai követelményeket és következményeket itt nem tárgyaljuk, a katonai műveletek első körben az anyagiakon múlnak. Vagyis a rendelkezésre álló eszközökön és az azokat kezelő személyzeten.

A gondolkodó ember kelléktára

Európának egyetlen jól körülhatárolható érdekszférája van az unión kívül: Észak-Afrika. Ezt a területet a Földközi-tenger választja el tőlünk, tehát a sikeres érdekérvényesítéshez szükség van arra a képességre, amit a katonák power projection néven emlegetnek. Magyarra erőkivetítésként szokták tükörfordítani. Arról a lehetőségről van szó, amikor egy ország tőle távol eső területeken is eredményes katonai műveleteket tud folytatni. Ennek ma a repülőgép-hordozó a szimbóluma. Az Egyesült Államok tizenegy ilyen hajójával a Föld bármely pontján képes lenne végrehajtani azt a hadműveletet, amire most Franciaország és Nagy-Britannia vezetésével a nyugatiak készülnek. A power projection eszközei az anyahajón kívül a flotta többi tengerjáró (nem part menti) platformja, köztük helikopterhordozók, rakétaindításra alkalmas felszíni egységek és tengeralattjárók, nagy hatótávolságú repülőgépek, partraszálló erők (tengerészgyalogosok és infrastruktúrájuk), valamint az űrbe telepített támogató, felderítő, esetleg a jövőben csapásmérő műholdak.

A nyugat-európai hatalmak egy darab (többé-kevésbé) teljes értékű hordozóra számíthatnak, ez a francia Charles de Gaulle. Az atommeghajtású anyahajó 35-40 repülőgépet vethet be, ezek közül a legkorszerűbb a Rafale vadászgép tengerészeti változata. A Rafale bombázásra is alkalmazható, de a hajó fő csapásmérő ereje az öregecskedő Super Etendard. A de Gaulle az amerikai szuperhordozóknál kisebb méretű, így repülőereje is gyengébb, viszont még így is ez az egyetlen „klasszikus” anyahajó az európai flották állományában. A hajó honállomása Toulon, ahonnan – kísérőivel együtt – pénteken indult el Líbia felé.

Nagy-Britannia jelenleg csak az Illustrious anyahajót tartja szolgálatban – az Ark Royal idén januárban ment nyugdíjba –, de ennek gépei, a Harrierek már nem repülnek. Az Illustrious partraszállást támogató, helikopterhordozó szerepet kapott, amíg a hasonló feladatkörű Oceant felújítják. Bevetése azonban azért nem valószínű, mert Nagy-Britannia amerikai tervezésű csatahelikopterei, az Apache-ek jelenleg Afganisztánban dolgoznak. (A franciák ezzel szemben mozgósíthatnak legalább egy helikopterhordozót, de arra csak később lehet szükség.) Az Egyesült Királyság mindenesetre hosszú távon nem marad hordozó nélkül; az amerikaiakkal összemérhető Queen Elisabeth-osztály első tagja 2020 körül áll majd szolgálatba, és még egy épül a tervek szerint. A Királyi Légierő ezért szárazföldi bázisokról indítja Eurofighter Typhoon és Tornado gépeit.

Olaszország csak pár géppel vesz részt az intervencióban, illetve repülőtereit bocsátja rendelkezésre. Két zsebanyahajója, a Cavour és a Garibaldi helyből felszálló Harrier gépekkel van felszerelve. Ezek szintén régi konstrukciók, a függőleges felszállás okozta kompromisszumok miatt sebezhetőbbek is az „igazi” harci gépeknél. Hasonló a spanyol Principe de Asturias – de még nem tudni, mivel járul hozzá Spanyolország a vállalkozáshoz. Csatlakozik viszont Dánia, Norvégia, Belgium, Görögország és Kanada, ők néhány modern vadászgéppel segítenek Kadhafi visszaverésében.

