Az elrablásom után nem voltak rémálmaim

James Foley azt mondja, hogy mostani látogatása Tripoliba — innen pedig tovább akar menni a kelet-líbiai Szirtbe, ami még mindig háborús övezet — részben arról szól, hogy lezárja magában elrablása történetét. „Már attól jobban érzem magam, hogy itt vagyok” – mondja a 37 éves amerikai újságíró egy tripoli hotelben, kitekintve a még mindig néptelen városra, ahol csak néhány napja fejeződtek be a harcok.

Foleyt három társával együtt április 5-én fogták el líbiai
kormánykatonák, amikor a háborúról tudósítottak Brega térségében. 44
napig voltak fogságban. "Kijártunk a frontra a felkelőkkel, és egy
reggel túl közel mentünk. Azt mondták, a kadhafisták csak néhány száz
méterre vannak, ezért lejöttünk az útról, ha esetleg elkezdenének
rakétázni. Ez persze butaság volt, ugyanis túl messzire kerültünk az
egyetlen menekülési lehetőségünktől, a felkelő konvojtól" - mondja az
amerikai, aki a Global Post nevű website-nak dolgozik, és korábban Afganisztánban dolgozott hosszú ideig.

Rendben vagy? Nem

Nem sokkal később a konvojt heves tűz alá vették, a felkelők megfordultak és elmenekültek, ők pedig ottmaradtak az út mellett. „Egyenesen ránk lőttek. Ott feküdtünk a földön, a fejünk felett ez az elképesztő tüzelés, és hallottam, hogy a dél-afrikai kollégám, Anton Hammerl segítségért kiált. Visszakiáltottam neki, hogy rendben vagy? És azt mondta, sokkal gyengébb hangon, hogy nem” – mondja Foley, akit láthatólag megvisel az emlék felidézése.

„Ez volt az, ami észhez térített. Felugrottam, hogy megadjam magam, mert tudtam, hogy simán lelőhetnek minket is. És láttam, hogy a kollégám halálosan megsebesült, lőtt sebe volt a felsőtestén” – mondja. „A kadhafisták egyenruhában voltak, de azt hiszem, irreguláris erők lehettek. Elkezdtek ütlegelni minket puskatussal, néhány ökölcsapást is kaptam, aztán megkötöztek, és feldobtak a platóra.”

„Elvittek minket egy házba Bregába, és innentől szerencsénk volt, ugyanis nem vertek minket többet. De nagyon meg voltunk ijedve, sokkhatás alatt voltunk, mert tudtuk, hogy a kollégánk meghalt. Azt mondták, 2-3 nap múlva elengednek minket, amiből végül persze 44 lett, de mégis jó volt, mert volt ott egy másik amerikai, egy önkéntes, akinek azt mondták, soha többé nem fogja látni Amerikát. De nekünk szerencsénk volt, mert újságírók voltunk.”

Még jó, hogy nem voltam egyedül

Utána továbbvitték őket Tripoliba, ahol alaposan kivallatták őket, de kínzásban nem volt részük. „Líbiában semmi nem működik, de vallatni, azt tudnak. Mi pedig elmondtunk nekik mindent, nem volt okunk hazudni. Ők pedig megértették, hogy csak peches újságírókkal van dolguk, és onnantól inkább a felkelőkről kérdezgettek. Mi pedig azt mondtuk nekik, amit hallani akartak, hogy nem túl szervezettek, nincs mindenkinek fegyvere, ilyenek” – mondja Foley.

„Egy idő után kiderült, hogy nagy nyomás nehezedik a líbiai kormányra miattunk. Mindenféle nemzetközi szervezet beavatkozott, még az ENSZ is. Egyszer még haza is telefonálhattam Amerikába, ami gyökeresen megváltoztatta a hangulatomat. Egy napra rá pedig mondták, hogy Szaíf, Kadhafi egyik fia is segíteni akar.”

És egyszer csak el is engedtek mindenkit, kivéve Foleyt, mint kiderült, véletlenül. „Attól nagyon összezavarodtam és megijedtem. Összehaverkodtam a líbiai foglyokkal, mert úgy nézett ki, hogy akkor én most itt maradok velük egészen a legvégéig. És közben az agyad folyamatosan pörög, keresi a reményt, a logikát ott, ahol lehet, hogy nincs logika. Még jó, hogy nem voltam egyedül, mert akkor teljesen becsavarodtam volna.”

Egy másik amerikai fogollyal—Richard Petersszel, akit hat hónapig
tartottak fogva, és a szomszéd cellában raboskodott—úgy tudott
kommunikálni, hogy kiszedték a falból az elektromos aljzatot, és azon
át beszélgettek.

Végül őt is elengedték. Mind a hárman kaptak egy év felfüggesztett börtönt és 250 dínár pénzbüntetést, amiért vízum nélkül léptek be az országba (akkoriban csak keletről lehetett megközelíteni az országot, az egyiptomi határról pedig elmenekültek a hivatalos erők). „Szaíf emberei és a magyar nagykövetség is segített, közbenjártak az érdekünkben. Aztán a magyarok elvittek a tunéziai határra, ott pedig már vártak a mieink.” (A magyar az egyetlen nyugati követség, ami nyitva tart Tripoliban.)

Amerikában óriási bűntudat vett rajta erőt Anton halála miatt, amit csak hosszú idő alatt tudott feldolgozni. „Úgy éreztem, túl nagy kockázatot vállaltunk azzal, hogy olyan közel mentünk a fronthoz. És ennek a fickónak három gyereke volt. Utána pedig miért nem mondtunk semmit? Mondhattuk volna a katonáknak, hogy segítsenek nekik. Vagy megadhattuk volna magunkat hamarabb. De a szomorú igazság, hogy én azért adtam meg magam, mert őt eltalálták.”

Rosszul voltam, hogy nem lehetek a háborúban

„Most azt mondom a fiatalabb újságíróknak, hogy egyetlen sztori sem olyan fontos, hogy az életedet add érte. Egy háborús övezetben annyira átjár az adrenalin, annyira kompetitívvé válsz, hogy meglegyen a sztori, észre se veszed... Őrült az egész helyzet. És a biztonságra elfelejtesz odafigyelni. Pedig mi már voltunk ilyen helyzetekben. Egyszer mondtuk is, hogy túl sok kockázatot vállalunk, ideje óvatosabbnak lenni. De aztán megint elszaladt velünk a ló. Mert tudni akartuk, mi történik, ott akartunk lenni.”

„Talán túlságosan is nagy a verseny a szakmában. Úgy érzed, hogy ott kell lenned, és a legelsők között. És ha őszinte akarok lenni, ez nem is csak a hírekről szól, van benne egy jó nagy adag egó is. Egy csomó ember felnéz rád utána, ha voltál ilyen helyzetekben. Megpróbáltam én az irodában is dolgozni, de gyűlöltem. Kurva szar volt, kibaszott unalmas. Aztán elkezdődött ez a háború, és fizikailag rosszul voltam, érted, fizikailag rosszul, hogy nem lehetek itt. Úgyhogy kiléptem és jöttem.”

„Az elrablásom után nem voltak rémálmaim. Kibeszéltem magamból mindent. Meg sokat segít az, hogy megint itt vagyok, hogy megint dolgozom. Végre nem rólam szól a sztori, hanem jönnek az újak. Ettől tényleg jobb lesz, könnyebb lezárni. És a többiek is visszajöttek. Van itt egy fickó, aki kétszer is megsebesült. Kétszer! Úgy látszik, ez ilyen. Vissza kell jönnünk.”