Kifüstölik Kadhafit

Átveszi a líbiai intervenció irányítását a NATO, és a szövetség sietett leszögezni, hogy semmiképp sem fogják a felkelők légierejének szerepét játszani. Ez viszont azt jelenti, hogy mostantól egészen mást csinálnak majd, mint eddig, ugyanis az elmúlt tíz napban éppenhogy a lázadók előretörésének megkönnyítésén ügyködtek. Ráadásul sikerrel.

Tágan értelmezhető

A nyugati intervenciót az ENSZ BT 1973. számú határozata tette lehetővé, amelyben a mielőbbi tűzszünetet és a civilek elleni erőszak megakadályozását tűzték ki célul. Ennek egyik eleme a repüléstilalmi zóna. A szöveg – a szárazföldi támadás kizárásán túl – elég tágan értelmezhető, és úgy is értelmezték.

Mivel Kadhafi a légitámadások megindulásakor éppen rakéta-sorozatvetőket és tüzérséget sorakoztatott fel Bengázi körül, ezek megsemmisítése belefér az eredeti küldetésbe, hiszen ezek a fegyverek legalább olyan veszélyesek egy városra, mint a bombázók. Nincs azonban hír arról, hogy a kormányerők olyan tömeges tüzérségi csapást mértek volna lakott területekre, mint például az oroszok Csecsenföldön.

Ha viszont a nehézfegyverek jelenléte okot ad a megsemmisítésükre, akkor ugyanígy kellett volna eljárni a Szirte ellen vonuló felkelőkkel szemben is, akik ma már hasonló (zsákmányolt) eszközökkel rendelkeznek.

Nem csaptak le rájuk, hiszen nyilvánvaló, hogy az intervenció célja nem az, amit az ENSZ-ben lepapíroztak, hanem Kadhafi eltávolítása. Erősen lejt a pálya a fegyverszállítások terén is: míg a Kadhafi elleni embargó már tarka flottaszemlévé fejlődött, ahol a román és a bolgár haditengerészet is részt vesz a blokádban, a felkelők felfegyverzéséről nyíltan beszél a Pentagon és Egyiptom is.

Kadhafinak mennie kell

Az intervenció megkezdésével a nyugat-európai hatalmak – az Egyesült Államokkal együtt – kényszerpályára kerültek. Kadhafi nem maradhat hatalmon, még az ország megosztása sem járható út. Mégpedig azért nem, mert előélete alapján alaposan gyanúsítható azzal, hogy terrorcselekményekkel állna bosszút – és ez csak az egyik hátránya annak, ha a mediterrán térség közepén élni hagynának egy immár totálisan ellenséges államot.

Ezenkívül elviselhetetlen szégyen lenne elsősorban Franciaországnak és Nagy-Britanniának, de rajtuk kívül Európa hadviselő nemzeteinek is, ha nem tudnák legyőzni. Ennek nemcsak érzelmi jelentősége van, hanem azzal is járna, hogy a többi lehetséges ellenfél felbátorodik, miután bebizonyosodott, hogy még Líbia fele is sikerrel dacol velük.

Az összeomlás elmaradt

A felkelők viszont a nyugatiak aktív és részrehajló segítsége nélkül nehéz helyzetbe kerülnének. Kadhafi és vezérkara – szemben a kétségtelenül ingatag elmeállapotot tükröző szónoklatokkal – váratlan hadvezéri erényeket és alkalmazkodóképességet mutatott fel, a remélt összeomlás elmaradt. Támogatói még mindig sokan vannak, és az ő oldalán áll a kiképzett katonák többsége.

Így tehát a NATO-parancsnokság meghirdetett célja az ENSZ 1973-as határozatával összhangban van ugyan, de ellentmond a francia és brit szándékoknak. Márpedig a hardver, a személyzet és a pénz zöme az övék; furcsa lenne, ha ebben a buliban nem az kérné a nótát, aki fizeti. Súlyukat tovább növeli az Egyesült Államok hátralépése. Ha az egyetlen elfogadható eredményt, Kadhafi elzavarását el akarják érni, akkor mostantól már nemcsak az ENSZ-szöveggel, de a NATO-parancsnoksággal is szembe kell fordulniuk – noha ezt bizonyára igyekeznek diszkréten intézni.

Ahhoz, hogy ezt a jogi problémát elsimítsák, elvileg újabb ENSZ-határozatra lenne szükség, aminek az esélye csekély. De ahogy a második iraki háború példája mutatja, az autó nem a jogosítványtól megy, hanem a benzintől.

A forradalmak mindig illegálisak

Ez még nem okoz különösebb gondot a hazai fronton, mivel a diktatúra megdöntése jól kommunikálható cél akkor is, ha a költségek már most bosszantják a francia és brit választók egy részét. Ez a helyzet azonban csak addig áll fenn, amíg az egyre erősebb és egyre jobban felszerelt lázadók megőrzik ártatlanságukat.

Líbia törzsi szerkezete, a Kadhafihoz lojális tömegek mérete és a felgyűlt sérelmek miatt fennáll a veszélye az ellenzéki oldalról elkövetett atrocitásoknak, amely a kormánypárti települések ostromával egyre nő. Ehhez pedig nem kell több, mint egy forrófejű tüzér rossz döntése. A forradalmak mindig illegálisak, de a külföldi egyengetésük mögött sem a nemzetközi jog áll, csak a feltételezett igazság.