Ahogy lesz, úgy lesz

Nem érdekelte a gazdasági világválság. Nem érdekelte, hogy a közvélemény a munkanélküliség miatt sír. Barack Obamát csak legfontosabb kampányígéretének betartatása érdekelte. Egészségbiztosítást mindenkinek - mondta még 2008-ban, és hasonló véleményen volt egykori pártbeli riválisa, későbbi külügyminisztere, Hillary Clinton is. Így az elnök annak ellenére keresztülvitette az akkor még demokrata többségű kongresszussal az egészségbiztosítási reformot, hogy az emberek többsége harmad- vagy negyedrendű problémaként tekintett erre. Az se zavarta, hogy a republikánus ellenzék az első perctől jelezte, hogy amint teheti, megsemmisíti a törvényt.

Akármit is gondolunk a törvényről - és higgyék el, szinte bármit gondolhatunk is róla -, bizonyosan az elmúlt negyven év legjelentősebb fejleménye volt az amerikai belpolitikában. Hatásában csak a johnsoni reformokhoz, a polgárjogihoz és az első egészségbiztosításihoz fogható. És ahogy azok – és előtte a másik nagy demokrata előd, Franklin Delano Roosevelt New Dealje –, ez is jelentősen kitágította a szövetségi állam hatalmát. Azt mondja ugyanis, hogy ezentúl minden amerikai, aki anyagilag megengedheti magának, köteles lesz egészségbiztosítást kötni. Ha nem, akkor büntetést kell fizetnie, amit a személyi jövedelemadójával együtt hajtanak be. Az amerikai Legfelsőbb Bíróságon zajló per, a Department of Health and Human Services et al., v Florida et al., szempontjából mindegyik mondatnak jelentősége lesz még.

A törvényről tehát sok mindent gondolhatunk. Hatásairól viszont, tényszerűen, semmit sem tudunk. Maga a kötelezettség ugyanis csak 2014-től lép érvénybe, így az első büntetéseket leghamarabb 2015-ben hajthatják be.

Az egészségbiztosítás ügye így szimplán politikai kérdéssé alakult át, melynek rendezése hirtelen mindkét fél számára fontos és sürgős lett a választások előtt. Jól jelzi ezt, hogy míg a Legfelsőbb Bíróság saját szakértője úgy értékelte, hogy a kötelező egyéni biztosítás adóként értelmezhető, hiszen a büntetést adóként hajtják be, a kormány és a mandátum alkotmányosságát vitató 26 tagállam is azzal érvel, hogy a büntetés nem adó. A kérdés azért fontos, mert az 1867-es Anti-Injunction Act (AIA) értelmében a központi költségvetésnek bevételt hozó adók ügyében a bíróság csak fellebbviteli testületként járhat el, azaz csak abban az esetben, ha valaki már megtagadta az adó befizetését és minden más jogi lehetőséget kimerített.

Hogy a kötelezettség és a büntetés adó-e, bonyolultabb kérdés annál, aminek tűnik. A kormányzat például egészen a mostani perig határozottan azon az állásponton volt, hogy a büntetés adó. Szabályozni is az adótörvényekben szabályozták, és eddig az alacsonyabb szintű szövetségi bíróságokon indult eljárásokat a kormány képviselője rendre elakasztotta az AIA-ra hivatkozva.

Most viszont fordult a politikai széljárás, és a kormány képviselője, Donald Verrilli (Solicitor General – a magyar közjogban ismeretlen funkció lényegében a kormány állandó képviselője a Legfelsőbb Bíróság elé került ügyekben, kvázi a kormány ügyvédje) az első meghallgatási napon amellett érvelt, hogy a biztosítási kötelezettség és a büntetés nem adó. „Verrilli generális, ma azt mondja, a büntetés nem adó. Holnap viszont újra elénk áll, és azt fogja állítani, hogy a büntetés adó. Előfordult már, hogy ez a bíróság valamit az alkotmány értelmében adónak tartott, az AIA értelmében viszont nem tekintett annak?” – érdeklődött ennek apropóján Verrillitől Samuel Alito bíró, a konzervatívok egyik vezéralakja. De a liberálisok vezére, Stephen Beyer bíró is ugyanezzel hozta zavarba a kormány védőjét. „Miért nevezi állandóan adónak?” – pirított rá Verrillire, aki érvelésében következetesen adóként hivatkozott a büntetésre, amiről be akarta bizonyítani, hogy nem az.

