Akár egy magyar miniszterelnök is megölhette Kennedyt

Lehet-e egy Kennedy haláláról cikket magyarázkodás nélkül kezdeni? Szerintem nem. A modern idők leghíresebb és legjobban dokumentált politikai gyilkosságáról ugyanis az elmúlt ötven év alatt már tényleg mindent leírtak. A probléma csak az, hogy mindennek az ellenkezőjét is.

Aki akár csak érintőlegesen is beleártja magát a ki/hogy/miért ölte meg JFK-t-kérdésbe, az óhatatlanul magára ránt egy könyvtárnyi összeesküvés-elméletet is. John C. McAdams, a Kennedy-konteók egyik nagy szakértője ezt tartja a világ legnagyobb összesküvés-elméletének. Korban és fontosságban a Szent Grál – Jézus véréről van szó, ugye – szerintem simán megelőzi a történelemben olyan nagy fordulatot nem hozó eseményt, de az biztos, hogy az amerikai köztudatban ez számít A történelmi kérdésnek. 

De hacsak az újságíró nem egy Vincent Bugliosi, aki képes biztos kézzel rendet vágni a ballisztikus szimulációk, akusztikai vizsgálatok és évtizedről évtizedre fakuló memóriájú tanúk vallomásai között, akkor jobban teszi, ha nem egy második wikipédia-szócikket próbál meg írni a témában, hanem sorvezetőjéül választ egy markánsabb elméletet.

Én is így tettem, kapóra jött, hogy a héten jelent meg az ismert magyar mítoszirtó történész, Hahner Péter A nem létező rejtély című könyve, ami szkeptikus nézőpontból írja le John Fitzgerald Kennedy meggyilkolását. Ez mértékletessége és józan érvmenete mellett azért is különösen vonzó, mert az összeesküvés-elméletek paranoid és szertelen világában mi lehet nagyobb összeesküvés-elmélet a realitásnál?

Ami csaknem majdnem teljesen biztosan megtörtént,

az maga a gyilkosság, bár azért természetesen az idők során született olyan magyarázat is, ami szerint Kennedy maga rendezte meg a merénylet színjátékát, amely után a nyilvánosságtól elvonulva, békésen éldegélt tovább.

1963. november 22-én az elnök egy demokrata párti rendezvényre repült Dallasba feleségével együtt, a Love Field reptérről erős rendőri kíséretben, de egy nyitott Lincolnon tartott befelé a városba, amikor a Houston Streetről nagyjából 15 km/órára lelassítva bekanyarodott az Elm Streetre. Ekkor – pontosan 12:30-kor – dördültek el a lövések. Két lövedék érte Kennedyt, egy a háta felső részén hatolt be, át a nyakán, és a gége alatt lépett ki. Ez kapta el az elnök előtt ülő John B. Connally texasi demokrata kormányzót is, a testét és kezét is átütve végül combjában állapodott meg a golyó.

A második lövés volt halálos, ami elvitte az elnök koponyájának a tetejét. „Megölték a férjem!” – sikoltott fel Jacqueline Kennedy, a sofőr gázt adott, és a Parkland Memorial kórházba hajtott, az orvosok azonban képtelenek voltak megmenteni az elnök életét, és 13:33 (más források szerint 13:31) perckor hivatalosan is bejelentették a halál beálltát.

A gyilkosság az első jelentős merénylet volt, amiről egy viszonylag jó minőségű felvétel is készült. Abraham Zapruder egy lugas kőkerítésének peremén állva vette filmre, ahogy az elnöki autó beveszi a kanyart, majd pedig érkeznek a lövések. A rongyossá játszott felvétel sokadszorra nézve is nagyon erős.

Akit senki nem akart elfogadni,

az a gyilkos. Lee Harvey Oswaldra túlságosan is passzolt a bolond, magányos merénylő összes jellemzője. Nehéz gyerekkor, katonai múlt, zavaros marxista ideológia, öngyilkossággal kierőszakolt szovjet emigráció, a hazatérés után állandó frusztráció, álnéven beszerzett puska, elbaltázott merénylet egy szélsőjobboldali tábornok ellen – ezekből túl egyszerű volt kirakni egy gyilkos személyiségét. A kommunista kapcsolatok persze felvetik azt, hogy Oswald mögött a kubai, netán a szovjet titkosszolgálat állhatott – akár csak a tett felé terelő sugallat szintjén. Azonban a merénylet idején csak 24 éves férfi annyira szeszélyes és megbízhatatlan volt, hogy a kilencvenes évekbeli kutatások alapján ma már egyértelmű, hogy rövidre sikerült szovjet emigrációja alatt még KGB-nek sem fűlt a foga a beszervezéséhez.

