Orsolya
7 °C
17 °C

A kutyát nem csak enni jó

2013.11.17. 21:44
Egy olyan országban, ahol a mai napig nem lehet kellemetlen mellékzöngék nélkül kimondani a mondatot, hogy "szeretem a kutyákat", nemcsak a műemlékeket felzabáló termeszek levadászása vagy a vakok életének a megkönnyítése a célja egy kutyakiképző központnak. Szöultól egy ugrásnyira megnéztük, hogy próbálja pihepuha labradorkölykökkel visszalopni az állatvédők szívébe Dél-Koreát és a termékeit egy óriásvállalat.

Könyörgök, könyörgök csak ne úgy folytatódjon ez a történet, ahogy érzem, hogy folytatódni fog. Egyre jobban belenyomódtam a székembe, és szüntelenül ezt mantráztam magamban a Szöul melletti vakvezetőkutya-kiképzőközpont kis tárgyalójában, miközben a koreai kutyatréner beszélt a kivetítő és a kis, eldobható teáspoharak józan, 21. századi díszletei között.

Ekkor azon a ponton jártunk az egyes szám első személyben elmesélt történetben, amikor a nagy szegénységben élő, mindig éhes négyéves kisfiú, akinek volt egy édes kis kölyökkutyája, egy szép napon arra megy haza, hogy finom húsleves várja az asztalon. 

Egy picit még mindig reménykedtem abban, hogy jön egy mentő csavar, egy fordulat, hogy együtt nevetünk az európai látogató buta prekoncepcióin, és ha rám is pirítanak, végül megkönnyebbülök. De a sztori végében nem volt kímélet. Jött az a rész, hogy a kisfiú az ebéd után keresi a kiskutyáját. Jött az apa, aki utólag elárulta az igazságot, meg az életreszóló lecke a világ kegyetlenségéről és a túlélés törvényeiről.

New Yorkban egy ilyen trauma végkimenetele az lenne, hogy harminc év múlva a kisfiú terapeutája a második fedett, légkondicionált teniszpályát is felhúzza a kert végében. Dél-Koreában a gyerek állatorvosnak tanult, aztán elszegődött a Samsunghoz.

De maradt a kutyáknál. Dél-Koreában húsz éve a Samsung alapította és működteti máig az ország első és egyetlen vakvezetőkutya-kiképző központját. Nem ez az óriáscég egyetlen kutyás húzása, támogatnak például nemzetközi kutyakiállítást és képeztetnek termeszkereső kutyákat is.

Hogy ez az egész mennyire fontos nekik, azt tökéletesen mutatja,hogy tisztán csak három napjuk volt megmutatni magukat és a dél-koreai fővárost a magyar újságíróknak szervezett zsíroskenyértúrán, mégis jutott idő a Szöulon pár tucat kilométerrel ráadásul még kívül is eső kutyás központra.

A kutyák nyilvánvalóan cukik, és még inkább azok, ha koreai stílben piros, repkedő szívecskéket rajzolunk köréjük, mint ahogy azt a központot népszerűsítő videóban tették, de azért a súlyos dollármilliókat (egyetlen vakvezető kutya kiképzése állítólag 200 ezer dollárba kerül) nem csak a kis fehér labradorkölykök gombszemeiért pengetik ki a Samsungnál.

Ahogy a gyerekként traumatizált tréner elmesélte, nagyjából a szöuli olimpiával egy időben rájöttek: nem tesz jót az üzletnek, ha a koreaiakra kutyazabáló barbár népségként tekint a világ. Dél-Koreának ekkoriban elég rossz volt az imidzse a külföldi sajtóban. Különösen szíven ütötte őket a brit Daily Star 1989. november 30-i számában megjelent karikatúra, ami magát a koreai elnököt hozta gyanús összefüggésbe az európai látogatása után sajnálatosan megfogyatkozott kutyalétszámmal.

A Samsung saját forgalmának sem tett jót, hogy az állatvédők zokon vették az évi 2,5 millió kutya lemészárlását. Ezért döntöttek úgy 1993-ban, hogy a társadalmi felelősségvállalásra szánt pénzük egy részét a kutyák (és nem a kutyahús) népszerűsítésére fordítják.

A tréner szerint ma már egyébként messze nem ott tart az ország, mint az ő gyerekkorában, most négyből egy koreai családnak van háziállata, a fiatal generáció pedig nem eszik már kutyahúst. De ha a kutyákat kedvetelésből tartják is már főként, a képet azért árnyalja az a különös létesítmény, amit (talán hálisten) csak a mozgó autó ablakából láttam Szöul belvárosában, de annyi biztos, hogy késő este ki volt világítva, és a kirakatában nagyobbacska akváriumokban fickándoztak különféle színű és fajtájú kölyökkutyák.