Verrilli zavara persze érthető. A kormányzat érdeke ugyanis azt diktálja, hogy a büntetést egészen addig ne tekintsék adónak, amíg az ügy perképességéről döntenek. Viszont magában a perben már adóként akarja értelmeztetni a büntetést. Az alkotmány ugyanis felhatalmazza a szövetségi kormányt szövetségi szintű adók kivetésére. Viszont ha a büntetés nem adó, akkor a kötelező biztosítást sem lehet adóként értelmezni. Ha pedig nem adó, akkor termék.

Ha pedig termék, akkor az alkotmány Kereskedelmi záradéka vonatkozik rá. Ez a záradék ugyan felhatalmazza a törvényhozást a kereskedelem szövetségi szintű szabályozására, de a biztosítási kötelezettség alkotmányosságát vitatók szerint itt nem szimplán a kereskedelem szabályozásáról van szó. A kormány itt nem azt szabályozza, hogy ki és hogyan vehet meg egy terméket, hanem szimplán kötelezővé teszi az állampolgároknak egy termék megvásárlását.

„Előírhatja-e a kormány, hogy mindenki vegyen mobiltelefont, amivel elérheti a segélyvonalat? Hogy bárhonnan felhívhassa a 112-t?” – írta körül a problémát John Roberts legfőbb bíró, akinek a szavazata ügydöntő lehet. A törvény „megváltoztatja az egyén és a kormány viszonyát. Nincs súlyos teher a kormányzaton, hogy alkotmányos felhatalmazást mutasson fel erre?” – faggatta Verrilli kormányügyvédet.

Hogy mi lesz a döntés, arra a júniusi ítélethirdetésig várni kell. A meghallgatások alapján úgy tűnik, a bírók egyértelmű többsége hajlik rá, hogy a büntetés nem adó, azaz már most ítélkezhetnek. A kérdések alapján pedig úgy tűnik, a konzervatív bírók egyértelműen alkotmányellenesnek gondolják a szabályozást, Roberts és Kennedy pedig hajlik rá, hogy így ítélje meg. Persze a bírák a következő hónapokban a kérdésekben elhangzottaknál sokkal cizelláltabb érvrendszert használva hozzák majd meg ítéletüket, amely akár pozitív is lehet a kormányzat szempontjából.

A tét nagy. Barack Obama elnök már április 3-án megkezdte a politikai nyomásgyakorlást. A konzervatívok kedvenc érvét elővéve a bírói aktivizmus veszélyére hívta fel a figyelmet, állítván, hogy ha a bíróság, "egy nem választott testület" alkotmányellenesnek ítélné a demokratikusan megválasztott törvényhozás által hozott törvényt, azzal aktív szereplőjévé válna a jogalkotásnak. Az érvelés két szempontból is sajátos. Egyrészt, mi más feladata lehetne egy alkotmánybírósági szerepet is betöltő bíróságnak, mint a törvények felülvizsgálata, adott esetben visszadobása. Másrészt, a liberális álláspont eddig mindig is a bírói aktivizmus pártján állt, például a fegyvertartás jogát szabályozó 2. alkotmánykiegészítés értelmezésekor.

De még ha alkotmányosnak találja is a bíróság a törvényt, sem biztos hogy a kormányzat jól jár. Ez esetben ugyanis a republikánusok érvelhetnek azzal, hogy megsemmisíteni csak egy republikánus elnök és egy republikánus többségű törvényhozás tudja csak. Akármi lesz is, a megosztottság garantált, ahogy a novemberi választás fő témája is adott.