Arra kíváncsiak, mi van a lábam között

Egyetemeken tart előadásokat, beszélgetéseket a transzszexualitásról, tévéshowk-ban beszél leplezetlen őszinteséggel az átalakító műtétjeiről, könyvet ír és információs-oktató videókat készít. Rengeteg emberrel beszélget nyíltan tabutémákról. Általában mi az, amire önnel kapcsolatban elsőként és leginkább kíváncsiak az emberek?

Az első mindig az, hogy mi van a lábam között. Szerintem azért, mert annyi elfojtás van bennünk a szexualitással kapcsolatban, hogy muszáj a legalapvetőbb kérdéseket feltenni.

Akkor én is így kezdem. Mi van a lába között? Milyen műtéteken ment keresztül?

Én olyan személyiség vagyok, akinek ahhoz, hogy fizikailag komfortosan érezzem magam a testemben, keresztül kellett mennem a legkülönbözőbb műtéteken. Ez nem mindenkivel van így a transzszexuális közösségben. Az első műtétem 2005. május 6-án egy mellkasműtét volt, amelynek keretein belül a sebész eltávolította a mellet és kialakította a férfias mellkast. Olyan ez, mint a masztektómia, amit mellrák esetén végeznek. Egy hónapra rá elkezdtem a tesztoszteron terápiát, két hónapra rá pedig megváltoztattam a nevem, minden jogi dokumentumomat Ryan Sallansre változtatták Kimberly Ann Sallansről. 2006 augusztusában estem át a hiszterektómián, amikor eltávolították a méhemet, méhnyakamat, petefészkeimet, petevezetékeimet. Ezeket a műtéteket az Egyesült Államokban végezték el, majd a végső átalakítás miatt Belgrádba repültem, és ott végezték el rajtam a metoidioplasztikát, ami azt jelenti, hogy a klitorisz szöveteiből egy kis méretű péniszt alakítanak ki. A másik megoldás a phalloplasztika, amikor a sebész a karról és a combról kimetszett nagy méretű bőrszövetekből normál méretű péniszt készít. Míg a metoidioplasztika egy négyórás műtéttel megvalósítható, addig a phalloplasztika több mint egy éves procedúra, amely alatt négy-kilenc különböző műtétet hajtanak végre.

Mennyibe került az átalakulása? Volt bármilyen – akár állami, akár magán – pénzügyi segítsége? Vagy egyedül állt minden költséget?

A hiszterektómia kivételével a biztosításom nem fedezte a műtéteimet, így azokat saját zsebből fizettem. Az átalakulásom 40000 dollárba került (kb. 9,5 millió forint – a szerk.), amit úgy finanszíroztam, hogy három különböző állást vittem és minden megtakarításomat abba a hitelbe fektettem, amit emiatt fel kellett vennem.

Mi az első emléke arról, hogy rossz testbe született?

Két és féléves voltam, amikor először azt éreztem, hogy fiú vagyok, amikor láttam a bátyámat és az apámat úszónadrágban, és én is ugyanolyat szerettem volna viselni. Azt éreztem, hogy a lényük, a viselkedésük megegyezik azzal, amit saját magamnak is megfelelőnek tartok. Ahogy teltek az évek, ez az érzés egyre erősebb és erősebb lett. Hatéves koromban például azt kívántam a hullócsillagtól, hogy másnap reggel fiúként ébredhessek fel, aztán hétévesen már komoly depresszióval küzdöttem, mert rájöttem, hogy a testem nem fiús és nem is vagyok fiú.

1979-ben egy nebraskai faluban született, és most is Nebraskában él. Az interjúkban mindig kiemeli, hogy ebben az államban felnőni és élni transznemű emberként nem volt túl könnyű. El tudná magyarázni, hogy miben különbözik ilyen szempontból az élet a konzervatív Nebraskában, mint egy liberálisabb államban?

Ha olyan közösségben és olyan államban élsz, ahol az identitásodat és az érzéseidet nem tartják természetesnek vagy rendben lévőnek, akkor elkezded magad úgy érezni, mintha természetellenes lennél. Azok a gyerekek, akik körül nincs támogató környezet, vagy úgy érzik, nem számíthatnak senkire, gyakran küzdenek a depresszióval, ami akár egyéb destruktív viselkedésekhez is vezethet.

Az egyik videójában azt mondja, hogy a hajléktalan fiatalok negyven százaléka lehet leszbikus, homoszexuális, biszexuális vagy transzszexuális, és hogy otthontalanságuk elsődleges oka a családi elutasítás. Az ön családja hogy viszonyult transzneműségéhez? Mit szóltak, amikor coming out-olt nekik?

