Bertalan
10 °C
28 °C

Szökés a szabadságba

2011.08.13. 12:09
A berlini fal szinte áthatolhatatlan akadályt jelentett a nyugatra vágyók útjában. De csak szinte: szöktek földön, vízen, levegőben és a föld alatt, szöktek erővel és fortéllyal, egyszerűen és bonyolultan. A kudarc ára börtön, rossz esetben halál volt.

A berlini fal a világ egyik legjobban őrzött határa volt, és az egyetlen, ami egy világváros közepén húzódott. Ikonikus jelentősége az első pillanattól fogva adott volt, de a főleg a szabadságvágy motiválta sok száz sikeres és sikertelen szökési kísérlet az évtizedek múlásával azt csak tovább erősítette.

A fal egyre összetettebb védelmi rendszere a szökési kísérletek tanulságain alapult. Ahogy teltek az évek, egyre komolyabb felkészülés, műszaki háttér vagy épp vakmerőség kellett a leküzdéséhez.

Az első napok

Ötven évvel ezelőtti építésekor a fal pár napig csak egy karhatalmisták őrizte drótfonat volt, az utcákon árkokkal és útakadályokkal. Eleinte sokan egyszerűen átugráltak, majd busszal, autóval áthajtottak, vagy épp kiugrottak a határon lévő házak Nyugat-Berlinre nyíló ablakain.

Így halt meg a fal első áldozata, Ida Siekmann is, aki a pont a határvonalon lévő Bernauer strasse-i házak egyikében élt. Nem várta meg, hogy mint másoknak, a tűzoltók neki is gumilepedőt feszítsenek ki: dunyhákat dobott az úttestre, majd kiugrott harmadik emeleti ablakából, de a járdára zuhant.

Schumann ugrása a szabadságba (Fotó: Peter Leibing)
Schumann ugrása a szabadságba (Fotó: Peter Leibing)

Az első dezertáló keletnémet határőr, Conrad Schumann egyből világhírű lett, mert egy újságíró elkapta a pillanatot, amikor augusztus 15-én átugrott a szögesdróton. Hogy megkönnyítse az ugrást, Schumann a géppisztolya teli tárát egy üresre cserélte, aztán kihasználva, hogy a sok járókelő épp lekötötte társai figyelmét, nekiiramodott.

Az NDK igazi arca

A keletnémet hatóságok fokozatosan egyre komolyabb és szélesebb "védművet" létesítettek; a szökési kísérletek megritkultak, és a sikeresek az idő múlásával egyre nagyobb szenzációt jelentettek.

Schumannhoz hasonló hírnévre tett szert Peter Fechter, egy 18 éves kőműves, aki 1962 augusztusában a barátjával kísérelt meg nyugatra szökni.

A Checkpoint Charlie átkelőhöz közeli műhelyükben elrejtőztek, és a megfelelő pillanatban kiugrottak az ablakon a fal melletti senkiföldjére, a halálzónába. Az akkor bő két méter magas, szögesdrót-tetejű falat mindketten elérték, de csak Helmut Kulbeik tudott rajta átmászni: Fechter már a falon volt, amikor lövést kapott a csípőjébe.

Peter Fechternek nem sikerült
Peter Fechternek nem sikerült

Visszazuhant, de a keleti határőrök nem segítettek rajta. Az esetnek szemtanúi lettek a túloldalon, a fal mellé épített alkalmi kilátókon bámészkodók, akik tehetetlenül hallgatták a haláltusáját vívó, segítségért könyörgő fiatalembert sikoltozását. Fechter közel egy óráig szenvedett, mielőtt elvérzett. A brutális esetről készült rengeteg fénykép és beszámoló miatt napokig zavargások voltak Nyugat-Berlinben, és az ügy hosszú ideig foglalkoztatta a nyugati sajtót, mely Fechter halálát a keletnémet rezsim embertelenségének nyilvánvaló jeleként tálalta.

