Tekla
9 °C
16 °C

A gyűlölet születése

2012.12.19. 11:41
Az izraeli hadsereg egy hónapja likvidálta a Hamasz fegyveres szárnyának vezérét a Gázai övezetben, majd egyhetes légiháború következett, amely több mint 150 halálos áldozatot követelt Gázában, 6-ot Izraelben. Az On The Spot riporterei éppen Gázában forgattak, amikor elkezdődött. Már aznap tudósították a CNN-t, szerda este bemutatja dokumentumfilmjüket az M1, most pedig először írnak arról, hogyan forgatta fel a gázaiak életét a palesztin fegyveresek és az izraeli légierő több mint háromezer rakétája.

Az egyiptomi-gázai határátkelőhöz vezető út utolsó 30 kilométerét csak az egyiptomi hadsereg páncélozott harckocsija kíséretében tehettük meg. Előző éjszaka is összecsapott a hadsereg egyiptomi iszlamista fegyveresekkel, akiknek a választásokon győztes Muzulmán Testvériség még mindig nem elég radikális. Néhány hónappal korábban 16 egyiptomi katonát gyilkoltak meg itt.

Hiába volt fegyveres kíséret, az egyik rozoga autóból ingerült férfi üvöltött ránk artikulálatlanul: fel ne vegyük az arcát! A homokzsákok, páncéllapok és szögesdrót szegélyezte ellenőrző pontoknál feszülten sorban álló fekete csadoros nők, és szakállas férfiak inkább emlékeztettek Afganisztán egy-egy tartományára, mint a forradalom utáni Egyiptomra.

– Csak érjünk már át Gázába – mondogattuk egymásnak –, ott legalább tűzszünet van épp.

Három és fél éve, a 2009-es gázai-izraeli háború után úton-útfélen az 1300 gázai halott gyászoló szüleibe, özvegyeibe és árváiba botlottunk a lerombolt házak között a fél-Balatonnyi területen. A Hamasz győzelmi táncot lejtett, de össznépi ünneplésről szó sem volt. Az Izraelben és az Egyesült Államokban máig terrorszervezetnek tartott párt népszerűsége Gázában zuhanórepülésnek indult a háború után, amely sem békét, sem biztonságot nem hozott senkinek.

– A Hamaszt már csak 20 százalék támogatja – üdvözölt a gázai határon palesztin tolmácsunk, Sami. Kődobáló tinédzserből lett riporter, ma rendszeresen tudósít izraeli lapokat, rádiókat és televíziókat a gázai helyzetről.

– Nem lesz könnyű militánsokkal forgatni – figyelmeztetett –, mert a Hamasz este az összes gázai fegyveres szárnyra kiterjedő tűzszünetet hirdetett.

Ettől függetlenül éjszaka két újabb rakétát lőttek ki Gázából, másnap még egyet. Az elmúlt években a több ezer gázai rakétára válaszul Izrael időnként visszavágott. A 2009-től három és fél éven át tartó úgynevezett békeidőben 6 izraeli és több mint 270 palesztin halt meg a konfliktusban. Gáza viszont szépen-lassan felépült a háború romjaiból. A tengerparton autózva új épületek sorát láttuk, a járdán több száz hátizsákos kisiskolás baktatott hazafelé, mindenütt új üzletek nyíltak, a kirakatokból próbababák bámultak az autóktól zsúfolt utcákra, igaz, itt-ott törött orral. Mindenesetre a pezsgő belvárosban már nyoma sem volt a 2009-es harcoknak.

Közben egy csendes mellékutcában autóba ült a Hamasz fegyveres szárnyának parancsnoka, Ahmed al-Dzsabari. 13 évet töltött egy izraeli börtönben, őt tartották felelősnek a Qassam-rakéták kilövéséért és halálos áldozataiért, ő irányította a Hamasz hatalomátvételét és a Fatah kiűzését Gázából, és ő rabolta el, majd cserélte palesztin foglyokra az izraeli katonát, Gilad Salitot. Dzsabari Izraelben a legkeresettebb gázai terrorista volt, Gázában nemzeti hős.