Az, hogy ő puskával a kézben lövési pozícióba kerülhetett, sokkal inkább tűnik a 9/11-hez hasonló kapitális belbiztonsági baklövésnek, mint valami óriási összeesküvésnek. Oswaldot ugyanis múltja, és Castro-párti kiállása miatt elvileg az FBI hivatalosan is felügyelete alatt tartotta, vagyis kellett volna tartania. A rejtélyt a gyilkosság után maguk a hatóságok is szították azzal az ostoba tettel, hogy – a kínos baklövést eltussolandó – megsemmisítették Oswald FBI-hoz intézett dühös üzenetét.

Egy tökös zsidó végzett a gyilkossal

Az Oswald-mítosz kézenfekvő magyarázata az a tény is, hogy két nappal a merénylet elkövetését követően egy felháborodott dallasi sztriptízbár-tulajdonos hasba lőtte Oswaldot, és ő sérülésébe másfél óra múlva bele is halt. Bár addig, és azután is sok minden kiderült róla – életét gyakorlatilag az első biliztetésétől kezdve elképesztő alaposan kivesézték –, mégis megszakadt az emberek által legközvetlenebbnek gondolt lehetőség a valóság megismerésére.

Sokan az Oswaldot hasba lövő Jack Rubyra a „balek” eltakarításának eszközeként tekintettek, de azért ha belegondolunk, nincs abban semmi rendkívüli, hogy valaki fegyvert ránt – Texasban vagyunk! – elnöke gyilkosa ellen. Ráadásul Jack Ruby környezetének aprólékos kihallgatásából egyértelműen kirajzolódik az, igazán gyanús kapcsolatok nélkül is hogyan vált belőle órák alatt egy zavarodott, rettegő, fanatizált ember, és hogyan hajtotta végre – esetleges, amatőr módon –  tettét. „Azt hiszem, csak be akartam bizonyítani, hogy egy zsidó is tökös” – árulta el indítékát közvetlenül letartóztatása után, és tökösségét rengeteg honfitársa díjazta is. 

15 év alatt négyszer rágták át magukat ugyanazon

Ha már aprólékosság, akkor érdemes megemlíteni, hogy hivatalos amerikai szervek a gyilkosság után azonnal megkezdték a vizsgálatot, és a következő évtizedek során több hivatalos bizottság is újra meg újra átrágta magát az ügyön. Ezek közül a leghíresebb az első, a Legfelsőbb Bíróság elnökéről Warren-bizottságnak nevezett testület, ami a legvalószínűbb eredményre jutott: Oswald magányos merénylőként végzett Kennedyvel. Ezt követően 1968-ban, 1975-ben és 1978-ban is felállt egy bizottság a Warren-jelentés fogyatékosságainak és homályos pontjainak kiküszöbölésére, de ami változást ezek hoztak, azok sokkal ingatagabb lábakon állnak, mint az eredeti történet.

Az 1978-79-ben működő, JFK mellett Martin Luther King halálát is vizsgáló bizottság például amellett, hogy Oswaldot nevezte meg az elnök gyilkosának, akusztikai vizsgálatok alapján azt is megállapította, hogy az elnök útvonalához közeli dombról egy második fegyveres is tüzelt, ő azonban nem talált. Ezt a megállapítást azonban egy bekapcsolva hagyott rendőrségi CB-rádió felvett zörejeire alapozták, és a kétezres évek számítógépes elemzési alapján ma már abszolút tarthatatlannak tűnik.

Kinek állt? Senkinek.