Áttörés erővel

Az első időszakban az áttörési kísérletek közül többet járművekkel kíséreltek meg. Karl és Horst Müller például egy régi aknán keresztül lemásztak a föld alá, és a Friedrichstrasse-i határátkelő-megálló közelében leintettek egy Nyugat-Berlinből az NSZK-ba tartó vonatot. 1963-ban egy 19 éves kiskatona, Wolfgang Engels egyenesen egy szovjet páncélozott csapatszállítót lopott el és a falnak hajtott vele. Átért, de súlyos sérülések árán úszta meg a kalandot.

Republikflucht

Az NSZK-ba, illetve Nyugat-Berlinbe  szökés, vagy, miként az NDK hivatalos, moralizáló nyelvhasználatában 1953-tól kezdve nevezték, a "szökés a köztársaságból", 1957-től kezdődően minősült bűncselekménynek, amiért súlyos pénzbüntetés, vagy börtön járt. A szökni próbálókat rutinszerűen sokszor kémkedéssel is megvádolták, amit még keményebben büntettek. Ugyanez vonatkozott a dezertőr katonákra, határőrökre is.

A statisztikák szerint több mint 75 ezer ember került börtönbe tiltott határátlépés kísérlete miatt, többnyire 1-2 évet kaptak.

A szökési kísérletek segítői közül is sokan végezték börtönben, másokat távoli kisvárosokba internáltak. Összesen mintegy 50 ezer ember járhatott így. A legsúlyosabbnak ítélt esetekben a szökésért, kémkedésért halálos ítéletet szabtak ki, amit olykor a Szovjetunióban hajtottak végre.

Több buszos és autós áttörés után az átkelők szögesdrót-útzárait acélsorompóval egészítették ki. Erre is volt azonban megoldás: egy négyfős társaság meggyengítette egy eleve alacsony sportautó szélvédőkeretét és tetejét. Padlógázzal nekihajtottak a sorompónak, lekuporodtak, a kocsi teteje levált, ők pedig átviharzottak Nyugat-Berlinbe. Ezt követően az átkelőkhöz vezető utakat cikkcakkosra építették át, hogy ne lehessen felgyorsulni.

1962 júniusában tucatnyi kelet-berlini eltérített egy kis turistahajót a Spree-n, és a rájuk zúduló golyók ellenére sikerült élve a túlpartra jutniuk.

Az átalakított autókba rejtett családtagokról, házastársakról szóló történetből rengeteg van, és a hajdani Checkpoint Charlie melletti falmúzeumban külön szekció foglalkozik velük. Itt van kiállítva például az a kibelezett és házilag páncélozott Citroën, amiben négy ember élte túl a golyózáport és jutott át Nyugat-Berlinbe.

Menekülés a föld alatt

A föld alatt menekülők eleinte a régi közműalagutakat használták menekülőútvonalnak, később aztán már ásót kellett ragadniuk. Volt, aki pénzt kért a föld alatti "idegenvezetésért", mások magukon, vagy a családtagjaikon, barátaikon segítettek, és akadtak önzetlen szöktetők is.

145 méter hosszú alagút keletről nyugatra
145 méter hosszú alagút keletről nyugatra

Rengeteg alagutas szökés és kísérlet volt, de a leghíresebb Wolfgang Fuchs-é és nyugat-berlini diáktársaié, akik 1964-ben fél év alatt egy 145 méter hosszú, 90 centi magas alagutat ástak, 12 méter mélyen a fal alatt. 57 embert sikerült átszöktetniük, mire – 42 órával később – a keletnémet hatóságok kiérkeztek és letartóztatták a sorukra várakozókat. A 70-es évektől kezdve az NDK mikrofonos talajszondákat telepített a fal környékére, így az alagútfúrás lehetősége is megszűnt.

