Mítosz a gyors észak-koreai krach
További Külföld cikkek
- Újabb országban okoztak áradást a heves esőzések, többen meghaltak
- Felgyújtotta magát egy férfi Donald Trump bírósági tárgyalása közben
- Hét év börtön jár Oroszországban kannabiszos gumicukorért
- Áttörést hozhat a meggyilkolt kétéves szerb kislány ügyében az új vizsgálat
- Itt egy új dal Kim Dzsongunról, eléggé szürreálisra sikerült
Egyes amerikai biztonságpolitikai elemzők körében két évtizede népszerű az az elmélet, amely az észak-koreai rezsim azonnali összeomlásának eshetőségére készül. A hidegháborús logikától sem mentes forgatókönyv rendre felbukkan az amerikai honvédelmi minisztérium berkeiben, legutóbb például egy az amerikai–kínai gazdasági és biztonsági kérdésekkel foglalkozó bizottság előtt mutatott be egy ilyen koncepciót Bruce W. Bennett január 29-én, amit aztán a Business Insider is felkapott. Bennett a RAND nevű, amerikai bázisú agytröszt tagjaként évek óta házal az elmélettel, amelynek kapcsán több publikációja is megjelent, és pár havonta a sajtóban is felbukkan, annak függvényében, hogy éppen mennyire tűnik forrónak a helyzet Észak-Koreában.
A már 2011-ben is létező elmélet felfrissített verziója azt vizsgálja, mi történne, ha a Kim Dzsongunnal rivális katonai vezetők állampuccsot hajtanának végre. Bennett az azonnali, a közép- és a hosszú távú következményeket is felvázolja, valamint a helyzet stabilizálására vonatkozó javaslatokat fogalmaz meg. Bár a téma szakértőjeként ismert, PhD-fokozattal is rendelkező tanácsadót sok helyütt idézik, megállapításait érdemes fenntartásokkal kezelni. Arról, hogy mi történne, ha Kim Dzsongun rezsimjének összeomlása a jelenlegi készültségi szinten érné az Egyesült Államokat és Dél-Koreát, például ezt írja:
nem lenne jó kimenetele
Így fulladna káoszba az ország
Ennél azért szerencsére konkrétabbat is mond. Bennett szerint az összeomlás lehetőségét az veti fel, hogy Kim Dzsongun 2011. decemberi hatalomátvétele óta végrehajtott tisztogatásai (például a nagybátyja, Csang Szongthek likvidálása) és a katonai vezetésben végrehajtott cserék volumene olyan mértéket öltött, amit az apjának csak 17 év alatt sikerült összehoznia. Ez komoly feszültségeket okozott a katonai elitben, ami miatt államcsínyre vagy akár Kim Dzsongun meggyilkolására szóló összeesküvésekre is lehet számítani.
Az elemző szerint mivel a Kim-dinasztia végig arra törekedett, hogy versenyt szítson a katonai eliten belül, ezért Kim Dzsongun hatalomból való kiesése esetén valószínűleg kettő vagy több katonai csoport venné át a hatalmat, felosztva egymás között az ország területeit, de az is elképzelhető, hogy egyes országrészeken eluralkodna az anarchia.
Mivel a központi államhatalom összeomlása megingatná az észak-koreai valutába vetett hitet, ezért az elit élelmiszer-tartalékok felhalmozásával próbálná fenntartani korábbi jólétét, ami egyes területeken éhínséghez vezetne. Ez „még az Észak-Koreában megszokottnál is komolyabb” humanitárius katasztrófával fenyegetne.
Ezen felül az 1,1 milliós aktív állománnyal rendelkező hadsereg munkanélkülivé válása is nehezen kezelhető helyzetet teremtene, várhatóan lázongásokat és a bűnözés növekedését hozná magával. Annak a veszélye is fennáll, hogy az Észak-Korea birtokában lévő tömegpusztító fegyverek rossz kezekbe kerülnének (természetesen terroristákhoz, akik ezeket a gyűlölt USA ellen használnák fel).
A megoldás, amire nem gondoltunk volna
Szerencsére mindez megelőzhető. Nem fogják kitalálni, hogyan: Dél-Korea egyesítené a két Koreát, amerikai segítséggel. Bennett több forgatókönyvet is felvázol azzal kapcsolatban, hogy kinek és hány részre kellene osztania az országot, nagyrészt annak függvényében, hogy Kína hogyan kezelné a válságot – nyilván még a leginkább beavatkozáspárti amerikai katonai vezetők sem szeretnének egy második koreai háborút.
Az alapfeltételezés az, hogy az északi rezsim összeomlása esetén Dél-Korea a katonai beavatkozás mellett dönthetne, de ez csak akkor érné meg neki, ha ezzel közelebb kerülne a két Korea újraegyesítéséhez. Az észak-koreai elit viszont tart ettől, mert úgy véli, hogy ezzel elveszítené a társadalmi státuszát és relatív jólétét, valamint hogy az elkövetett bűnökért jogi felelősségre vonnák. Éppen ezért Bennett szerint az északiakat biztosítani kellene arról, hogy az újraegyesítés az ő érdekükben történne.
