Auguszta
1 °C
8 °C

Egy kormánya marad Európának?

2012.06.11. 07:28
Június végén az európai intézmények vezetői előállnak egy tervvel, ami az eurózóna közös kormányzását készítheti elő. A német támogatással kovácsolódó terv mögött nagy a zsarolási potenciál: a kezelhetetlen adósságok szétterítésébe a németek akkor mennének bele, ha a tagállamok feladnák szuverenitásuk igen jelentős szeletét. Az elmúlt két és fél év mintha ennek a főpróbája lett volna.

Több mint két éve szokás az aktuálisan közelgő európai válságtanácskozásokat sorsfordítónak nevezni. A június végére tervezett Európai Tanácsra is érvényes ez, és akár még az is kiderülhet, hogy „ez most tényleg olyan lesz”. Valami nagy tervvel készülnek előrukkolni Európa vezetői, valami olyannal, ami előkészítheti az Európai Egyesült Államokat.

Hivatalosan az előterjesztők a következők lesznek: Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke, Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke, Jean-Claude Juncker, Luxemburg miniszterelnöke és egyben az eurózóna pénzügyminisztereinek vezetője, José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke. A háttérben pedig kulcsszereplő Angela Merkel német kancellár.

Angela Merkel és José Manuel Barroso

Erős központ

Egészen biztos, hogy a június 28-29-i csúcson nem jelentik be, hogy Európa kormányai mostantól valamiféle elöljáróságokká fejlődnek vissza. De hogy erre löknék a kontinens történelmét, az elég valószínű. A terv lényege, hogy az európai országok költségvetési politikája, adórendszere, bankrendszere, nyugdíjrendszere, szociálpolitikája, munkajoga minél egységesebb legyen, és minél inkább központi ellenőrzés alá kerüljön. Az ördög persze a részletekben van, de az irány egyértelmű: a nemzeti mozgástér nagyon nagyot szűkülne.

Magyarországra a terv belátható ideig biztos nem vonatkozik. Ez ugyanis csak a közös pénzt használókra terjedne ki. Most már nem cél, hogy mindenki egyetértsen, a német kormány világossá tette: aki bújt, bújt, aki nem, nem, megyünk. Még az is benne van, hogy a zónán belül alakul ki egy erősebben integrált csoport.

Kényszerből gyorsított evolúció

A válság különleges történelmi helyzetet hozott. A közös európai intézmények már most sokkal erősebbek, mint a válság előtt voltak, és a válság megoldásán dolgozók szerint további erősítésükre van szükség. Elkötelezettek ebben a terv előterjesztésével megbízott EU-s intézmények vezetői, és elkötelezett a német kormány is, amelynek anyagi segítsége nélkül nincs mód a nagy bajba került országok és a közös pénz megmentésére.

Az európai válság kezdete óta az a közgazdászok és politikusok diagnózisa is, hogy a közös pénzhez nem jutott elég közös szabály. És valóban, komoly egyenletlenségek alakultak ki. Látványos tünete ennek, hogy eurókötvényt lehet venni a spanyol államtól hat százalék feletti kamatra is, meg a német államtól gyakorlatilag nulla kamatra is. Az eurózóna teljes adóssága a zóna GDP-jének csak 87 százaléka, de ez nem arányosan oszlik el: a görög államadósság az ottani GDP 165 százaléka volt tavaly. A tagállamok bankjainak gyenge a közös felügyelete, de közben ha valahol baj van, akkor az összes többi ország bankjai is bajba kerülnek. Pláne, hogy Írországban és Spanyolországban nem a kormányok fegyelmezetlen túlköltekezései, hanem a bankrendszer gondjai vezettek a válsághoz.