És árnyalja a képet az is, hogy a pár nap alatt is sikerült találkoznom olyan harmincas, öltönyös, okostelefonos koreaival, aki evés közben széles mosollyal mesél arról, milyen jó is a kutyahús, és milyen kár, hogy egyre kevesebb helyen lehet hozzájutni. A franciák meg majomagyat esznek, na, az az undorító - ez volt a válasza az európai finnyásságra. (Hogy mi nem hallottunk soha a Franciaországba vetődő majmokra leselkedő veszélyről, nem győzte meg. Egyébként utólag már az is furcsa, hogy a majomagy kiverte nála a biztosítékot. Próbáltuk mi is sokkolni a magyar repertoárral, emlegettünk friss disznóvért, pacalt, kakasherét. Fölösleges volt, csak a mákosguba létezésével sikerült meglepni.)

A kutyahúsevés részvétlen tárgyilagosságának sajátos ellenpontja a vakvezetőkutya-központ udvarában álló kutyaszobor, amihez friss virágot visznek, és az oldalán 64 fémtáblácska őrzi az elmúlt húsz évben eltávozott kutyák emlékét, pontos születési és kimúlási dátummal, természetesen. Kibogarászhatjuk, meddig élt a megboldogult Apoll (1995.11.19 - 2008.08.14.), Jack (1993.6.23 - 2009.12.17.), Byuri (1996.5.12 - 2010.7.24.), vagy épp Euro von der Kahler Heide (1988.4.5 - 1999.11.19.).

A központ évente kétszer adományoz kutyát a rászoruló látássérülteknek. Most nagyjából évi tíz-tizenöt kutyás kapacitással dolgoznak, eddig 165 vakvezetőt osztottak ki.

Összehasonlításul a Korean Herald egy augusztusi cikkében összeszedte: az USA-ban 10 ezer, az Egyesült Királyságban 5 ezer, Japánban ezer vakvezető kutya van. A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének kutyaiskolájából az 1978-as kezdés óta eddig nagyjából 5-600 kutya került ki.

A 165 kiképzett koreai vakvezető csepp a tengerben, ha azt nézzük, hogy 250 ezer látássérült ember él Dél-Koreában. Ahhoz, hogy valaki megkaphassa az egyik, samsungos sárga mellénykét viselő vakvezető kutyát, három feltételnek kell megfelelnie: legyen egészséges, támogassa a családja, és legyen munkája (vagy legalábbis rendszeresen kötelező elfoglaltsága, a tanulás is számít). Ez utóbbit a legnehezebb teljesíteni, a tréner szerint a 250 ezerből mindössze ezer vak koreai embernek van munkája. Ők egyébként többnyire masszőrként dolgoznak.

A koreai vakvezetőkutya-kiképzés menete: a jelölt kiskutyákat önkéntes családok nevelik 7 hetestől 1 éves korukig a saját otthonukban, de a cég pénzén. Az állatorvos, a kutyatáp cehjét állják helyettük. A kutyák 1 éves korukban bekerülnek a központ épületébe, ahol 6-8 hónapos képzésen esnek át. Az utolsó lépcső egy 4 hetes tréning a végleges, látássérült gazdával. Néha a kutyák hiába esnek át a képzésen, mégsem válhat belőlük vakvezető, mert valami hibádzik. Például van, akinek "rossz" a személyisége: túl könnyen izgalomba jön, ha új embereket lát. Nekik megpróbálnak befogadó családot találni.

Van, aki azon bukik el, hogy nem tökéletesen szobatiszta (vagyis inkább utcatiszta), vak gazdától pedig nem lehet elvárni, hogy eltüntesse az utcán az apróbb balesetek nyomait. Így lett vakvezető helyett bemutatókutya a központ bemutatókutyájából is.

Nem csoda, hogy a tökéletes vakvezetők kijelölésekor az ilyen részletekre is figyelnek, mert ugyan Dél-Koreában ma már törvény is védi ezeket a kutyákat és a gazdáiakat, sok helyen még mindig húzzák a szájukat, ha kutyával jelenik meg valaki. Aggódnak a szőrhullajtás, a higiénia miatt. Állítólag különösen egyes éttermekben nem szívesen látott vendégek a kutyák. Vendégként biztosan nem.