Bűn és bűnhődés a fal árnyékában

A berlini fal miatt a berliniek a legelső pillanatok óta tiltakoztak, és nem is elsősorban a határzárat elrendelő keletnémet államfő, Walter Ulbricht döntése ellen: Berlin fizikai kettészakítása az évekkel korábban lezárt  belnémet határ miatt már jó ideje a levegőben lógott. A kritika (a későbbi kancellár) Willy Brandt berlini polgármester vezetésével főleg az USA-nak szólt, amiért Washington nem avatkozott közbe.

A fal mint nyugvópont

Erre ugyanis lett volna politikai felhatalmazása: Berlin a potsdami négyhatalmi egyezmény szerint a világháborús győztesek közös igazgatása alatt állt, amit a város nagyobbik felének önkényes körbekerítése nyilvánvalóan súlyosan sértett. Mivel azonban a falat építő munkások és őreik nem léptek át a nyugati szektorok területére, a zónahatárhoz vezényelt brit és francia katonák semmit sem tehettek.

A hidegháborús politikai retorika aztán mindkét oldalon napirendre tért a történtek felett: keleten a falat a fasizmus és a nyugati agresszió elleni védősáncnak, nyugaton pedig a kommunista zsarnokság szimbólumának nevezték.

Valójában azonban a Nyugat-Berlin körbezárását régóta szorgalmazó Ulbrichtnak ugyanazért kellett megvárnia Hruscsov 1961 augusztus elején megadott formális jóváhagyását, amiért az amerikai, brit és francia vezetés végül különösebb zokszó nélkül tért napirendre a lépés fölött: a berlini fal felállítása annak az egyértelmű elismerése volt, hogy Moszkva elfogadja a keleti blokkba ékelődött zárvány, Nyugat-Berlin létjogosultságát, és végleg letett az 1948-49-es blokád mögöttes céljáról, Berlin szovjet befolyás alatti egyesítéséről.

Mindez a Kelet-Berlin és Moszkva közötti politikai felfogásbeli különbségekre is rávilágított. A sztálinista gondolkodású Ulbricht bármi áron, fallal és akár a nemzetközi egyezményeket sértő tűzparanccsal is kész volt véget vetni a hatalmát fenyegető menekülthullámnak, míg a sztálinizmussal szakító, és a politikai tömbök egyensúlyában hívő Hruscsov számára a fal óriási presztízsveszteséget jelentett, hiszen feladni kényszerült a négyhatalmi német békeegyezménnyel kapcsolatos elképzeléseit.

Én egy fánk vagyok

Az USA diplomáciai csatornáin keresztül tudatta Hruscsovval, hogy elfogadja a fal létezését. Amikor 1963 júniusában Nyugat-Berlinbe látogatva John F: Kennedy elnök elmondta híres beszédét, melyben magát is berlininek nevezte ("Ich bin ein Berliner"), a szolidáris gesztus ellenére a berliniek még nehezteltek rá. Talán ennek is köszönhető, hogy noha szavainak jelentése egyértelmű volt, az apró hiba miatt (helyesen "Ich bin Berliner"-t kellett volna mondania) még sokáig tartotta magát a csipkelődő anekdota, hogy Kennedy egy fánknak nevezte magát (a Berliner egy péksütemény neve is).

Egy hónappal később Kennedy már arról beszélt, hogy Amerika csak a nyugat-berlini és nyugatnémet polgárok megvédését tűzheti ki célul, ugyanez a keletnémetek esetében kínos kudarccal járna. A berlini fal végérvényesen az európai  reálpolitika részévé vált, és az is maradt lényegében 1989-ig.

Tarthatatlan helyzet

A fal leomlása ugyanolyan világpolitikai szükségszerűség volt, mint a létrejötte. A Szovjetunió gazdaságilag lényegében tönkrement a Reagan által rákényszerített fegyverkezési versenyben. Az 1985-ben hatalomra jutó, és előbb gazdasági, majd átfogó politikai reformokat hirdető Mihail Gorbacsov politikája a korábbi szuperhatalmi pozíció feladását jelentette, ami végül a kelet-európai befolyási övezet megszűnését eredményezte.

Berlinben 1989 őszén gyorsultak fel az események, miután a gyorsan demokratizálódó Magyarország, majd Csehszlovákia is nyugatra engedte a pont ebben a reményben tömegesen ide érkező keletnémet turistákat. Szeptemberben NDK-szerte rendszerellenes, és a határok megnyitását követelő tömegtüntetések törtek ki.

Novemberre a helyzet tarthatatlanná vált, és az országot évtizedek óta vezető államfő-pártfőtitkár Erich Honeckert váltó Egon Krenz vezetésével a Német Szocialista Egységpárt politikai bizottsága úgy döntött, hogy 10-én megnyitja a határokat. A hírt 9-én este a párt szóvivője, Günter Schabowski jelentette be. Mivel a vezetéstől kapott instrukciói nem voltak világosak, az egyenes adásban közvetített sajtótájékoztatón összezavarodott, és az egyik újságíró kérdésére azt válaszolta, hogy az intézkedés azonnal hatályos.