Miközben autója az üres kis utcában haladt előre, Gáza légterében megjelent egy harci drón. A pilóta nélküli repülőgép irányítói Izraelből monitoron követték a mozgását, a kocsin feltűnt a célkereszt, aztán valaki megnyomta a gombot. A felvételt, amelyen mindez látszik, nem sokkal később nyilvánosságra hozta az izraeli hadsereg, de már percekkel a robbanás után égtek a gázai telefonvonalak, és hirdették az izraeli rádiók: al-Dzsabarit és testőrét kilőtték.

A csendes mellékutca dugig megtelt emberrel. Az utca közepén a felülről megsemmisített autó mellett fehér sportcipő hevert. A kormányt nem találtuk. Egy fiatal fiú belépett a kráterként felfelé meredő autó roncsai közé, és keresgélni kezdett. Apró, véres húscafatokat szedett össze. Néhányan, úgy tűnt, az eget kémlelik. Mi is felkaptuk a fejünket,de a második emelet magasságában megállt az ember tekintete a környező épületeken: vérfoltok mindenütt. Az egyik ablakon kihajolt egy férfi partvissal a kezében, és sikálni kezdte háza faláról a vért.

– Ha Isten is úgy akarja, egyszer felrobbantom magam Izraelben – mondta a fiú Dzsabari maradványaival az ölében, már az autóban, a hullaház felé hajtva, könnyeivel küszködve –, szakadjanak ők is ilyen kis cafatokra!

– Esőként zúdítsátok rájuk a rakétát – üvöltötte Dzsabari anyja a kórház előtt a tömegnek –, akkor is, ha mindannyian meghalunk! – azzal valaki eleresztett egy sorozatot a levegőbe.

Ugyanez az érces, száraz, ellentmondást nem tűrő robaj ismétlődött meg vagy százszor másnap a Qassam-vezér temetésén.

– Ne hagyj belőlük senkit – kiáltotta a holttest fölött a mecsetben a mullah. – Ők megmutatták erejüket felettünk, most te mutasd meg erődet felettük, világok ura!

Több ezer fiatal kísérte futólépésben a koporsót több kilométeren át a temető felé, skandálva:

– Vezetőtök?

– A próféta!

– Törvényetek?

– A Korán!

– Utatok?

– Dzsihád!

– Mozgalmatok?

– Hamasz!

– Seregetek?

– Al-Qassam!

– Leghőbb vágyatok?

– A halál Isten útján.

A temetőben közben ásták a sírt, a szélén Dzsabari testőrének nagybátyja ült. Ötven év körüli szakállas férfi zakóban, nyakán piros-fehér kendő, a földet bámulta, aztán egyszer csak felemelte a fejét, belenézett a kamerába és megszólalt:

– Nagyon szeretjük Istent. A hatalmas Isten útját járjuk. Ő pedig azt kéri tőlünk, hogy öljük meg a zsidókat, és szabadítsuk meg a szennyüktől Palesztinát.

Dzsabari holtteste szakította félbe a monológját. Kiemelték a koporsóból, leeresztették, betemették. Mindenki elcsendesedett, ima következett:

– Urunk, légy kedves vértanúinkhoz! Gyógyítsd sebesültjeinket! Szabadítsd meg rabjainkat! Bocsásd meg bűneinket! Etesd meg éhezőinket! Őrizd gyermekeinket, anyáinkat és apáinkat! Légy kegyes hozzánk! Szabadítsd meg Gáza népét az elnyomástól! Szabadítsd meg Palesztina népét az elnyomástól!