Mindenki ideges

A mostani válság elsődleges kérdése, hogy ki fizesse ki a nagyon eladósodottak tartozását. Az egyetlen megoldás: szét kell osztani a terheket, mégpedig úgy, hogy igen nagy szelet a németekre jusson. A bajba kerültek önerőből, de még segélycsomagokkal sem jutnak előre, az adósságok teljes elengedése pedig szintén nem reális. (A különböző forgatókönyveket ebben a cikkben részleteztük.)

A közös pénz bukása senkit sem kecsegtet sok jóval. A kontinens egyébként is problémás versenyképessége nagyot romolna. A kilépők pénze elértéktelenedne, ezért az ott élők egyrészt külföldre menekítenék a vagyonukat még az átváltás előtt, másrészt végeláthatatlan vitákat hozna a régi adósságok értelmezése, harmadrészt a most mentőcsomagokra szorulók segély nélkül maradnának.

A maradókat, vagy az erős valutát bevezetőket is erősen megviselné a szakítás: az európai bankrendszer végképp szétesne, hiszen nem volna világos, hogy ki kinek mennyivel is tartozik, illetve egy csomó adósság törlesztése egyszeriben reménytelenné válna. A németek elvesztenék piacuk jelentős részét, hiszen a német gazdaság az exporttól hízik, de akinek gyenge a pénze, az többé nem tudná megfizetni a termékeiket. (Ez az egyik fontos érv az úgynevezett „északi euró” ellen, vagyis a mediterrán országok nélküli euróövezet ellen).

Két őszinte mosoly: Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke Barack Obama társaságában
Fotó: John Gress

A közvetlenül nem érintettek is aggódnak: a múlt héten az USA elnöke és a brit miniszterelnök nem győzték sürgetni az eurót használókat (illetve leginkább Angela Merkelt), hogy történjen valami, különben ők is rosszul járnak. Barack Obama kampánystábja egyenesen attól tart, ha ezen a nyáron nem történik valami nagy áttörés az euró stabilizálódásáért, akkor elvesztik az újraválasztást novemberben, mert a válság pont a legrosszabbkor húzza majd vissza Amerikát is. Még a kínaiak is üzengetnek, hogy Brüsszelben történjen már végre valami.

Terítenék a tartozást

Ez a valami az egész világ szerint az adósság szétosztása lehetne, legegyszerűbben közös kötvények által. A zónán belül ezt képviselik a bajban lévő déliek, újabban a franciák és egyre inkább a bizottság is. Csakhogy a hozzá elegendő pénzzel bíró németek hallani sem akarnak róla, másrészt amúgy is tiltja az alkotmányuk más adósságának az átvállalását. (Számtalan egyéb variáció is van még, például hogy az EKB vegyen közvetlenül államkötvényeket vagy hogy az egyes tagállamok GDP-jük 60 százalékát meghaladó adósságot vigyék át a közösbe, stb.)

Eddig az történt, hogy különböző mentőmechanizmusokkal a nagy összeomlást elodázták az európaiak, de ezek valódi megoldást nem hoztak. Decemberben az EKB  490 milliárd eurónyi olcsó (1 százalék kamatra adott) hitellel segített a problémás európai bankokon, de éppen most szombaton derült ki, hogy százmilliárdos bankmentőcsomagot kell összedobni a spanyol bankoknak. Görögország, Írország és Portugália szintén kaptak nagy csomagokat, de egyrészt még mindig nem látszik, hogyan kászálódnak ki az adósságaikból, másrészt rendre felmerül, hogy hamarosan Spanyolország, Olaszország és Ciprus sem tudja finanszírozni magát, és ennyi csomag összerakása pedig már lehetetlennek látszik.

A szolidaritás ára

A nagy adósságszétterítésnek azonban a németek megkérik az árát. Egyrészt eddig ragaszkodtak ahhoz, hogy a megsegítettek jó nagy önrészt vállaljanak, mindenféle megszorításokkal tegyék takarékosabbá működésüket. A lényeg azonban az lenne szerintük, hogy olyan egységes szabályozás szülessen, ami biztosítja az egész valutaunió hosszú távú rendjét. Ehhez pedig az volna a legjobb, ha egy okos központ foglalkozna a tagállamok pénzeivel.