Persze a gyilkosság történetében ezer olyan szál van, amit lehetne még boncolgatni: az első golyó által bejárt röppályától – ez a híres single bullet theory –  kezdve az Oswalddal végző Ruby börtönbéli haláláig. Ebből csak egyet emelnék ki: van olyan konteo, amely szerint az emigráns kisgazda miniszterelnök Nagy Ferenc is benne volt az összeesküvésben. Nagy Ferenc volt ugyanis az elnöke a Permindex olasz cégnek, amit egy szélsőbaloldali olasz lap a CIA-val hozott összefüggésbe, és amelynek New Orleans-i emberét vádolta meg az Oliver Stone-filmben Kevin Kostner által játszott Jack Garrison ügyész.

De ha megnézzük JFK történelmi tetteit, politikai kapcsolatait és konfliktusait, akkor egyre tanácstalanabbak vagyunk: ugyan ki a fenének állt érdekében megölni az elnököt?

Leginkább senkinek, ugyanis – ahogy azt Hahner Péter már másutt is kifejtette – Kennedy túl középszerű volt a nagy konfliktusokhoz. Persze a kor egyik idoljának számított, modern stílusa sztárstátuszba emelte, katolikus vallása pedig példaképpé tette a protestáns elitet éppen ekkor fellazító olasz meg ír származású amerikaiak között. Na, az imázs pont az, ami egy igazi háttérhatalmat vajmi kevéssé érdekelhet.

Lássuk, kik miért nem ölték meg Kennedyt!

• Fidel Castro Kubája: A Disznó-öböl fiaskója után Castro nyilván nem kedvelte túlságosan Kennedyt, de itt is az a legfontosabb kérdés: vajon mit várhatott egy vezetőcserétől? Semmi jót, főleg, ha valahogy lebukik. Ráadásul Castro minden Amerika-ellenes tirádája ellenére következetesen tagadja, hogy „az őrültségben” bármi szerepet játszott volna. És persze kubai nyomot sem találtak.

• Lyndon B. Johnson: Kennedy alelnöke – és egyben utódja – az összeesküvés-elméletek kedvelt mumusa. Állítólag Kennedy az 1964-es választásokra már nem őt akarta maga mellé venni, és Johnson ezen orrolt meg. Ez konkrétan nem igaz, Kennedy halála előtt három héttel jelentette ki, hogy újból őt szeretné alelnökének. 
• Szélsőjobboldali csoportok: A különös törvényszerűségeknek engedelmeskedő kollektív emlékezet Kennedyt polgárjogi harcosként állítja be, azonban a feketék emancipációjában valójában egy óvatos, pragmatikus álláspontot foglalt el. Utódjának, Johnsonnak sokkal nagyobb érdemei vannak ezen a téren.
• A hadiipari komplexum: Egy másik tévhit, hogy Kennedy háborúellenes politikus volt, és az akkor még csak bimbódzó vietnami háborútól való ódzkodása miatt szövetkeztek ellene az óriási lobbierővel rendelkező hadiipari cégek a háborúpárti politikusokkal – mondjuk Johnsonnal. JFK ugyanis kifejezetten pártolta az indokínai jelenlétet, sőt, a közvélekedéssel ellentétben évről évre növelte az ott állomásozó katonák számát.

• A CIA/FBI: Egy elnök halálánál kézenfekvő, hogy gyanúba keveredik a konspirációra legalkalmasabb szervezet. A CIA-t a Disznó-öböl kudarca miatt tartják érdekeltnek Kennedy elveszejtésében, eszerint a Cég megsértődött az elnökre, hogy nem biztosított elegendő támogatást a Castro-ellenes puccshoz. Az FBI-t pedig azért gyanúsítják, mert legendás alapítója J. Edgar Hoover állítólag féltette pozícióit Kennedytől. Ez a valóságban inkább fordítva lehetett, ugyanis az FBI vezetője az évek során vaskos dossziét gyűjtött össze az elnök viselt dolgairól, semmi értelme nem lett volna számára a gyilkosságnak – ne felejtsük el, hogy a hatvanas években vagyunk, Kennedy rossz egészségi állapota és szexfüggősége ekkor még nem volt ismert a nyilvánosság előtt.
• A maffia: A hatvanas évek elején valóban megszaporodtak a szervezett bűnözés elleni fellépések, és ezért sokan kézenfekvőnek tartják, hogy Santo Trafficante vagy valamelyik másik bandavezér tervelte ki a gyilkosságot. Ha a maffia valóban berágott a kormányra, akkor nem Dallasban kellett volna lesben állnia: a kemény kéz politikáját ugyanis nem JFK, hanem igazságügy-minisztere és egyben öccse, Robert Kennedy képviselte. Ráadásul sem a „megtért” maffiavezérek, sem pedig az 1959 és 1965 közötti bőséges lehallgatási anyagok nem utalnak arra, hogy a maffiából bárki is komolyan mérlegelte a politikai merénylet lehetőségét.
• A Szovjetunió: A hidegháború éveiben vagyunk, közvetlenül a kubai rakétaválság után, persze az amerikai elnök kézenfekvő célpontja lehet az ellenséges tömbnek. De vajon a szovjetek milyen pozitív változást remélhettek egy mérsékelt elnök lelövetésétől? Leginkább egy háborút, ha kiderül, hogy ők rendelték el a gyilkosságot. De ezt egyetlen vizsgálóbizottság sem feltételezte, és a kilencvenes években hozzáférhetővé vált szovjet dokumentumok sem utalnak semmi effélére.