A temetésen megcsörrent a tolmácsunk telefonja. Találat érte nyolcéves kislányát. Ennyit tudtunk csak, miközben százhússzal száguldottunk a kórház felé. Sami folyamatosan nyomta a dudát, minden autó félreállt az útjából. A kórháznál átverekedte magát a géppuskás Hamasz-őrökön, meg sem állt a röntgenszobáig. Ott feküdt egy pici test, remegett, üvöltött, rángatózott, még mindig sokkos állapotban volt a hatalmas robbanástól. Az ikertestvérével játszottak a házuk előtt, amikor a szomszéd telket találat érte, és egy repesz levágta Bisan négy ujját. Az egyiket talán meg lehet menteni, mondták, de biztosan nem Gázában.

Sami nyugtatni próbálta lányát, de azt sem tudta, hol fogja meg, csak sápadtan suttogott a fülébe. Az arcán a rettenet, a tehetetlenség és a megkönnyebbülés keveréke látszott: a gyerek él, ugyanakkor örökre megpecsételődött a sorsa. Kinek kell majd egy csonka kezű lány Gázában?

Az édesanyja karmolta a saját arcát, úgy zokogott. A szomszéd ágy függönye mögött négyéves forma gyerek hevert, a lábait vasakkal foltozták össze, a folyosón egy tinédzser fiút toltak ki, akin már nem lehetett segíteni.

Sami átvitette a gyereket egy jobb kórházba, ahol soron kívül fogadták a műtőben. A folyosón néma csönd honolt, a rokonoknak már nem maradt erejük sírni. Eszünkbe jutott egy történet, amit éppen Sami mesélt három és fél éve, amikor arról beszélgettünk, hova tolódott ki az ingerküszöbe újságíróként és emberként a sok borzalom után, amit látott.

– A 2009-es háború idején épp az autóban ültem, amikor találat ért egy közeli házat. Láttam, hogy egy férfi egy kislánnyal az ölében rohan a kocsim felé, feltépi az ajtót és üvölteni kezd, hogy azonnal vigyem a kórházba. Mozdulni sem bírtam. A képzeletem rabja lettem. Meg voltam róla győződve, hogy a nyüzüge, fekete hajú gyerek a hátsó ülésen az én lányom, és haldoklik. A tehetetlenségtől lemerevedett a kezem, nem bírtam elfordítani a slusszkulcsot. A pasas meg csak üvöltött, míg végre kitisztult a tudatom, és elindultunk. A lány valószínűleg már halott volt, amikor beszállt vele a kocsiba az apja, végül mégis bevittük a korházba. Az épület előtt összeestem és zokogni kezdtem, azt hiszem, felnőtt koromban először. Egy pillanatra átéltem a gyerekét elvesztő apa fájdalmát és a rettegést, amit a lányaim megszületése óta folyamatosan elnyomtam magamban, a rettegést, hogy egyszer én is elveszíthetem őket.

Samival másnap a kórház lépcsőjén találkoztunk újra.

– Lezárták az izraeli határt, még mentőautóval sem engednek ki senkit – mondta teljes pánikban. A szemében valami eddig ismeretlen düh fortyogott, elszánt volt, mint egy ragadozó, látszott rajta, hogy át fogja juttatni a gyereket, ha az életébe kerül is, hogy az izraeli kórházban megmentsék Bisan kisujját, és legalább két ujjával képes legyen használni a kezét, képes legyen fogni. Sami egyik percben az izraeli Perez Béke Központtal beszélt telefonon, amely felajánlotta, hogy kifizeti a műtét árát, a másikban a gázai hivatalnokokkal egyeztetett, és közben egy iroda felé hajtottunk, ahova faxot várt. Kisvártatva megjött a különleges engedély Izraelből.

– Az izraeliek megtámadnak, aztán ők adják a gyógyszert – vetette oda mosolyogva az irodista. Az engedéllyel a kezében Sami rohant vissza a kórházba. Bisan anyukája már készítette a gyereket az útra. Beemelték a hordágyon a mentőautóba, beszállt utána Sami is, rájuk csapták az ajtót, és elindultak Izrael felé.

Az On The Spot: Harcosok sorozat gázai filmje december 19-én, szerda este 21 órakor látható az M1-en.