Emma
5 °C
8 °C

Oké, győztek, és akkor most mi jön?

2014.02.23. 19:19 Módosítva: 2014-02-23 22:55:53
Forradalmak jönnek, politikusok mennek, a gazdasági problémák és Ukrajna gazdasági, történelmi, politikai megosztottsága marad. Mi lesz ezután a 46 milliós posztszovjet országgal?

Nem oldódnak meg Ukrajna problémái azzal, hogy úgy tűnik, az ellenzék célba ért, megszerezte a hatalmat Kijevben. Azok a nehézségek, amelyek a 88 halálos áldozattal járó tiltakozásokhoz (az elmúlt napok eseményeit percről percre itt olvashatják vissza) vezettek továbbra is jelen vannak és maradnak Ukrajnában.

A kulturális politikai megosztottság továbbra is érvényes: az ország lakosságának 30 százaléka az oroszt tartja anyanyelvének – bár közülük csak minden második tartja magát orosz nemzetiségűnek –, ők Kelet-Ukrajnában és a Krímben élnek, olyan milliós városokban, mint Donyeck vagy Harkov.

A nyugati rész, amely az elmúlt 500 évben többnyire a Lengyel Királysághoz, a Habsburg Birodalomhoz, majd ismét Lengyelországhoz – délen pedig a 18. század végéig az Oszmán Birodalomhoz – tartozott, nemcsak, hogy ukrán nyelvű, de a görögkatolikus egyház révén még vallásilag is elkülönül az orosz pátriárka alá tartozó pravoszláv egyház dominálta keleti területektől.

A nyugati részen az orosz állammal szembeni fenntartás sokkal erősebb, mint a keleti részen, bár a regionális öntudat ott is erős – sokan inkább donyeckiként, harkoviként, semmint oroszként határozzák meg magukat, és nem feltétlenül szeretnének a mostaninál szorosabb kapcsolatot Oroszországgal.

Ennek ellenére garantálható, hogy az elmúlt tíz év parlamenti- és elnökválasztásainak megfelelően ismét a mostanihoz hasonló, kiegyenlített erőviszonyok állnak elő a keleti és a nyugati részen erős politikai pártok között, ismét lehetetlenné téve egy stabil kormánytöbbség biztosítását.

A mostani helyzet szerint május 25-ig tartanának elnökválasztást. Ezen indul a szombaton kiszabadult Julija Timosenko – nem hivatalosan bejelentkezett a 2010-es elnöksége végére magát 1-2 százalékra letornázó Juscsenko is –, de azt még lehetetlen megjósolni, ki indulhatna a Régiók Pártja holdudvarából, aki mögé esetleg Moszkva is beállna.

Se kiköpni, se lenyelni

Geostratégiai helyzete sem változik Ukrajnának, amelyet az EU az ország méreteinél fogva – kicsit talán Törökországhoz hasonlóan – nem tudná integrálni, viszont azt sem szeretné, hogy egyértelműen Moszkva vonzáskörébe kerüljön. Ezt tulajdonképpen az ukrán politikai elit – legyen az keleti vagy nyugati részből származó – szintén szeretné elkerülni, hiszen az oroszországi dominancia az ő gazdasági érdekeiket is sértené.

Bár a zavargásokhoz az vezetett, hogy az EU társulási szerződését mégsem írta alá Viktor Janukovics, valójában most is fennállnak az okok, ami miatt ezt nehezen tehetné meg Ukrajna. A szabadkereskedelmi zónát biztosító megállapodás révén elvileg az európai piacok is jobban megnyílnak az ukrán termékek előtt, szakemberek szerint azonban ahhoz modernizálni kellene az ország gazdaságát, mert így árui nem lesznek versenyképesek, miközben az EU-ból beérkező áruk ellehetetleníthetik a hazai termelőket.

Mindezt úgy, hogy eközben Ukrajnának az orosz rosszallás miatt azzal is számolnia kellene, hogy termékei a keleti piacra is nehezebben juthatnak el.

Blablabla, pénz, pénz, pénz

A tárgyalás nem ideológiai okokból, az orosz vagy nyugati civilizációs választás dilemmája miatt szakadt meg az EU-val, hanem azért, mert Janukovics nem látta biztosítottnak a rosszul működő gazdaság rövidtávú működésének fenntartását jelentős támogatás nélkül. Ehhez be is dobta a 160 milliárd eurós csillagászati összeget, amelyet szerinte Ukrajnának tíz év alatt kapnia kellene ahhoz, hogy fedezze a társulási szerződésből adódó veszteségeit, és biztosítsa az ebből adódó modernizációs kötelezettségeit.

Brüsszel érthetően nemet mondott, így Janukovics elfogadta Moszkva egy évre szóló, 15 milliárd dolláros ajánlatát.

