Nem adom le a fegyveremet

Tariq Kaboui eleinte csak besegített. Márciusban Tunéziába szökött Tripoliból, néhány héttel azután, hogy Líbiában kitört a forradalom. Ott egy segélyszervezetnél dolgozott, meg külföldi tévéstábokat vitt át a határon a felkelőkhöz. „De az összes unokatestvérem a fronton volt. Tunéziában ülni elég gyáva dolognak tűnt. Úgy éreztem, hogy komolyabb szerepet kell vállalnom. Mondták is, hogy szükségük van rám” – mondja az angol válogatott piros focimezét viselő 36 éves, nagydarab berber felkelő.

„Négy hónapig voltam fent a Nafusza-hegységben, onnan származik a családom. A barátaim mutatták meg, hogyan kell használni a fegyvert, de képzésre nem volt sok idő, annyira gyorsan történt minden” – mondja. Meg is látszik: géppisztolyával véletlenül lábon lőtte az egyik unokatestvérét, ráadásul akkor, amikor már vége volt a háborúnak. „A második lövedék kb. harminc centivel ment el a feje mellett” – mondja könnyedén, a Berettával az oldalán.

Kilőttünk rájuk egy rakétát

„Májusban kezdtem el harcolni. Az első csata nagyon furcsa volt. Egyáltalán nem féltem. Pedig lőttem is... Egy csata alatt semmit nem érzel, csak utána. Leülsz, és belegondolsz, hogy több száz golyó süvített el a fejed felett, és azt mondod: húbasszameg, ez elég közel volt. Hogy talán ez mégsem volt olyan jó ötlet. Egyszer egy ház második emeletén voltunk, amikor a földszintet eltalálta egy rakéta. Akkor nagy szerencsénk volt. Abban a csatában 50-60 rakétát lőttek ki ránk” – mondja a határozott, majdnem agresszív fellépésű férfi, aki láthatólag domináns szerepet tölt be barátai és unokatestvérei körében.

„A második csata elég intenzív volt. Az unokatestvérem akkor halt meg. Az nagyon rossz volt, testvérként szerettem. Összesen négy rokonomat veszítettem el. De akkor mi is megöltünk négy afrikai zsoldost. Hármat úgy, hogy bent voltak egy házban, és kilőttünk rájuk egy rakétát. A negyediket akkor, amikor megpróbált kitörni. Legalább nyolc golyó érte, úgyhogy nem tudom, melyikünk végzett vele.”

„Senkinek nem kellene meghalnia” – válaszolja arra a kérdésre, hogy sajnálja-e ezeket az embereket. „A hivatásos katonák, akiket esetleg besoroztak vagy kényszerítettek, az egy dolog. De ezek zsoldosok voltak, akik ezer mérföldet utaztak, pénzért, hogy megöljék a testvéreimet, a barátaimat. Az ő döntésük volt. Semmi szimpátiát nem érzek irántuk. Semmit nem jelentett a haláluk. Egy gonosz emberrel kevesebb a földön” – mondja.

Kabouit 1998-ban letartóztatták kormányellenes tevékenységért, és tíz hónapig ült, amíg a családja ki nem rimánkodta. „A börtön elég rossz volt. Egy hónap magánzárka. Egyszer meg is korbácsoltak” – mondja. A férfi első ránézésre kissé szokatlan jelenség: éveket töltött Angliában, mert az apja politikai menekült volt, és a brightoni munkásnegyedek kiejtésével beszél. De valójában nem lóg ki annyira a sorból. A diktatúra évei alatt rengeteg líbiai ment külföldre, tanulni vagy dolgozni. A felkelők között lépten-nyomon hozzá hasonlókba botlik az ember. Nagyon sok a diplomás is, főleg a mérnök. Kaboui informatikus, és az elmúlt években az ENI-nél, az olasz olajtársaságnál dolgozott.