Az NDK-ban nem lehetett búvárfelszerelést forgalomba hozni, mert az megkönnyítette volna a szökést a tengeren vagy a berlini vízi határokon át. Ezért később több sikeres szökést is házilag barkácsolt búvárfelszereléssel valósítottak meg. A tűzparancs első áldozata, egy fiatal szabó, Günter Litfin volt, aki 11 nappal a fal építése után a Spree-t akarta átúszni Berlinben. Miután észrevették, hiába adta meg magát, a folyóba lőtték.

Trükkös átkelések

A falon való átjutás egyik legtrükkösebb módja a bőröndben való utazás volt. Egy nőnek a hatvanas évek közepén két, hosszában egymáshoz illesztett bőröndben sikerült elkerülnie el a határőrök figyelmét egy vasúti fülke poggyásztartóján. Egy másik a kisgyerekét csempészte át egy piaci bevásárlókocsiban (a keletnémet állampolgárok néha kaphattak egyszeri átlépési engedélyt, de csak ha a házastársuk, vagy főleg a gyerekük keleten maradt).

Ennél is ravaszabbak voltak azok az ügyes kezű mérnökök, akik egy csigákkal és huzalokkal működtethető sokcsuklós létrarendszert konstruáltak. Az eszközt egy kevésbé intenzíven őrzött, de elektromos kerítéssel védett szakasz mellett rejtették el, és megfelelő időközönként, a kerítés érintése nélkül mindnyájan átszöktek vele.

Bethkéék hihetetlen szökései

A legbátrabbak a légi utat választották. Holger Bethke és villanyszerelő barátja 1983-ban két hétig gyakorolták egy parkban a drótkötélen való ereszkedést egy fáról, a járókelőknek pedig azt mondták, hogy cirkuszi mutatványra készülnek. Bethke megtanult pontosan nyilazni is.

Közben bátyjával, aki nyolc évvel korábban egy gumimatracon szökött át az Elbán az NSZK-ba, hamis feladójú levelekkel és kódolt telefonhívásokkal kommunikáltak. Hosszas keresés után végül sikerült megfelelő helyet találniuk elképesztő akciójukhoz.

Holger Bethke és társa magukat villanyszerelőnek álcázva bejutottak egy ötemeletes lakóház padlásterébe Kelet-Berlin Treptow nevű negyedében, ahol 13 órán át várakoztak. Az éjszaka közepén a padlásablakból a harmadik próbálkozásra sikerült egy damilra kötött nyílvesszőt átlőniük a fal fölött.

Holger Bethke drótkötélpályán lógott meg
Holger Bethke drótkötélpályán lógott meg

A túloldalon Ingo Bethke a kocsijához rögzítette a damilt, egy 200 méteres drótkötelet kötött a végére, amit Holgerék visszahúztak és egy kéményhez kötöttek. Ingo az autóval kifeszítette a kötelet, és Holgerék egymás után leereszkedtek a drótkötélen. Csakhogy elszámolták a lejtés szögét, a csiga lelassult, és végül az utolsó, kritikus métereken, épp a fal fölött a lábukkal is a drótkötélbe kapaszkodva kellett magukat átküzdeniük.

Legkisebb öccsüket, Egbertet már együtt, két ultrakönnyű kisrepülővel szöktették át 1989 májusában, szűk fél évvel a fal lebontása előtt. Megtévesztésül a gépekre a szovjet légierő jelzéseit festették, ők maguk pedig orosz katonai egyenruhát és sisakot húztak. Míg Ingo leszállt egy kelet-berlini parkban és felvette öccsét, Holger a magasban körözve figyelte a környéket, de senki sem vette észre őket.

Minden másodiknak sikerült

A becslések szerint a fal fennállásának 29 éve alatt körülbelül tízezren próbáltak meg átszökni Nyugat-Berlinbe, és 5000-en járhattak sikerrel, túlnyomó többségük az első napokban. A halálos áldozatok számát 100-200 közé teszik.

A berlini fal és a szökési kísérletek történetének krónikája a potsdami Kortárs Történelmi Kutatóközpont (Zentrum für Zeithistorische Forschung) honlapján olvasható, németül és angolul.