Berlusconi egy EKB-s levéllel kezdett bukni

A Wall Street Journal december 30-i számában egészen részletesen feldolgozta, hogyan hatottak oda az EU meghatározó politikusai, hogy Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök távozni kényszerüljön a hatalomból. Hat újságíró öt városból (Berlin, Brüsszel, Róma, Párizs, Frankfurt) rakta össze a sztorit, ami az európai kamarillapolitika egyik legalaposabb felgöngyölítése az utóbbi hónapokból.

Merkel macival békült

Olyan apró részletek is kiderülnek, hogy miközben Sarkozy francia elnök felesége éppen szült, addig ő Angela Merkel német kancellárral, és az akkori EKB-elnök Jean-Claude Trichet-vel veszekedett Frankfurtban. (Azt a Telegraph című brit lap már akkor is megírta, hogy üvöltözés hallatszódott ki a szobából, most a WSJ annyiban pontosított, hogy Trichet kiabált Sarkozyvel, Merkel pedig Trichet-t „Németország barátjának” nevezte közben.) Legközelebbi találkozójukon Merkel macit vitt Sarkozy újszülöttjének, így fejezve ki békülékenységét.

Merkel segített kormányt buktatni

A sok apró részlet között persze az a lényeg, hogy a mindenféle tabut és ortodoxiát megdöntő 2011-es uniós válságkezelés odáig merészkedett, hogy az EU legerősebbjei nyomást gyakoroltak a sebzett országokra, hogy váltsanak vezetőt.

A cikk szerint Merkelnek személyesen is volt szerepe abban, hogy a görög és az olasz miniszterelnök is megbukott az ősszel. Amikor Papandreu előjött népszavazási kezdeményezésével, akkor állítólag rászólt, hogy ha lesz népszavazás, akkor az valójában arról szól majd, hogy kizárják-e Görögországot az eurózónából. A WSJ újságírói szerint ez volt az utolsó lökés, hogy saját emberei is Papandreu ellen forduljanak.

A cikk persze alapvetően Berlusconival foglalkozik. Hogy Berlusconi utódja mögött felálljon egy nagykoalíció, abban a WSJ szerint komoly szerepe volt Giorgio Napolitano olasz köztársasági elnöknek, aki néhány nap alatt a háttérben mindent megbeszélt a pártok vezetőivel. Napolitanót pedig a szervezkedés előtt, egy októberi estén Angela Merkel felhívta telefonon, és arról beszélt, hogy ha Berlusconi nem képes segíteni Olaszországon, akkor nem kizárt, hogy érdemes lenne egy másik miniszterelnökkel próbálkoznia Olaszországnak.

Nem kellett nagyon nagyot lökni

Nyilvánvaló, hogy a görög és az olasz kormány is ingatag volt, mire megbukott. Alig néhány fős parlamenti többsége volt mindkettőnek, erős és szervezett ellenzékkel, illetve olyan kormánypárti szereplőkkel, akik képesek voltak a bukásra álló vezetők háta mögött szervezkedni, az ellenzékkel egyezkedni az ideiglenes nagykoalícióról. Berlusconi például már alig állt szóba a saját pénzügyminiszterével az utolsó pillanatokban.

Így az EU-s erősek befolyása leginkább csak az ingatag kártyavár összedöntésében lehetett fontos. Az is igaz ugyanakkor, hogy a nyomásgyakorlás már korábban megkezdődött.

Berlusconi kapott egy határozott hangvételű levelet

A Berlusconi bukásáig vezető út a WSJ szerint egy nem nyilvánosságnak szánt levéllel kezdődött, amelyet Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank elnöke küldött neki, augusztus 5-én. A levél lényegében ultimátumot tartalmazott: az EKB addig nem ad pénzt Olaszországnak, amíg több fontos reformot végre nem hajtanak, és Berlusconinak ki kellene békülnie Giulio Tremonti pénzügyminiszterrel is. A nyomaték kedvéért Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke is rátelefonált Berlusconira. Azt kérte tőle, hogy vegye komolyan a helyzetet, „különben mindannyian bajba kerülünk”.

