Csomagolnak a krímitatárok

Tömegesen hagyják el a Krímet Kijev irányába a krímitatárok – az ukrán hatóságok adatai szerint a félsziget 2,3 milliós lakosságának 12 százalékát adó kisebbségből csak kedden 265-en – főleg nők és gyerekek – érkeztek az ukrán fővárosba, tartva attól, hogy a Krím hamarosan csatlakozik Oroszországhoz. A határőrság szerint szerdán pedig 557 tatár hagyta ott a Krím-félszigetet.

Nem felejtik a sürgünt

A krímitatárok egyértelműen Ukrajna fennhatósága alatt akarnának maradni, bár nem valószínű, hogy a vasárnapi népszavazáson az ő szavuk lenne a döntő. A lakosság 75 százaléka orosz, és nagy többségük minden bizonnyal támogatni fogják az elszakadást Ukrjanától és a csatlakozást Oroszországhoz. (Önálló állam létrejötte nem merül fel lehetőségként az ukrán vezetés és a Nyugat által illegitimnek tartott népszavazáson.)

A kisebbség fenntartásai Moszkvával szemben érthetők: 1944. május 18. és 20. között vagonokba terelve deportáltak csaknem 200 ezer krímitatárt, főként a Szovjetunió közép-ázsiai területeire, elsősorban az üzbég tagköztársaságba. A döntést erről az Állami Védelmi Bizottság (GKO) hozta meg, amely a II. világháború alatt a Szovjetunió irányítását látta el, Sztálin vezetésével.

A krímitatárok házait végigjáró NKVD-sek alig negyedórát hagytak a lakóknak, hogy összeszedjék holmijaikat.

A visszaemlékezések szerint az járt jól, aki az értéktárgyak helyett minél több élelmet vitt magával: a két hétig tartó úton a marhavagonokban sokan épp az éhségbe és a szomjúságba haltak bele. Az út vége sem hozott megkönnyebbülést: a kietlen területen létrehozott telepeken is sokan vesztették életüket.

A rendelkezés szerint a Krímben elkobzott javaik fejében ellátást kaptak a kitelepítettek, ám ez önmagában kevés volt a túléléshez.

Becslések szerint 1948-ra 44 ezren haltak meg a 200 ezer deportált közül. Krímitatár nyelven a szovjet számüzetést sürgünnek hívják, amit az utódok is élénken őriznek az emlékeikben: már csak azért is, mert ellentétben sok más kitelepített néppel – például a csecsenekkel – a krímitatárok a hruscsovi olvadás éveiben sem térhettek vissza otthonaikba. Ez végül csak 1989 után indult meg, így a hazatérés szorosan összekapcsolódik a Szovjetunió megszűnésével és Ukrajna függetlenné válásával.

Kollektív kollaboráns

Sztálin bosszúja mögött II. világháborús tapasztalat állt: 1941-ben ugyanis, részben a generalisszimusz által a hadseregben végigvitt tisztogatás miatt ellenállásra képtelen szovjet erők feladták a Krím védelmét a gyorsan és könnyedén előrenyomuló németekkel szemben. A visszavonuló 51-es hadseregből ekkor 20 ezer, főként krímitatár katona dezertált.

„Annak köszönhetően, hogy tiszteletben tartottuk a tatárok vallási szokásait, többségük barátságosan viszonyult hozzánk. Még fegyveres önvédelmi századokat is szervezehttünk belőlük, hogy a partizánok ellen harcoljanak" – írta visszaemlékezéseiben Erich von Manstein, a Krím bevételét levezénylő 11. hadsereg főparancsnoka – aki egyébként a kevésbé árjakompatíbilis Lewinski néven született. Elmondása szerint „a sok gondot okozó partizánmozgalom” az Krímben letelepedett oroszokból merítette forrásait.

Német hozzájárulással tatár bizottságok alakultak, az SS felügyelete mellett. Bár hamar kiderült, hogy Hitler nem támogatja az önálló krímitatár állam létrehozását, mégis voltak közülük – ahogyan a kaukázusiak a közép-ázsiaiak, a baltiak, az ukránok, és végül az oroszok közül is –, akik bolsevikellenes alapon hajlandóak voltak német szövetségben szovjetellenes fellépésre.

Az orosz adatok is arról szólnak, hogy az irreguláris erőkben jóval a lakosságban képviselt 20 százalékos arány alatt vettek részt a krímitatárok – ami aztán meg is alapozta a későbbi deportálásukat.

Hiába volt egyszerre tízezer krímitatár a Vörös Hadseregben, sok estben olyanok családját is bevagonírozták 1944-ben, akik eközben a fronton harcoltak a III. Birodalom és szövetségesei ellen.

