Gellért, Mercédesz
10 °C
15 °C

A forradalom az, amitől sírni kell

2014.02.21. 07:45 Módosítva: 2014-02-21 07:48:11
Munkatársunk helyszíni riportja Kijevből arról a napról, amelynek éjszakáján az ukrán kormány és az uralkodó elit egy része elmenekült az országból. Fesztiválhangulat keveredik a lincshangulattal, a városházán műtenek, és hol egy zongora, hol egy trombita szólal meg.

Negyven halott egyetlen nap alatt. Rendőrök csapnak össze tüntetőkkel. A hadsereget is Kijevbe rendelték. Nincs megegyezés, a vérontás elkerülhetetlen.

Az ukrán forradalom híreit olvasva természetes, hogy a városba érkező tudósító iszonyatra, vérre, könnyekre és tomboló agresszióra számít. Mégis, milyen lenne egy harcias felkelés, vidám? Éppen ezért, amikor segítőmnek, a fiatal egyetemista Janesznak felvetettem, hogy a tudósítás előtt együnk valamit, nem azt a választ vártam, hogy:

Remek ötlet, akkor gyerünk a Majdanra!

Azaz az ukrán megmozdulások központjába, ahol két napja rendőrök és tüntetők sora halt meg az összecsapásokban.

Mit gondoltam? Azt nem, hogy a jóravaló srác megtébolyodott. Csak annyit, hogy az események hatására olyan hazafi lett belőle, akinek mindenről az jut eszébe. Nem akartam vitatkozni, amúgy is összezavart, hogy a kríziszónához közeledve úgy tűnt, mintha a kijeviek nem kormánybuktatásra, hanem egy álmos délutáni cukrászdázásra készülnének. A boltok az összecsapások helyszínétől néhány utcányira is nyitva voltak, jól öltözött városiak sétáltak a napon, forgalom szinte semmi.

Aztán egy szűk utcából kilépve kitárult a tér, és elvesztettem a fonalat. Amit láttam, az olyan volt, mint egy nagy költségvetésű amerikai cyberpunkfilmnek az a jelenete, amikor az apokaliptikus világ lakói elhatározzák, hogy bár saját hamvába hullt a civilizáció, ők azért tartanak egy vidám fesztivált. Tudom, hogy emberek százai haltak meg ezen a téren, és így illendő lenne megfelelő tisztelettel kezelni a témát, de mint kiderült, maguk a helyiek sem komolykodták túl a helyzetet.

Forradalom – fesztivál

A Majdan hatalmas volt, középen Hősök terei méretű, de aranyoszlopon álló angyalszobor, körben feketére égett épületek, jól megtervezett módon pedig sűrű füst gomolygott a tér különböző pontjain („Gumit égetnek, hogy ezzel zavarják meg az orvlövészeket”), a tér sáros volt („Felszedték a köveket a harchoz meg a barikádokhoz”), mindenfelé sittből, felborult autóból, gerendákból épített barikádok emelkedtek.

A köztes térben pedig emberek álltak, nagyjából olyan sűrűn, mint a Szigeten szombat délután 6 körül, amikor még lehet közlekedni, de a színpadok előtt már tömörülnek. Az emberek kis csoportokban beszélgettek, telefonálgattak, sétálgattak, de sokan pihentek kanapékon, helyben összetákolt padokon vagy a barikádok oldalában.

Csak azt nem lehetett eldönteni, hogy milyen koncert kezdődik hamarosan. Nem csak nagydarab, terepruhás, maszkos metálosok alkották a közönséget. Voltak egyszerű munkásoknak tűnő, olcsó pufidzsekis alakok, akiknek még fekete volt az arcuk a keddi, véres összecsapásoktól. Negyvenes, decens nő szedte halomba az utcakövet vörös lakkcipőben, sárga síkabátban. Körülötte gimis lányok segédkeztek, kiskabátban, farmerben. Bőrkabátos taxis, egy középvezetőnek tűnő szemüveges úr, meg két cingár, rohamsisakos egyetemista pakoltak halomba traktorgumikat. Elbiciklizett mellettünk néhány szponzorlogós biciklisruhába öltözött kerékpáros. „Kötszereket, gyógyszert hoztak az itteni kórházba kintről” – magyarázta Janesz értetlen arckifejezésemet látva.