Az EKB „nem ad pénzt” itt azt jelentette, hogy az EKB nem vesz olasz állampapírokat. És ez az a pont, ahol érthetővé válik, hogy Angela Merkelnek személyes tekintélyén túl hogyan volt eszköze nyomást gyakorolni. Az EU legerősebb gazdaságának vezetőjeként érdemben képes befolyásolni az EKB-t. A németek egyébként is ódzkodnak attól, hogy az EKB nyakig eladósodott államokat mentsen meg nagyarányú kötvényvásárlással, és Olaszország esetében világos volt, hogy amíg Berlusconi nem megy bele komoly megszorításokba, addig az EKB nem segít az olaszokon.

Közben – nem utolsósorban a görög csődközeli helyzet miatt – az olasz állampapírokra csak egyre drágábban volt vevő.

Későn engedett

A történet egyik érdekes csavarja, hogy Berlusconi október utolsó hétvégéjén több engedményt is tett. Úgy ment el az aktuális EU-csúcsra, hogy egy levelet vitt magával, amiben az EKB augusztusi ajánlásai közül legalább hármat (nyugdíjkorhatár emelése, állami kiadások jelentős megvágása és a munkaügyi törvények lazítása) megígért.

Azonban addigra a piacok már nem bíztak az olaszokban. A rövidebb lejáratú állampapírokat már csak 7 százalék feletti kamattal lehetett eladni. Ez pedig már az a szint volt, amit az olasz gazdaság belátható időn belül biztosan nem tud kitermelni. Vagyis Olaszország adósságcsapdába került.

A piacok az új olasz kormány működése óta valamelyest megnyugodtak. December végére a hároméves lejáratú papírok 5,62 százalékos hozammal fogytak, míg novemberben még 7,89 százalékkal tudták csak értékesíteni őket. Valamennyit estek a tízéves lejáratú papírok kamatai is, december végén 6,98 százalékos hozammal keltek el, míg egy hónapja még 7,56 százalék volt a hozam. Ez is még nagyon magas egy eurót használó országtól, de Berlusconi utolsó hónapjainak emelkedése megtörni látszott.

Párhuzamok és különbségek

A történet tanulsága Magyarországra nézve nyilván az, hogy aki az EKB-val és az EU meghatározó köreivel vitatkozik komoly gazdasági kérdésekben, az elég rossz esélyekkel indul. Ami az olaszoknak az EKB beavatkozásának lehetősége volt, az Magyarországnak az IMF-EU által biztosított hitelkeret: egy olyan könnyen hozzáférhető eszköz, aminek léte önmagában bizalmat kelthet a piacokban.

Az EKB november 7-én jelentette be, hogy kész nagyobb tételben a másodlagos piacon olasz papírokat venni. Berlusconi lemondási szándékát 8-án jelentette be Napolitano, de egyes olasz lapok már 7-én biztosra vették, hogy a döntés megszületett.

Nyilván túlzott leegyszerűsítés lenne párhuzamot vonni az olasz és a magyar helyzet között. Az olasz csőd biztosan tönkretette volna az eurót, így a helyzet megoldása Merkel, az EKB és a teljes eurózóna életbevágó problémája volt. Ehhez képest sokadrendű ügy, hogy Magyarország képes-e túladni állampapírjain. Ráadásul Berlusconinak gyenge többsége volt az olasz parlamentben, és szexbotrányaitól és korrupciós ügyeitől egyébként is erősen megtépázódott a tekintélye, saját kormányával is vitában állt.

Ugyanakkor a nagy közös európai szigor most láthatóan nagyon fontos az EU vezetőinek. Trichet Berlusconinak küldött ultimátuma formailag igen hasonlít ahhoz a levélhez, amit Orbán Viktor Barroso bizottsági elnöktől kapott. Berlusconi akkor óvatos lavírozásba kezdett, együttműködést ígért, aztán visszatáncolt, utána megint beadta a derekát. Ezzel együtt néhány hónap alatt megbukott.

A mostani magyar kormányra hasonló nyomás nehezedik, az EU csak saját feltételei esetére ígér segítséget (az Európai Bizottság már jövő szerdán dönthet, kötelezettségszegési eljárást indít-e a december 30-án elfogadott jegybanktörvény miatt). A magyar kormány támadásába új szereplőként idén beszállt a francia kormány is, míg a németek már a médiatörvény kritizálásakor megvitatták, hogy nem különösebben szeretik az Orbán-kormányt. Az EKB és az Európai Bizottság legutóbbi kritikái és a két nagy EU-s ország vezetőinek bizalmatlansága együtt hasonlít arra az elutasításra, amit Berlusconinak kellett tavaly átélnie.