Pedig 1943-ban, Sztálingrád után már egyre többen álltak be partizánnak olyanok is, akik korábban a németek által helyikeből létrehozott századokban szolgáltak, rendőrségi feladatokat, egyéb épületek, hadifogolytáborok őrzését ellátva. A németek egyre több században tartóztattak le krímitíatárokat is, az átállástól tartva, ami például a 147-es zászlóajnak 1944 januárjában részben sikerült is. A krímitatár századok egyharmadát leszerelték a németek 1944 folyamán.

A legmegbízhatóbbakból viszont létrehozták a háború utolsó évében az SS-ben harcoló egységeket.

A háború éveiben összesen 35 ezer krímitatár harcolt a Vörös Hadsereg soraiban – beleértve a későbbi dezertőröket is – öt fő pedig a Szovjetunió Hőse címet is megkapta.

Tatárok a Krímben

A krímitatár nép nem a Krímbe érkezett tatárok összességét jelenti. A népcsoport a magán a félszigeten alakult ki. Gyökerét a 11. századtól beáramló türk kipcsakok adták, akik összeolvadtak a félszigeten élő görög, pecsenga, cserkesz, szarmata és a később érkező kisázsiai törökökkel. A tatár elnevezés csak Batu kán hódításai nyomán, a 13. században jelent meg, és gyakran az Arany Horda népeire együttesen használták. A krímitatárok etnikailag, nyelvileg sem nagyon közeli rokonaik a volgai tatároknak. Bár mindkét nyelv a türk nyelvcsaládon belül tagja a kipcsak nyelvcsoportnak, a krímitatárt inkább az oguz nyelvcsoport felé elhajló átmenetként szokták kezelni, ráadásul erős görög és – a genovai telepesek révén – olasz hatással.

A krímitatár nyelv 1928-ig az arab írást használta, majd török modernizációs hatásra 1939-ig a latinbetűs írás volt a hivatalos – ahogyan sok kaukázusi és finnugor nép esetében is – ám ezután mindegyik esetében a cirill vált kötelezővé, egészen a Szovjetunió felbomlásáig. (Oroszország területén ma is csak cirill betűs írás használható minden helyi nyelv esetében.)

Új honfoglalás

A krímitatárok visszatérésével alaposan átrajzolódott a Krím etnikai térképe. Arányuk 20 év alatt egy százalékról 13-ra nőtt. A folyamatot a bevándorláson túl demokgráfiai folyamatok is erősítik.

A hazatelepülők persze nem térhettek vissza elődeik 50 évvel korábbi otthonaiba. 1990 óta így 300 kistelepülés jött létre, kevés perspektívát nyújtva az ott élőknek: többségükben a vízvezeték, áramellátás és az úthálózat is hiányzik és a munkanélküliség is magas. E területek fejlesztésére az ukrán költségvetés évente alig néhány tízmillió forintnak megfelelő összeget különített el, ami a szociális problémák megoldására nem elég. Szükség lenne földosztásra is, aminek híján gyakran zajlanak önkényes felparcellázások. Bár Kijev egyértelműen szövetségeseiként tekint a krímitatárokra – miután arányuk növelésével csökkenthető az orosz dominancia – ennek ellenére mostanáig viszonylagos nyugalomban telt az élet az orosz és a krímitatatár közösségek között. (Eltekintve például a 2011-es "keresztes háborútól", amikor a az Ukrajnai Kozákok Szövetsége több méter magas keresztet akart felállítani Feodoszija egyik dombján, ami kiváltotta a a krímitatár közösségek tiltakozását. Még az akkori krími vezetés is provokációnak minősítette az akciót, és a helyi rendvédelmi erők is felléptek a kereszt felállítása ellen. a krímitatár közösség vezetői jelezték, nem csak a keresztet, de saját jelképeiket sem látnák szívesen a mecseteken, templomokon kívül.)

Bár sokan tartottak attól,. hogy a krímitatár és az orosz közösség között elviselhetetlen lesz a feszültség, erre nem került sor, mert a visszatérők nem léptek fel annak érdekében, hogy kárpótlsra hivatkozva visszaszerezzék a deportálás után orosz kézbe került ingatlanaikat. Szociális helyzetük azonban megoldásra vár, és a vasárnapi népszavazás után ez már nem Kijev, hanem Moszkva feladata lesz.

A világpolitikai következmények mellett nagy kérdés, hogyan fogja kezelni Oroszország annak a kisebbségnek az ügyét, amely egyelőre semmiképp sem akarja elfogadni Moszkva fennhatóságát a Krímen.