A nemek, társadalmi osztályok, korcsoportok káoszát pedig a saját gyártmányú harci ruhák változatos formái növelték: voltak profi golyóálló mellényesek, mások félbevágott csőből szerkesztettek lábszár- és alkarvédőt. Népszerű volt a bukósisak, de sokaknak volt rohamsisakja, biciklissisakja, és volt, aki kék ENSZ-békefenntartós sisakot szerzett magának. Nuncsakuk, botok, fejszék, baseballütők, láncos buzogányok tették bizarrá az amúgy kedélyes fesztiválhangulatot.

Így kerüld el az orvlövészt

A Majdanon egyébként tényleg működik nagyszínpad, ahol folyamatosan beszélt valaki. „Most arról van szó, hogy hogyan kerüljük el az orvlövészeket. Ha a barikád mögött vagyunk, ne használjuk a mobilt, mert azt be tudják mérni. És ha megcsillan, akkor arra lőnek. Tegnap így lőtték el egy barátom kezét. Meg óvatosan kell bánni a távcsővel is, az is jó támpont” – mondta Janesz, de a szavai annyira tűntek hitelesnek, mintha Gerendai Károly oktatna napalm elleni védekezésre.

Zavaromat fokozta, hogy egy szembejövő azt mesélte, kibiztosított gránátot találtak az egyik külső barikádnál, egy egyetemista csoporttársa pedig azzal jött, hogy a tyituskik (kormánypárti, felfegyverzett huligánok) támadtak meg egy kollégiumot. A tér végén álló viadukton könyököltünk, ahonnan előző nap állítólag orvlövész lövöldözött a tömegbe, amikor kényelmes kocogással megérkezett egy osztagnyi ember. „Rendőrök ütöttek rajta az egyik őrposztjukon” – fordított a kísérőm.

A harci cselekményekre már úgy tekintettem, mint egy legendára, aminek ismeretében könnyebb megérteni az őslakosokat, amikor éles, de nem túl hangos csattanásokat hallottunk.

„Lőnek” – mondta Janesz, aztán emberek rohantak el mellettünk hordággyal. „Eltalálták” – tette hozzá. A levegőt kapkodtam. „Lelőtték? De miért nincs pánik?”

„Hónapok alatt megszokták az emberek. Eleinte nagy volt a kavarodás, de most már nem. Elviszik valamelyik ideiglenes kórházba, van itt vagy öt a téren. Orvosok dolgoznak itt. Inkább nem viszik ki a sebesülteket, mert a kinti kórházakból egyenesen a börtönbe lehet kerülni.”

„Kérsz szendvicset?” – kérdezte váratlanul Janesz, és elvett egy sajtos-szalámisat az asztalról, ami mögött egy bölcsész külsejű lány álldogált. A szendvics finom volt, és megint felvéve a fesztiválhangulatot, úgy majszoltuk, mintha még lenne fél óránk a Prodigyig. A tér közepe felé egy nő aprósütit osztott, később egy buszmegállóban kialakított állásból szóltak ránk, hogy kérünk-e kompótlevet. Kértünk.

Ilyen nem létezik

„De ki szervezi az ellátást?” – kérdeztem idegenvezetőmet, aki egyébként már a harmadik hónapját töltötte a téren. Nem értette. „Az emberek maguk hozzák az élelmet. Tegnap például délután valahogy elfogyott az élelem, akkor bemondták, hogy mi a helyzet, és nemsokára annyi kaja volt, hogy egy része meg is maradt.”

Kezdtem rájönni, hogy a forradalom egyik jellemzője, hogy semmi nem úgy megy, mint ahogy várjuk. Ez tulajdonképpen érthető, ha úgy menne, akkor nem forradalom lenne, hanem a megszokott élet. A téren a lötyögéssel párhuzamosan intenzív munka is folyt. Emberek kockaköveket rámoltak csinos halmokba. Mások autógumikat szállítottak botra fűzve a tér különböző sarkaiba. Voltak, akik nagy ponyvákon vonszoltak építőanyagot a barikádokhoz. Két gyerek kötelekkel kötözte egymáshoz az egyik barikád faelemeit.

„Ki koordinálja a munkát?” Újra csak az értetlen tekintettel találkoztam. „Senki. Vannak századparancsnokok, de a feladatok nincsenek pontosan kiadva. Az emberek maguktól kitalálják, mit kell csinálni. Egy ideig volt, hogy vártak egymásra, hogy majd lesz vezető, és az megmondja. De nem lett, és mindenki elkezdte csinálni, amiről azt gondolta, hogy hasznos."

