Mi lesz most Líbiával?

Ki győzött Líbiában? – erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, pedig ha ez nyilvánvaló lenne, akkor könnyebb lenne megjósolni azt is, hogy kik és hogyan irányítják majd Líbiát.

Külföldi fegyverrel, de helyi vérrel

Kadhafi bukását nyilvánvalóan nem lehetett volna elérni a NATO légicsapásai nélkül, de a szárazföldi harcot már a helyieknek kellett megvívniuk.

Nincsenek nyugati katonák az országban, mint Irakban vagy Afganisztánban voltak, amikor megdőltek az ottani rezsimek, igaz, ott a külföldi fegyveres jelenlét sem tudta elérni a békés átmenetet. De legalább mindkét helyen lett valamilyen, nyugatról támogatott kormány.

A politikailag sokkal nyitottabb Tunéziában és Egyiptomban sem oldódott még meg az utódlás kérdése a zsarnokok év eleji elűzése óta.

Líbiában sem lesz könnyű megtalálni az új utat.

Az Átmeneti Nemzeti Tanács lenne a megoldás?

Formálisan létezik valamiféle hatalom Líbiában, ez az úgynevezett Átmeneti Nemzeti Tanács. Az eddig Bengáziban működő szervezet amolyan ideiglenes kormányként kíván tevékenykedni. Sokat segít rajta, hogy már harminc ország, köztük az USA, Nagy-Britannia, Kanada és Németország is elismerte. Washingtonban a tanácsnak hivatalos nagykövetsége is van, igaz, a nagykövet pont ugyanaz az ember, aki Kadhafi idején is képviselte Líbiát, csak azóta átállt a felkelőkhöz.

Az Átmeneti Nemzeti Tanácsot támogató üzeneteket küldött az elmúlt 24 órában a NATO főtitkára, az amerikai és a francia elnök is. Abban bíznak a nyugatiak, hogy a légicsapásokkal, fegyverekkel, kiképzőkkel és segélyekkel az elmúlt hónapokban erősen megtámogatott szervezet képes lehet megoldani Líbia újjászervezését.

A tanács angliai összekötője szerint 15-20, egyik líbiai szóvivője szerint 10-15 hónap kellhet ahhoz, hogy az átmeneti vezetés konszolidálja az országot. Ez alatt többek között új alkotmányt írnának. Az első ígéretek szerint egy technokrata, részben tudósokból álló ügyvezető kormány alakulna.

Nem olyan egyszerű

Az Átmeneti Nemzeti Tanács azonban egyáltalán nem tűnik erős szervezetnek, mert líbiai legitimációja és belső egysége is erősen kérdéses. Marc Ginsberg, az USA egykori marokkói nagykövete és a térség szakértője egy hétfői elemzésében például azt fejtegeti, hogy a tanácsban legalább két nagyon fontos szárny működik párhuzamosan: a Kadhafi volt szövetségeseiből álló átálltak csapata, és a bengázi ellenzék.

A tanács elnöke, Musztafa Abdel Dzsalil egyértelműen az előbbiek közé tartozik, hiszen korábban Kadhafi igazságügyminisztere volt. És ebbe a csoportba tartozott a felkelők hadseregének alig egy hónapja meggyilkolt parancsnoka is, Abdul Fatah Junesz is.

Juneszt úgy ölték meg, hogy visszahvták a frontról, hogy kihallgassák, mert felmerült a gyanú, hogy titokban kapcsolatban van még Kadhafival. Junesz Kadhafi belügyminisztere volt korábban, februárban állt át a felkelőkhöz. Hogy pontosan kik és miért ölték meg, az még mindig nem világos. De a történetéből jól látszik, hogy egyáltalán nincs minden rendben a tanácson belül.

Nincs ellenzéki elit

A Kadhafitól elfordult egykori elit nagy előnye, hogy lényegében csak nekik van államigazgatási tapasztalatuk, hiszen az elmúlt 41 évben nem kadhafista semmilyen befolyáshoz nem juthatott az országban.Politikai ellenzék nem működhetett, nincsenek kialakult struktúrák a kadhafistán kívüli világon.

Az átálltak nagy hátránya viszont, hogy a felkelők egy része egyáltalán nem bízik bennük. Erre nemcsak Junesz meggyilkolása utal, vannak egészen konkrét bizonyítékok is. Például a Miszratát keserves harcok árán megszerző ottani felkelők eddig nem ismerték el az átmeneti tanács fennhatóságát. Több, a felkelés közben alakult települési tanács is így van ezzel. És egyáltalán nem világos, hogy a most felszabadított fővárosi elit, vagy az ottani ellenzék hogyan tud és akar együttműködni, vagy beépülni a tanácsba.

A külföldi politikusok többsége az elmúlt napokban többször is visszafogottságra intette a győzteseket, vagyis azt kérik, hogy ne legyen vérbosszú. Kadhafi rezsimje azonban elég sok embert megölt és megkínzott az elmúlt évtizedekben ahhoz, hogy erre mégiscsak igény legyen. Az elmúlt hónapok vérzivatarai után pedig pláne sokan lehetnek az elégtételt követelők, ami pedig visszaüthet többek között az átmeneti tanács átállt vezetőire is.

A líbiai identitásnál vannak erősebb kötelékek is

Külön problémát jelent, hogy a líbiai társadalom egyáltalán nem egységes. Több elemző most arra emlékeztet, hogy nem véletlen, hogy az oszmán hódoltság idején a törökök is három tartományra osztották a területet, hogy kormányozható legyen a vidék.

Egyrészt a nagyobb települések egymástól távol vannak, és mindegyiknek erős saját identitása van. A mostani felkelésben kulcsszerepet vállaló bengáziak és a fővárosi tripoliak között például hagyományos az ellenszenv.

Hogy még bonyolultabb legyen a líbiai képlet, nagyon fontos a mai napig a törzsi hovatartozás is. Kadhafi sokáig nagyon ügyesen alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvet a törzsek között, ám most minden felborult.

A Líbiához értő publicisták szerint nem szabad lebecsülni az iszlamisták igényeit sem, mert az erősen vallási alapon szerveződő megújulásnak is vannak bőven hívei Líbiában. A polgárháború réme minden líbiai elemzésben felmerül mostanság, mint a lehető legrosszabb, de nem irreális forgatókönyv.

A nyugatnak is elkelne a sikertörténet

A Kadhafi bukását végső soron kikényszerítő NATO-nak több szempontból is nagyon fontos lenne, hogy konszolidáció jöjjön. Egyrészt hatalmas presztízsveszteség lenne, ha Afganisztán és Irak után egy újabb nyugati beavatkozás hozna káoszt és vérzivatart. Az is világosnak tűnik, hogy egyik nyugati állam sem akar Líbiába bevonulni rendőrködni, erre most senkinek sincs se pénze, se politikai akarata.

Másrészt azért is fontos Líbia, mert hatalmas olaj- és gázkészletekkel rendelkezik. Az egyébként is válságban lévő nyugati gazdaságoknak – különösen Európának – nagy szüksége lenne a líbiai olajtermelés újraindítására. A mostani háborús károk miatt a tavalyi, napi 1,8 millió hordós kitermelést ugyan nem lehet egyik napról a másikra visszaállítani, de az átmeneti tanács egy szakértője szerint néhány hónapon belül a napi félmillió hordóig már el lehetne jutni. Ez biztosan csökkentené az olajárakat, ami most jót tenne a világgazdaságnak.