Gyöngyi
9 °C
9 °C

Baj lesz, ha meghalok

2011.05.04. 21:23
Harmincegy évvel ezelőtt, 1980. május 4-én jelentették be Belgrádban, hogy meghalt Josip Broz Tito, a szocialista Jugoszlávia elnöke. Jugoszlávia területén ma hét ország osztozik, Macedónián és Bosznia-Hercegovinán kívül sehol nincs igazi jugonosztalgia, az akkori időket máig se kiköpni, se lenyelni nem tudják, mert látható, mibe torkollott a viszonylagos jólét és szabadság. Az évfordulót Mini-Jugoszláviában ünnepeltük a legnagyobb élő jugoszlávval.

Először volt a királyi Jugoszlávia, a második világháború után a szocialista Jugoszlávia, majd Kis-Jugoszlávia. Nyolc éve már csak Mini-Jugoszlávia létezik.

Megtalálni nem könnyű. A városi kórház oldalán kell kifelé menni Szabadkáról, és mielőtt elérnénk a mezőn épült KTC bevásárlóközpontot, lefordulunk balra a Starina Novak utcára (16. századi, a törökellenes harcokban nevet szerzett szerb hős, akit a románok is nagyra, sőt románnak tartanak), megyünk vagy száz métert, a Toyota-kereskedés előtti parkolóig.

A legnagyobb jogoszláv

Két árulkodó jele is van annak, hogy jó helyen járunk. Az egyik egy tábla, rajta a régi Jugoszlávia összes népének viseletével és öles betűkkel: AMÍG ÉLEK, JUGOSZLÁVIA MARAD. A másik egy több mint húszéves Renault 5-ös, amit még a régi Jugoszlávia szlovén tagköztársaságában szereltek össze.

Az autó a 68 éves Blaško Gabrićé, a legnagyobb jugoszlávé, akivel valaha is találkoztam. Öltönye hajtókájában két kitűző hirdeti a régi szép napokat: az egyiken Tito, a másikon a szocialista jugoszláv címer. „Milyen volt a mennyország? Olyan, mint a régi Jugoszlávia. A nyugati világ tönkretette. Minden más kutyafasza” – ad rövid helyzetértékelést.

Gabrić nyomdásznak tanult, és fiatalon, 1967-ben elment szétnézni a világban. Jugoszlávia polgárai ezt megtehették, az állam nem akarta ugyanis a kapun belüli munkanélküliséget növelni. Ekkor árasztották el Európát a jugoszláv vendégmunkások. A piros jugoszláv passzus feketepiaci ára, amivel vízum nélkül lehetett eljutni a világ csaknem valamennyi fontos országába, 20 ezer dollár volt.

Gabrić Bécsen és Amerikán keresztül jutott el Kanadába, ahol saját nyomdát alapított. 1980-ban mégis hazajött. Hogy miért? „Nem akartam pokolban élni. Senki sem boldog ott. A kapitalizmusban tízszer többet kell dolgozni. Nem volt idő enni sem. Szar az élet.”

Csillagon nem taposunk

De legalább megszedte magát rendesen. 1980-ban, Tito halálának évében ment haza, Szabadkára. Felépített egy házat, ahol berendezte a nyomdáját. A legjobb időszakban nyolcvannyolc ember dolgozott neki, a mögötte lévő három és fél hektáros területet pedig kiadta egy parasztnak, hogy művelje, de pénzt sose látott belőle. Gondolt hát egy merészet és 30 ezer német márkáért telepített egy erdőt. Na, ebből lett Mini Jugoszlávia.

Az országba egy jugoszláv nemzeti színekre festett hídon lépünk be, a vörös csillag viszont nincs rámázolva. „Csillagon nem taposunk” – mondja az államalapító.

A bejárat az Macedónia, utána viszont már nincsenek határok, szimbolikusak sem, hiszen éppen ez okozta Jugoszlávia halálát. Csak az erdőség végében van egy 10-15 méter magas földhányás, az a 2 864 méteres Triglav, a régi ország legmagasabb csúcsa, ma a független Szlovéniához tartozik.

A tervek szerint Gabrić egy már kiásott hatalmas árokban megformázza a jugoszláv Adria-partot a szigetekkel, amikre rá lehet majd ülni, és lábunkat a vízbe lógathatjuk. (Vendéglátónkkal szembeni tiszteletlenségnek éreztük volna szóba hozni, hogy ráülhetünk-e vajon a Goli otokra is, Tito hírhedt börtönszigetére.)

Mindenki sírt

Maga Mini-Jugoszlávia egy utcákból és tablókból álló ország. Van itt Josip Broz Tito sugárút, Karađorđević utca (ebből a királyi házból származott az első jugoszláv király), Petar Blaško Gabrić boulevard (ő meg az államalapító fia volt, akit egy barátja elvitt motorral egy körre, és élve már soha nem hozta vissza).

A tablókon jut hely a királyi családnak is, de a legtöbbön Tito szerepel magas rangú államférfiakkal, Nehruval, Carterrel, Churchillel. Egy másik tablón pedig megannyi gombostűfej: ők azok az államférfiak, akik eljöttek a temetésére.

Egész Jugoszlávia sírt, amikor meghalt Tito. A holttestet végigvonatoztatták a soknemzetiségű országon, az embereken rettenetes félelem lett úrrá. „Mondta: ha meghalok, baj lesz, ha nem akartok vigyázni egymásra – idézi Gabrić. – Ha testvériség, egység nem lesz, Jugoszlávia sem lesz”.

Az USA, az usztasák és a csetnikek

Az ő verziója szerint az ország pusztulását a horvátok okozták. Ez annál inkább meglepő, mert ő maga bunyevác, egy horváthoz közelálló népcsoport képviselője, amit a jugoszláv időkben a horváthoz soroltak. Ennek hátterében Gabrić szerint az húzódott meg, hogy „volt valaki, aki Titónak a seggét nyalta, és azt mondta: bunyevác nincs, Tito pedig elhitte.” Szerbiában már a horvát és a bunyevác is külön kisebbség, nálunk viszont – a bunyevácok legnagyobb bánatára – a horvátok közé sorolják őket.

Szóval, Gabrić szerint a horvátok okozták Jugoszlávia pusztulását, mivel mindig versenyezni akartak a szerbekkel. Sajnálták, hogy Belgrád a főváros, hogy az állami és katonai vezetők között több a szerb, mint a horvát, és így tovább. Amerika ráadásul – ahogy Gabrić fogalmaz – kitartotta a második világháborús ősellenségeket, a Balkánról elmenekült szerb királyi csetnikeket és a fasiszta horvátokat, vagyis az usztasákat, mert tudta: ha Tito meghal, akkor velük, illetve az általuk terjesztett eszmével szétrobbanthatja Jugoszláviát.

És hogy mi lett volna a megoldás? Gabrić 1991-ben, a délszláv háborúk kitörésének évében így járt volna el: az összes jugoszláv tagköztársaság vezetőjét bezárja egy szobába, és azt mondja: Ha 24 óra múlva se egyeztek meg, akkor kisorsolunk közületek valakit, és kivégezzük. Ha utána sem, akkor még egyet. Lett volna megegyezés.

Lehet, hogy mégse olyan nagy kár Jugoszláviáért?