A repülőgép-hordozók hiánya, illetve a Charles de Gaulle korlátozott képességei miatt a többi repülőgépnek szárazföldi támaszpontokról kell felszállnia. Bár a légtérzárat, vagyis a líbiai bombázók lelövését a francia anyahajó meg tudja oldani, az ennél kiterjedtebb beavatkozás logisztikailag elég bonyolult. A legjobb pozícióban lévő Málta nem engedi át repülőterét. A francia, olasz vagy görög bázisokról induló gépek kevesebbet tartózkodhatnak a líbiai légtérben, valamint légi utántöltésre kényszerülnek. Mivel a gépek áttelepítése időbe telne – a tarkabarka európai géppark miatt nemcsak magukat a repülőket, hanem a földi berendezéseket is költöztetni kell –, az első szakaszban Korzikáról vagy Dél-Franciaországból, Istres-ből szállhatnak fel. Ez 1500-1800 kilométeres utat jelent Bengáziig, ezért oda-vissza tankolniuk kell a levegőben. A távolság korlátozza a hordozható fegyverzetet is.

A líbiai vadászbombázók elhallgattatása minden bizonnyal sikerül, az elaggott gépekkel repülő kadhafisták számára esélytelen a légi harc. De az már gondot okozhat, hogy az alacsonyan repülő harci helikoptereket hogyan azonosítják és küzdik le az európai pilóták. Ezek a Mi-24-esek a csapattámogatásban még a repülőknél is nagyobb szerepet játszhatnak, lelövésükhöz azonban alacsonyan és közel kell repülni. Ott viszont már megszólalhat a nehezen kivédhető csöves légvédelem és a vállról indítható rakéta.

Mivel Kadhafi időközben beizzította a páncélosokat és a tüzérséget is, félő, hogy már a légierő nélkül is vissza tudja hódítani a felkelők területét. Ez pedig számos szétszórt, részben páncélozott célpont precíz megsemmisítését kívánja meg. Ez az, amihez az európai haderő kevésnek látszik.

Mi kell a boldogsághoz?

Az iraki, a jugoszláv és az afganisztáni konfliktusban számos amerikai fegyver tett szert világhírre. Ezek között olyan specializált eszközök találhatók, amelyekkel a líbiai feladvány könnyen kezelhető lenne – és amilyenekkel az európai hatalmak nem rendelkeznek.

Mindenekelőtt ilyen a műholdas navigációs rendszer. Szerencse azonban, hogy Amerika nem ellenzi Kadhafi fegyelmezését, csak (egyelőre) nem vesz benne részt, így a francia, brit és egyéb NATO-gépek használhatják a GPS-t. Az EU egyébként dolgozik a saját hálózatán, a Galileo elvileg néhány éven belül működőképes lesz.

Ennél kicsit látványosabb a nagy hatótávolságú légtérfigyelő AWACS gépek hiánya. De ilyeneket is kaptak kölcsön: az amerikai AWACS-ek NATO-parancsnokság alatt már most is ellenőrzik Líbia légterét, mellesleg olasz támaszpontokról, mert eredetileg is oda települtek. Kisebb teljesítményű légi radarok rendelkezésre állnak, többek közt a de Gaulle fedélzetén.

A most következők hiánya viszont fájdalmas lesz. Minden érintett percenként álmodik majd róluk.

Nagy hatótávolságú csapásmérő robotrepülőgép. A BGM-109 Tomahawk minden mai háború kezdőlapján ott van. A variánstól függően 1000-2000 kilométeres hatótávolságú, precíz támadófegyverrel úgy lehet az első csapást kiosztani, hogy szövetséges katonák élete egyáltalán nincs veszélyben. Jellemzően a légvédelmi állások, irányítási pontok, radarok kiiktatására használják, ezután a csapásmérő repülőgépek viszonylag biztonságosan folytathatják a munkát. Indítható felszíni hajókról és tengeralattjárókról, elvileg szárazföldről is, használható hajók ellen. Európai gyártmányú megfelelője nincs, a legnagyobb hatótávolságú rakéta a francia–brit–olasz Storm Shadow (SCALP), amely kb. 250 km-re repül, és csak repülőgépről vethető be. Szerencse viszont, hogy Nagy-Britannia néhány éve vásárolt pár tucat Tomahawkot Amerikából, és ezeket telepítette tengeralattjáróira. Valószínűleg használni fogják őket, de be kell osztani a készletet. A hiányosságot felismerték a franciák is, akik a SCALP rakétát akarják hasonló képességűvé felfejleszteni.