A tüntetésnek azonban remek muníciót adott, hogy Janukovics tárgyalásainak megszakítását egy jól megfogalmazható üzenettel lehetett eladni: az elnök Európa helyett Oroszországot választotta.

A tüntetők nyilatkozataiból úgy tűnik, mintha Janukovics az EU-tagság küszöbéről lökte volna vissza Ukrajnát Oroszország karjaiba. A téren járva hallható várakozások szerint az ukránok hamarosan vízummentességet, szabad munkavállalási lehetőséget kapnak az EU-ban, legalábbis ez a legkevesebb, amit várnak Brüsszeltől. (A legfrissebb hírek szerint az EU akár 20 milliárd eurónál is nagyobb támogatást adhat Ukrajnának, ha az ország teljesít bizonyos feltételeket. Catherine Ashton, az EU külügyi főképviselője hétfőn érkezik Kijevbe tárgyalni.)

Csőpolitika

Ami a finanszírozást illeti, Moszkva sem szívesen öntené számolatlanul a pénzt Ukrajnába, amelyről bebizonyosodott, hogy még a csak erős megszorításokkal oroszbarátnak mondható erők esetén is lehetnek vele konfliktusai. A 2005-2006-os gázháború alatt például a Régiók Pártja adta a kormányfőt, Jurij Jehanurovot – igaz, az államfő a narancsos forradalommal hatalomra jutott Viktor Juscsenko volt  –, és később elnökként Janukovics sem igyekezett átadni az országon át Európába tartó gázvezetékeket, amelyek miatt kulcspozíciót foglalt el az orosz gázexportban. Ezt Moszkva alternatív vezetékekkel – Északi Áramlat, Belaruszon át futó vezetékek, a tervezett Déli Áramlat – és az ukrán hálózat megszerzésének kísérletével próbálta ellensúlyozni.

Bármelyik oldal is van hatalmon, a földgázimport is alapvető kérdés lesz, hiszen Ukrajna, még ha csökkenő mértékben is, de szükségleteinek kétharmadát Oroszországból biztosítja, amely felé ebből képződő adóssága folyamatosan nő. Jelenleg 4,2 milliárd dollár.

A győzteseket is elzavarhatják

A nehézségek és az EU-val való esetleges csalódások láttán könnyen lehet, hogy a kijevi tüntetéseken felnőtt újabb erők, így a sokszor önállóan cselekvő Pravij Szektor híveinek az győztes szövetségeseikkel szemben is elfogy a türelmük. Már csak azért is, mert a hatalomra jutott elit sem új – bár Vitalij Klicsko UDAR-ja és a nacionalista Szvoboda csak 2012-ben került a parlamentbe –, és alapvetően részesei voltak az elmúlt húsz év politikai játszmáinak, megjártak minden oldalt, voltak mindenkinek a szövetségesei.

Nemzeti Bank elnöke, miniszter, kormányfő, nemzetbiztonsági tanács vezetője volt már legtöbbjük, Leonyid Kucsma, Viktor Juscsenko vagy épp Viktor Janukovics idején, és az elmúlt húsz év gyanús ügyleteitől természetesen nem mentes Julija Timosenko sem.

Szakadatlan szakadás 

A kijevi csatározások ugyan véget értek, és a nyugati részek tiltakozói is győztesnek érezhetik magukat, ám mostanra a déli és keleti rész érezheti úgy, hogy elég a permanens narancsos forradalomból. Harkovban szombaton az oroszajkú régiók vezetői találkoztak – korábbi alkalommal megalakították a kijevi tiltakozókkal szemben fellépő Ukrán Frontot –, és határozatot hoztak, amelyben kimondták: magukhoz vonnak minden irányítási hatáskört, amíg nem áll fel Kijevben legitim hatalom.

Az nem valószínű, hogy a kijevihez hasonló harcok alakulnának ki a mostanra hatalomra jutott ellenzék és a keleten ellenük fellépő tüntetők között – néhány tiltakozó gyűléstől eltekintve nincsenek „anti-Majdanok” keleten. Annak sincs esélye, hogy a Kreml Kelet-Ukrajna elszakítását célozza meg, főként hogy ezt fegyverrel kényszerítse ki. (Az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Susan Rice ugyan közölte is, hogy „súlyos hiba lenne", ha Moszkva fegyveresen is beavatkozna, de erről nem is volt szó felelős orosz politikai körökben.) Ennek hiányzik a társadalmi támogatottsága is, hiszen a már említett harkovi gyűlésen sem mondta ki senki, hogy önálló országot kellene létrehozni Kelet-Ukrajnában, és azt sem, hogy a területnek Oroszországhoz kellene csatlakoznia.

Moszkva azonban az oroszajkú részek föderációs törekvéseinek támogatásával még nagy nyomást gyakorolhat Kijevre. Különösen azután, hogy vasárnap véget ért a téli olimpia Szocsiban, és az orosz diplomácia újult erővel vetheti magát az ukrán politikába.