A berliniek megrohamozták az átkelőket. Bár a határőröket senki nem értesítette a határzár feloldásáról, kénytelenek voltak engedni a tömeg nyomásának, és Németországban napokig tartó spontán népünnepély kezdődött, a berliniek pedig puszta kézzel kezdték el bontani a falat.

A megkésett bizonyíték

Amikor a német egyesítést követően megkezdődött a határsávban elkövetett gyilkosságok és a jogsértő tűzparancs felelőseinek a felkutatása, a németeknek olyasmivel kellett szembenézniük, amiről azt hitték, hogy a náci múlttal együtt egyszer már örökre elásták a történelem szemétdombján: a határsértőkre tüzelő katonák parancsra hivatkoztak és a feletteseikre mutogattak, az NDK és az állambiztonsági minisztérium, a Stasi volt vezetői viszont tagadták a parancs létezését.

Sokáig szinte semmi konkrétat nem lehetett tudni a keletnémet határon érvényes tűzparancsról. Bár az agyonlőtt menekülők miatt a létezéséhez nem sok kétely férhetett, csak 2007-ben került elő döntő bizonyíték.

"Ne habozzanak fegyvert használni, akkor se, ha a határsértési kísérletnek nők és gyermekek is a részesei, mert az árulók gyakran épp ezt használják ki" - állt a hétoldalas, 1973-as keltezésű dokumentumban, amit négy éve, a határőrség iratai közt találtak a Stasi archívumát feldolgozó hivatal munkatársai. A hivatalos határőrizeti előírások a fegyverhasználatot csak rendkívüli esetben engedélyezték, ez a dokumentum viszont épp azt bizonyította, hogy az ország vezetői egyenesen elvárták a menekülők meggyilkolását.

A német igazságszolgáltatás dilemmája

A Németországban a kommunizmus idején elkövetett bűnök kivizsgálása azonban már 2004-ben befejeződött, és ezen a szenzációs, 2007-es lelet sem változtathatott. Amikor a 90-es évek elején megkezdődött a felelőségrevonás, Németország vezetői, mindenekelőtt Helmuth Kohl kancellár és Klaus Kinkel igazságügyminiszter mindenáron szerették volna elkerülni, hogy a perek az NDK megbélyegzéséről szóljanak, azaz hogy a jogállami NSZK normáit erőszakolják rá a diktatórikus NDK volt vezetői, azon belül is elsősorban az Erich Honecker elleni büntetőeljárásra.

Amikor Honeckert 1993-ban bíróság elé állították 192 keletnémet határátlépő meggyilkolásában való bűnrészesség vádjával, a volt pártvezér pontosan erre hivatkozott: a történelem áldozatának nevezte magát egy olyan perben, melyben a győztesek ítélkeznek a vesztesek felett. Kijelentette, hogy a berlini falról és a gyilkosságokról nem ő és vádlott-társai tehetnek, mert mindaz a Hitler hatalomra jutásától az ország kettéosztásáig tartó folyamat egyenes következménye.

Honecker (valamint Willie Stoph korábbi miniszterelnök és Erich Mielke állambiztonsági miniszter) ellen a vádakat megromlott egészségi állapotuk miatt – a közvélemény tiltakozása ellenére – ejtették. Ugyanabban a perben a hadügyminiszter Heinz Kesslert és a hadsereg élén álló  Fritz Streletz-t viszont felbujtóként bűnösnek találták a gyilkosságokban. Az NDK utolsó vezetőjét, Egon Krenz-t kétszer is elítélték (egyéb vádpontok mellett) a gyilkosságok miatt, amiket ő alkotmányosnak és a "népjognak megfelelőnek" nevezett.

A határőrök felelőssége

Németországban két határőrperre is sor került. Az elsőben a bíró a terhelő ítélet indoklásakor arra a konklúzióra jutott, hogy az NDK törvényei, melyekre a védelem hivatkozott, irrelevánsak, mert egy illegitim (nem demokratikusan választott vezetésű) rezsim által hozott jogszabályok szükségképpen érvénytelenek, és nem jelenthetnek alapot veszélytelen emberek életének a kioltására.

A második per bírája árnyaltabban kezelte a felelősség kérdését, és a felfüggesztett börtönbüntetést kiszabó ítéletét kizárólag az NDK törvényeire alapozta. Arra hivatkozott, hogy a két Németország jogrendszerének közös elve volt, hogy egy bűncselekmény megakadályozására tett intézkedésnek arányban kell állnia a megkísérelt cselekmény súlyával, és ezt a fegyvertelen menekülőkre lövő hátárőröknek is mérlegelniük kellett volna.