A szüleim nem vették túl jól az átalakulásommal kapcsolatos híreket. 25 éves koromban egy hétoldalas levélben coming out-oltam nekik, amiben írtam nekik a gyerekkoromról, az evészavaraimról és transznemű identitásomról. Azt írtam nekik, hogy időt adok nekik, hogy feldolgozzák ezt az egészet, és keressenek, ha úgy érzik, készek rá. Az apám nem akart velem szóba állni, és az összes olyan cuccomat kirakta, ami még otthon volt náluk. 17 éves korom óta nem laktam otthon. Az anyukám pedig felhívott, és elkezdett velem alkudozni, hogy túl gyorsan haladok, és lassítsak már le. Ez nyolc éve volt, és azóta sokat változott a helyzet, minden évben, ami az átalakulásom óta eltelt, mindig egy kicsivel nyíltabbak velem szemben. Nehéz volt, de az első pár évben muszáj volt hagynom őket, hogy akkor térjenek vissza az életembe, amikor készek rá. A szülőkben ilyenkor rengetegféle érzés kavarog: a félelem, a zavarodottság, a szomorúság és düh is. Vannak olyan szülők, mint az enyémek is, akik képesek valamilyen szinten túljutni ezeken az érzéseken, de mások nem, és olyankor a gyerek elveszti őket örökre.

Amikor serdülőkorában elkezdett nőni a melle, szélesedni a csípője, és elkezdődtek a hormonális változások, miként változott a testképe és a testével kapcsolatos érzései?

Ahogy a legtöbb transznemű fiatalnak, a pubertás nekem is jelentős lelki és fizikai szorongásba torkollott. Gyűlöltem a testem, és kialakult az a sziklaszilárd meggyőződésem, hogy fura vagyok, és nem vagyok szerethető. Azt akartam, hogy a mellem és a domborulataim kevésbé legyenek látványosak, ezért drasztikus fogyókúrába kezdtem, és anorexiás lettem. Az étkezési zavaraim hat éven át tartottak, aztán már majdnem megölt az anorexia, amikor megmentett a szexualitás felfedezése, majd a coming out-om transzszexuálisként.

Ezután rögtön az átalakító műtétek mellett döntött? Melyik volt az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy aláveti magát a sebészi beavatkozásoknak?

A barátnőmmel éppen Bostonban voltunk, és egy LGBT (leszbikus-meleg-biszexuális-transznemű – a szerk.) könyvesboltban voltunk, ahol a transznemű szekcióhoz keveredtem, és találtam egy könyvet, Loren Cameron könyvét, aminek Body Alchemy volt a címe. Ez a könyv fotókat közölt férfiakról, és elmesélte a történetüket. Olyan volt, mintha egy tükörbe bámulnék, és gyakorlatilag azonnal tudtam, hogy én is transznemű vagyok. 25 éves voltam, és azt éreztem, hogy nem vesztegethetek több évet az életemből egy olyan nemben, amit nem érzek magaménak. Öt hónappal később kezdődött az átalakulásom.

Az egyetemen angolt, antropológiát és pszichológiát tanult, ezekből van diplomája is, de jelenleg csak azzal foglalkozik, hogy szónokként, tanácsadóként, íróként a lehető legszélesebb körben informálja az embereket a transzneműségről. Mik azok a legfontosabb témák, amiket transznemű fiataloknak fontos lehet hallani az előadásán?

A legfontosabb dolog, hogy maradjon saját maga. Tisztelje a saját személyét, és képes legyen visszaszorítani a félelmet, ami megakadályozza abban, hogy megélje a valódi énjét. Ez a félelem gyakran magába foglalja azt, hogy megtagadja a családja, hogy elveszti a szerelmét, és hátrányosan megkülönböztetik a munkahelyén, hogy nem férhet hozzá azokhoz az orvosi ellátásokhoz, amelyek az átalakulását lehetővé teszik. Azt gondolom, hogy ezek szélsőségesen nehézzé teszik az életet, és mindegyiken keresztül mentem én is. De mivel egyedül végigcsináltam az egészet, azt mondhatom, hogy lehetséges. Azt szoktam mondani nekik, hogy ha egy mérgező kapcsolatban élnek, vagy az emberek nem tartják érvényesnek az identitásukat, el kell hagyniuk őket, vagy hagyniuk kell őket, hogy elmenjenek, és olyan emberekkel kell újrakezdeniük, akik elfogadóak.

Ettől viszont még nem lesz pénzük a műtétekre.

Kicsiben kell kezdeni. Végig kell gondolni a célt, hogy apró lépésenként haladni. El kell dönteni, hogy mi a legfontosabb, és arra kell koncentrálni, és ha az sikerült, akkor lehet a következő lépést megtenni.

A Tumblr-e alapján találtam önre, és amikor interjút kértem, mindenekelőtt arra kért, hogy legyek ön iránt tisztelettel és ne úgy kérdezzek, ami miatt önt orvosi különlegességnek vagy cirkuszi állatnak nézik. Azért ilyen óvatos, mert negatív tapasztalatai vannak?

Az esetek legnagyobb részében nagyon jó tapasztalataim vannak mindenkivel, akivel megosztom a történetemet. Viszont néha olyan emberekkel is találkozom, akik nincsenek tisztában a transzneműségről való megfelelő beszéddel, és olyanokat mondanak, hogy „most már úgy él, mint egy pasi”, keverik a női és férfi személyes névmásokat (he/she), vagy azt mondják, hogy „ez”, esetleg azt, hogy „Frankenstein” vagy csak az illető nemi szervével foglalkoznak, és eltekintenek attól, hogy milyen a személyisége.