Lopakodó (alacsony észlelhetőségű) repülőgép. Az amerikaiak az első változatot (az F–117-est) már ki is vonták, helyét a B–2-es és az F–22-es vette át. Kína mostanában mutatta be a sajátját. Európában az amerikai fejlesztésű F–35-tel jelenik majd meg. Szintén jól jön a még érintetlen infrastruktúrájú országok megtámadásához.

Páncélvadász csatarepülőgép. A legendás A–10-es bőséges rakétafegyverzetével és gépágyújával a harckocsik és egyéb szárazföldi erők kiváló ellenszere. A helikoptereknél gyorsabb, ezért nehezebben sebezhető, és sokkal több célponttal bánhat el egy bevetésen. Az európai haderők vadászbombázói – elsősorban a Tornadók, az Eurofighterek és a Mirage–2000-esek – alkalmazhatók tankok és tüzérség ellen. Probléma, hogy a nagy távolság miatt kevesebb irányított fegyvert vihetnek magukkal, márpedig Líbiában nagy számú, bár elavult tankkal kell megküzdeni.

Nehéz- vagy legalább közepes bombázó. A légvédelem kiiktatása után érdemes volna néhány nagy teherbírású, hosszú repidejű gépet irányítani Líbia fölé. Afganisztánban az intenzív harcok idején nagy hasznát vették a B–52-eseknek, amelyek parancsra várva keringtek nagy magasságban, és a céladatok fogadása után egy-egy irányított bombát a megfelelő helyre pottyantva folyamatos támogatást nyújtottak a szárazföldi csapatoknak. Az európai légierőkben ehhez fogható gép nem szolgál, emlékeik is csak a briteknek lehetnek róluk.

Európai haderő. A líbiai események és a már most elkapkodottnak tűnő kezelésük rávilágít arra, hogy az Uniónak szüksége lenne egy közösen fenntartott, állandó, jól szervezett és gyorsan bevethető tengeri és légi kontingensre. Mivel a repülőgép-hordozók és általában a power projection platformok üzemeltetése és fejlesztése roppant drága, a költségek megosztása előbb-utóbb amúgy is sürgető lesz, ahogy kívánatos volna a szabványosítás is. Jelenleg EU-parancsnokság alatt mindössze az úgynevezett „európai harccsoportok” állnak, ezek körülbelül 1500 fős szárazföldi egységek, amelyek féléves rotációban adnak ügyeletet. Bevethetőségük erősen kérdéses.

Fel, győzelemre

A problémák ellenére Líbia igazi gyakorlópálya kezdő birodalmaknak. A világszerte gyűlölt diktátor ellen vonulni népszerű feladat, ugyanakkor az elavult, elhanyagolt, szétzilált líbiai légierő és légvédelem a lehető leggyengébb ellenfél. A távolság sem túl nagy, de ahhoz elég, hogy kihívást jelentsen. A francia és a brit kormánynak, talán az egész uniónak igen jól jönne egy győzedelmes háború, amely ráadásul most már elkerülhetetlennek látszik. Az Egyesült Államok vállvonogatása azt is jelzi, Európának fel kell nőnie ahhoz, hogy magát és érdekszféráját megvédje.

Helmuth von Moltke német katonatiszt híres meglátása, miszerint egy haditerv sem éli túl a találkozást az ellenséggel, bizonyosan itt is igaz lesz – különösen, hogy az intervenció megindításához vezető folyamatból úgy tűnik, kevés idő juthatott a tervezésre. A légtérzár valószínűleg sikeres lesz, ám a konfliktus szinte biztosan eszkalálódik. A nyugati pilóták eszközei kis sorozatban gyártott, keveset próbált, ám bonyolult és hibaérzékeny berendezések, háborús tapasztalatuk csekély, hazájuk veszteségtűrő képessége alacsony. Ugyanakkor az ellenfél nemzetközi mércével mérve annyira gyenge, hogy a kudarc világraszóló szégyent hozna Európa fejére. Itt győzni kell, és aztán felkészülni arra, hogy legközelebb könnyebben győzzünk.