Az emberiség nagy problémája, hogy ez a reflex mintha csak krízishelyzetben működne, szűrtem le. A válság Kijevben mindenesetre látványos eredményeket hozott. A rendőrség kedden elfoglalta a múzeumépületet, ahol a forradalmárok raktárat, szabadegyetemet, az ultrák pedig főhadiszállást működtettek. Térdig jártunk a könyvekben, összezúzott konzervben, takaróban és kiszórt ruhákban.

„A rendőrök tönkretettek mindent, mielőtt visszavonultak" – magyarázták nekem. Apátia helyett azonban serény munka folyt. Több százan hordták a szemetet az épületből, hogy középen legyen hely egy újabb tábori kórháznak. A felfordulás közepette már álltak az ágyak, zöld köpenyes alakok orvosi szereket pakoltak a polcokra.

Lincselés a zongoránál

A filmes hangulat a városházán ragadott magával megint, igaz, ezt a jelenetet már más rendezte. A felgyújtott egykori főhadiszállás helyett a majdaniak díszes tanácsteremben alakítottak ki új központot. A földön százával aludtak emberek, egy sarokban sajtóközpont üzemelt, a függönyök mögött műtöttek.

Váratlanul zongorahang töltötte meg a teret. A pulpituson, ahonnan néhány hónapja még a polgármester szónokolt, zongora is állt, és egy bekecses, kopasz alak hajlongott a billentyűk felett. Nem állták körül, a teremben folyt tovább az alacsony intenzitású szöszmötölés. Talán azért sem figyeltek fel rá, mert a férfi inkább illett egy traktor kormányához, mint a fehér zongorához és a lágy dallamokhoz. Úgy éreztem, egy nem létező Jancsó-filmben legcsodásabb jelenetében állok, szimbólumok sűrűjében.

A forradalom azonban mégsem úgy megy, ahogy a szép lelkek elképzelik: a klimpírozást váratlan kiabálás nyomta el. Nagy, hangos csoport tódult a terembe, néhány vörös fejű srácot taszigáltak maguk előtt. Az egyikük sírt is.

– Tyituskik. Most kapták el őket. Az egyik nyakában az a felirat, hogy 300 hrivnyáért elárultam a hazámat.

– De honnan tudják, hogy valóban provokátorok voltak? – kérdeztem, válasz azonban nem érkezett.

A foglyok körül tömeg gomolygott, Janesz pedig falfehér arccal fordított: „Azt kiabálják, öljük meg őket.” Aztán hirtelen felbolydultak az emberek, valaki megkéselte az egyiket.

Az imént még békés társaság fenyegetően morajlott, de aztán orvosok és nővérek nyomultak be. A meglincselt fiút hordágyra rakták, majd percekkel később már műtötték a függöny mögött.

– Ezt nem szabadna – kapkodta a levegőt vezetőm. – Látod, egyetlen bank, üzlet kirakata sincs betörve a téren, semmit nem lopunk, tilos az alkohol is. Ezt nem tudom, miért kellett.

Egy barikád tövében kullogtunk letaglózva. Körülöttünk vagy százan álltak sorban. Téglákat adogattak a lassan emelkedő védvonalhoz. Nejlonkabátos proletár a hipszter Vespa sisakosnak. Terepruhás katona a szőrmekucsmás asszonynak. Diáklány a piros kobakos öregembernek. Aztán valaki elővett egy trombitát, és lassú dallamot kezdett fújni. Hatásvadász fordulat lenne, ha nem pont így történt volna. Az emberek megálltak, leeresztették a kezüket, mosolyogtak, és énekelni kezdtek. „Ez az ukrán himnusz” – súgta Janesz.

Emlékeztem a lincselésre, és biztos voltam abban, ha vége lesz ennek az egésznek, a most együtt dolgozó emberek szóba sem állnak majd egymással; tudtam, hogy az ellenállók egy része nem annyira szabadságpárti, mint inkább ultranacionalista és antiszemita; és a himnuszokért sem vagyok annyira oda. Mégis: gombóc gyűlt a torkomba, ahogy láttam, hogy ebben az irracionális, kifacsart helyzetben lényegtelenné válhatnak ezek a dolgok, hogy rövid ideig csak az számítson, hogy együtt tegyünk valamit, egymásért.

(A riport írásának éjjelén az ukrán kormány és az uralkodó elit egy része elmenekült az országból.)