Azt azért minden összeesküvés-elmélettel kapcsolatban érdemes feltenni, hogy még ha jelentkezik is az erős szándék Amerika legtekintélyesebb emberének – ugye a diákmozgalmak, a Watergate-ügy és a Clinton elleni bizalmatlansági indítvány előtt a tekintély felől nem lehet kétség – meggyilkolására, vajon tényleg ki lehet-e alakítani egy olyan csoportot, mely minden nyomot el tud tüntetni, és ha kell, a sírig hallgat a gyilkosságról?

Különösen a figyelembe vesszük, hogy kormányzati, rendőrségi szereplők nélkül nehezen lehet elképzelni egy valamire való összeesküvést. Az amerikai politikai és biztonsági intézmények viszont rendkívül tagoltak, nemcsak hatáskörük szerint, hanem területileg is. Dallasban ott volt a helyi rendőrség, az FBI és az elnök titkosszolgálata, a vizsgálóbizottságokban mindkét párt képviselője mellett a Legfelsőbb Bizottság elnöke, katonák és független szakértők. Emellett pedig az ügyészek nem kinevezett, hanem választott tisztségviselők, akik a központi akarattal szemben is előszeretettel mutatják meg a népakaratból származó erejüket – így tett a JFK-ügyet felmelegítő Jim Garrison New Orleans-i kerületi ügyész is. 

Hacsak ezek az összeesküvők tényleg nem az 57-es körzetet akarták megvédeni, akkor tényleg nehéz elképzelni olyan célt, ami a hallgatás egységébe forrasztaná az amerikai elitet.

Konteo és demokrácia

A Kennedy-gyilkosságot „racionális” szemszögből lehet pusztán úgy értelmezni, mint ami 50 éve szolgál masszív alapjául a lökött elméleteknek, de azért Hahner Péter kiemeli, hogy ezek az elméletek a demokratikus diskurzus iránti igényt is jelzik: „Lehet mosolyogni megszállottságukon és valószínűtlen elméleteiken (mármint a konteókkal foglalkozókén), de ne feledjük, hogy egy olyan demokratikus politikai kultúra képviselőiként tevékenykedtek, amelyben az egyszerű emberek természetesnek tekintik, hogy közük van országuk legsúlyosabb problémáihoz, és ha nem bíznak a politikusokban, akkor maguk látnak hozzá az igazság tisztázásához.”

A Kennedy-történet sikerét is elsősorban a politikával szembeni átható gyanakvás szülte, elsősorban a vietnami kudarc miatt megfogalmazódó, az Egyesült Államok történelmében példátlan általános rendszerkritika farvizén támadt fel a hatvanas évek vége felé.

Az összeesküvés-elmélet, mint műfaj ellentmondásossága azonban kortünetként is jellemző maradt, hiszen pont egy olyan korban utasított el minden, esetlegességre, megszállottságra vagy indulatra apelláló magyarázatot, amikor az események esetlegességének hangsúlyozása és a személyes motivációk kiemelése erős érvekké váltak, és nemcsak a hippikultúrában, de a filozófiában vagy a társadalomtudományokban is.