A négy átélt csatától eltekintve a háború kicsit olyan volt neki, mint egy cserkésztábor. „Minden éjszaka kint voltunk a hegyekben. Ellenőrzőpontokat állítottunk fel, figyeltünk, nehogy felosonjanak a kadhafisták a hegyre. Fárasztó volt, de itt mindenki rokona egymásnak, szóval igazából buli volt az egész. Viccelődtünk, olyan volt, mintha csak táboroznánk. Így próbáltuk oldani a feszültséget, hisz egyikünk sem igazi katona” – mondja. Tripoli elfoglalásáról viszont lemaradt, mert „sajnos éppen Bengáziban voltam fegyverekért és lőszerért”.

Szabad fegyverviselés

Nyilvánvaló bátorsága és önfeláldozása mellett Kaboui valamennyire megtestesíti a líbiai polgárháború árnyoldalait, az ország jövőjével kapcsolatos félelmeket. Például nem akar leszerelni. „Addig nem adom le a fegyveremet, amíg nem lesz itt valódi demokrácia. Amíg nincs egy rendszer, ami biztosítja, hogy senki nem állhat a törvény felett. Hogy megvédjem magam, és hogy biztos legyek benne, senki nem épít ki egy új diktatúrát. Ha annak idején lettek volna fegyvereink, a Kadhafi-rezsim soha nem jöhetett volna létre. És a társaim sem fognak leszerelni, ez biztos” – mondja határozottan.

Az ország tele van most hozzá hasonló, fiatal fegyveresekkel. A legtöbben nagyon magabiztosak. Egyelőre senki nem tudja, hogyan fogják őket leszerelni, bár sokan hangoztatják, hogy nem szeretik a fegyveket, és amint vége a háborúnak, rögtön leteszik a magukét. Sokuk hős, és sokuk csak egy cowboy. Vagy éppen mindkettő. Kaboui például egyszerűen beköltözött egy tengerparti villába, ami régen állami nyaraló volt, aztán kormánypárti menekültek laktak benne. „Most már az enyém” – mondja, miközben a bútorokat rendezgeti.

Kaboui Kadhafi-szimpatizánsokkal kapcsolatos nézetei szintén nem túl elnézőek. Fogadkozik, hogy azok az emberek, akik a környéken Kadhafival voltak Tripoli elestéig, most pedig látványosan lobogtatják az új zászlót, „hamarosan megkapják a magukét”. Lehet, hogy mindez csak keménykedés, de többször kijelenti, hogy a fegyveres szabotőröket legszívesebben kivégezné a helyszínen.

„A hadifoglyokat katona módjára kezeltük. Azt az ételt ették, amit mi. De amikor megláttuk azt a videót, ami egyiküket-másikukat mutatja, amint civileket kínoznak, és ennek ellenére normálisan kellett őket kezelnünk... az egy kicsit felidegesített. Még jó, hogy a parancsnokunk felügyelt ránk, hogy egyiküket se bántsuk. Azt nem tagadom, hogy egyik-másik kapott egy-egy pofont. De olyan harcosok ütötték meg őket, akik rokonokat, barátokat veszítettek el miattuk. Nagyon nagy szerencséjük volt, hogy nem lőttük le vagy nem kínoztuk meg őket” – mondja.

A Líbiában ragadt fekete-afrikaiakkal szemben szintén fenntartásai vannak, ahogy most sok más arab vagy berber líbiainak is, részben azért, mert elég sokan harcoltak Kadhafi seregében. Azokat pedig, akik a berberek hazáját, a Nafusza-hegységet arab módra „nyugati hegységnek” hívják, egyszerűen csak „kibaszott araboknak” hívja, akik „még csak 1300 éve vannak ebben az országban”, szemben az ő berber őseivel. A berber-arab ellentét az egyik potenciális törésvonal, ami megoszthatja az új Líbiát, bár ennek egyelőre kevés jelét látni.