Ebbe az irányba mentek már eddig is komoly lépések. Lett európaktum, fiskális paktum, hatos csomag és európai szemeszter, amelyek különböző szintű szerződések alapján, és különböző szinteken mind azt erőltették, hogy az EU-s tagállamok ne költekezzenek túl, és hogy Brüsszel szigorúan ellenőrizze költségvetésüket.

Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke
Fotó: Bloomberg

Az európai szemeszter alapján például nemrég a magyar kormány is kapott egy több mint negyven oldalas értékelést, és több olyan dolgot is kifogásolt az Európai Bizottság, amelyek egyébként a magyar kormány nagy kedvencei közé tartoznak: az egykulcsos adót, a válságadókat, a csekkadót, a telefonadót. Helyettük olyanokat javasoltak, amit Orbán Viktor már másnap kizártnak nevezett, például a vagyonadók emelését (lásd ingatlanadó). És ha idén tényleg hatályba lép a fiskális unió, akkor az eurózónában lényegében betiltják az államadósságot, mert azt a GDP fél százalékában maximalizálnák (hacsak nincs a költségvetésnek arra az évre többlete). Az európaktum a nyugdíjkorhatár és egyes adók harmonizációját is előírja, szóval ilyen-olyan előírásokkal a most készülő összeurópai szabályozási rendszert már bőven elkezdték megalapozni. Még az is lehet, hogy új kötelezettség nem is kerül elő, csak rendszerbe foglalják az eddigi törekvéseket.

Mindenki feszíti a húrt

Párhuzamosan több kölcsönös zsarolási játék is folyik Európában. A leglátványosabb a görög helyzet: a görögök a mentőcsomagokért vállalt megszorítások lazítását követelik, válaszul az EU (és Németország) a segélyek leállításával, és ezzel a görög euró végével fenyegetnek. (Így volt ez tavaly, amikor a görögök népszavazással fenyegettek és idén már a második parlamenti választásnak ez ott a fő témája.)  Mivel valójában egyik félnek sem érdeke, hogy a görögök kiszálljanak az euróból, ezért most minden oldal feszíti a húrt, abban bízva, hogy a másik majd jobban megijed, és hamarabb enged.

De nagyban ugyanez megy Németország és a legtöbb tagállam között is. A németek épp csak a holnapi túléléshez elengedő mentőakciókhoz járulnak hozzá, ameddig mindenki át nem engedi a költségvetését és a bankrendszerét egy összeurópai hatóságnak, vagy kormánynak. Sok tagállam pedig az eddigi szigorítások részletein vitatkozik, remélve, hogy bukásuk réme meghatja a németeket, akik saját piacukat és adósaikat vesztenék el, ha nem segítenek.

Most már aztán eldől?

Ahogy a helyzet rosszabbodik, úgy erősödik az érzés, hogy a vitának mindjárt el kell dőlnie. Az egyik oldalon a németek kezdenek egyedül maradni a csak megszorítás alapú válságkezelés elvével. Nagy változást hozott ebben a francia elnökválasztás is, de már a brüsszeli intézmények is egyre inkább növekedést serkentő intézkedésekről beszélnek.

Másrészről pedig a németek egyre keményebben és nyíltabban beszélnek közös európai költségvetési felügyeletekről. A német pénzügyminiszter a múlt héten már arról beszélt, hogy akár egy közös európai pénzügyminisztérium is jó lehet majd, ahogyan választott összeurópai vezetők is jöhetnének. Merkel pedig azt vetette fel, hogy legyen vége egymás folyamatos zsarolásának, inkább legyen látványosan többsebességes Európa, ne kelljen arra várni, hogy mindenki egyetértsen.