Ezeket az üzeneteket újra és újra és újra meg kell ismételni, amíg az észak-koreaiak megértik, hogy Dél-Korea és az Egyesült Államok elkötelezettek amellett, hogy jobbá tegyék az életüket
– írta Bennett.
Az újraegyesítés egyébként a két ország közötti fejlettségbeli különbségek miatt becslések szerint 1 billió dollárba kerülne, de ennek ellenére egy 2011-es felmérés szerint a dél-koreaiak 71 százaléka támogatná, és 70 százalékuk fizetne is érte (2010-ben egy ennek fedezésére szolgáló különadó kivetése is felmerült).
A dolgot bonyolítaná, ha Kína is beszállna az osztozkodásba. Erre Bennett szerint azért lenne oka, mert ezzel megelőzhetné a várható hatalmas menekültáradatot. Az elemző szerint habár a kínai vezetők nyilvánosan nem szívesen vitatják meg az erre vonatkozó forgatókönyveiket, de fontolgatják egy 50-100 kilométeres pufferzóna létrehozását, vagy akár az ország minél nagyobb részének elfoglalását ugyanebből a célból. Ha a kínaiak lépnek előbb, az is kiválthatná Dél-Korea és az Egyesült Államok beavatkozását – fogalmaz a szakértő.
Ebben az esetben ki kellene jelölni egy mindenki által elfogadott demarkációs vonalat, amivel létrejönne egy kétfelé osztott Észak-Korea, de ez a szakértő szerint még mindig jobb lenne, mint egy háború Kína és az USA, valamint Dél-Korea között. Viszont annál mondjuk nem sokkal, mint ameddig 1953-ban eljutottak.
Bennett szerint a kínai intervenció szándékára utal, hogy nemrég közel 100 ezer katonát vezényeltek az észak-koreai határ közelébe, azt viszont elfelejti megemlíteni, hogy az USA február 1-jétől 800 fővel növeli körülbelül 28 ezer fős állományát ugyanebben a térségben, igaz, elvileg csak kilenc hónapra.
15 ezer tonna élelem
A tanulmány az ország összeomlása utáni konszolidációra és a biztosítandó humanitárius segítségre vonatkozóan is fogalmaz meg terveket, bár ezek nem túl konkrétak. Az egyik leggyorsabban megoldandó probléma az élelmiszerellátás, ebből körülbelül napi 15 ezer tonna fogy Észak-Koreában. A partvidéken élő 8,8 millió ember szükségleteit hajóval lenne a legkönnyebb kielégíteni, az ország középső területein viszont a rossz útviszonyok miatt repülővel kéne szállítani az ételt, ehhez azonban előbb semlegesíteni kéne az észak-koreai légvédelmi rendszereket.
Másodszor, gondoskodni kellene a munkanélkülivé váló katonák foglalkoztatásáról, amire Bennett gyors megoldásként a közmunkát javasolja. Ez egyrészt jól jönne a rossz infrastruktúra fejlesztéséhez, másrészt átmenetet képezhetne a hadsereg és a civil munkaerőpiacon való elhelyezkedés között.
Végül a nukleáris fegyverek „biztonságba helyezéséről” kellene gondoskodni, ennek sikeréhez azonban a hírszerzésnek már ma el kellene kezdenie a felkészülést és a megfelelő szakemberek kiképzését. Mellesleg a nukleáris szektorban is 15 ezren dolgoznak, ezért az ő elhelyezésükre is gondolni kell.
Húszéves mítosz
Habár a Kim Dzsongun rezsimjének hirtelen összeomlását egy a BBC-nek név nélkül nyilatkozó dél-koreai vezető is elképzelhetőnek és mélyen aggasztónak nevezte, Bennett forgatókönyve több szempontból valószínűtlen. Egyrészt az Egyesült Államok katonai beavatkozása szembemenne azzal az elvvel, amit Obama elnök keddi évértékelő beszédében fogalmazott meg, miszerint az USA ki szeretne lépni az „állandó háborús készültség” állapotából (igaz, ezt Afganisztánnal kapcsolatban jegyezte meg).
Másrészt Észak-Korea csődje sokak szerint egy mítosz, ami minden különösebb alapot nélkülözve tartja magát a republikánusok és a demokraták között egyaránt. Az ellenvéleményt képviselő Bruce Cumings „Miért hitte annyi befolyásos amerikai, hogy Észak-Korea össze fog omlani?” című tanulmányában így fogalmaz:
Húsz éve alakult ki az a kétpárti konszenzus Washingtonban, miszerint Észak-Korea hamarosan összeomlik vagy felrobban, ez a mantra az első Bushsal kezdődött, de Clinton és az ifjabb Bush alatt is kitartott, egészen máig.
Cumings szerint ez a megfontolás húzódott az 1994-es USA–Észak-Korea-keretmegállapodás mögött is, amely két plutóniummal működő észak-koreai atomreaktort könnyűvizes reaktorok építésével helyettesített volna: a szerződés amerikai aláírói úgy számoltak, hogy mire elkészülnek a reaktorok, már Dél-Koreához fognak tartozni. Az építkezést végül számos vita miatt csak 2002-ben kezdték el, és az észak-koreai atomprogramra hivatkozva a következő évben határozatlan időre le is állították.