Sőt, míg eddig a „pénzügyi unió” meg „közös gazdasági kormányzás” voltak a kulcsszavak, német és spanyol vezetők az elmúlt hetekben kimondták azt, ami mostanáig tabu volt: „politikai unió”. Vagyis az EU (vagy annak egy része) lényegében egy állammá olvadhatna össze. Persze ez logikus, még az EU erősödését rendre sérelmező magyar kormány külügyminisztere is többször elmondta az utóbbi időben, hogy a közös pénzből közös gazdaságpolitika, abból viszont közös politikai rendszer kell hogy következzen.

A frontvonalak itt már összefolynak, mert az európai közös kormányzás ötlete az európai intézmények vezetőinek is ambíciója, és ez ellen állítólag az új francia elnöknek sincs komoly kifogása, például azért sem, mert fő politikai mentora az a Jacques Delors volt, aki éppen a közös pénz bevezetésekor volt az Európai Bizottság elnöke.

Francosi Hollande, újdonsült francia elnök és Angela Merkel
Fotó: Carsten Koall

Az ellenállók itt várhatóan a kisebb európai országok lesznek, például Szlovákia vagy Finnország, akik a zónán belül eddig a leginkább ellenezték, hogy új összeurópai intézmények jöjjenek létre. Meg fura szerepben vannak a britek is, akik például mindent megtesznek, hogy rájuk semmilyen közös új szabály se vonatkozzon, de közben folyamatosan beszólnak Brüsszelnek és Berlinnek, hogy miért nem dolgoznak hatékonyabban a válság megoldásáért.

A bankrendszer felügyeletével kezdődhet

Ami most elég valószínűnek látszik, hogy a bankok felől indulhatnak az első lépések. Egyik oldalról az eddiginél sokkal szigorúbb közös felügyelet jöhet létre az eurózónában, a másik oldalról pedig a németek belemehetnek egy közös betétbiztosítási rendszer létrehozásába. Ha ez átmegy, akkor valószínűleg még tovább mennek, az állami költségvetések közös felügyelete és közös adósságkezelése felé.

De kié legyen a hatalom?

A rendszer logikus, de vannak hatalmas buktatói. Arról ugyanis eddig alig volt szó, hogy a nagy közös kormány vagy felügyelet milyen demokratikus kontroll alatt működjék. A magyar miniszterelnök visszatérő szólama, hogy nehogy már brüsszeli bürokraták mondják meg, hogyan kormányozzon. És ezzel a véleményével egyáltalán nincs egyedül. Az eurózónán belül is sokak aggodalma, hogy a nagyok (elsősorban a franciák és a németek) diktálnak majd valójában. És úgy általában is: az európai demokratikus rend valóban csorbulna, ha valamiféle felvilágosult abszolutizmus vagy a platóni ötlet szerint „filozófusok” kezébe kerülne a hatalom.

Ian Traynor, a Guardian Európa rovatának szerkesztője például ezt a költői kérdést tette fel június 4-i jegyzetében: „Mi értelme lenne kormányt választani mondjuk Szlovéniában, ha az eurózónában egységes szabályok vonatkoznak majd az adózásra, a kiadásokra, a nyugdíjakra vagy a munkajogra?”

Látszik, hogy a közös pénz megmentésének az ára az Európai Egyesült Államok megszületése. Ám hogy ez létrejöhet-e, az nemcsak a most erős pozícióban lévő személyek elkötezettségén múlik. A rendszer ugyanis csak akkor működhet, ha annak sikerül kitalálni a kereteit. Márpedig ezen nyilvánosan most senki sem gondolkodik. A közös szabályozások körét és módját vitatják meg, de a betartásán őrködő intézmények kinézetéről egyáltalán nincs szó. És ahogy az euró sem bírta ki, hogy nem rendeltek mellé intézményrendszert, úgy a nagy közös gazdaságpolitikai szabályozás sem biztos, hogy működhet mellérendelt új intézmények nélkül.