Hullanak a fejek a mexikói drogkartelleknél

Február végén nagy port kavart a hír, hogy az amerikai és a mexikói hatóságok közösen elkapták Joaquín „El Chapo” Guzmánt, a Sinaloa-kartell fejét, ráadásul egy klasszikus, föld alatti alagútban való meneküléssel is tarkított akcióban – ennek amúgy nemcsak a kartell, hanem az általa alkalmazott szegény, hegyvidéki lakók sem nagyon örültek, még tüntettek is a drogbáró szabadon engedéséért.

Ez a reakció teljesen érthetővé válik, ha valaki megnézi az alábbi videót, amelyben egy másik kartell, a Templomos Lovagok egyik vezetője pisztollyal az övében pénzt oszt Tumbiscatío falu főterén:

A fenti videóban a La Tuta (A Tanár) becenevű férfi a következő érvvel semlegesíti azokat, akik szerint lenne értelme az ellenállásnak:

Szükséges rossz vagyunk, és sajnos, vagy szerencsére mi vagyunk itt, de ha épp nem mi lennénk, akkor jönnének helyettünk más csoportok.

Ezt a helyiek valószínűleg már rég elfogadták, pár gyanútlan angol biciklis viszont eléggé meglepődhetett, amikor Michoacán államban túrázva épp a Csendes-óceán felé tartottak, és az az ötlet szállta meg őket, hogy a rövidebb helyett inkább egy vadregényes, hegyi utat válasszanak. Egy darabig csak barátságos walkie-talkie-s, SUV-os emberek állítgatták meg őket, Tumbiscatíónál (a fenti videóban is szereplő falunál) viszont komolyra fordult a dolog: két terepjáró és egy Mustang vette őket körül, amiből körülbelül tizenkét férfi ugrott ki, többen fegyverekkel. Miután tisztázták, hogy csak biciklizni jöttek erre, és minden embert tisztelnek (így az őket megállító Templomos Lovagokat is), védelmet kaptak és 150 dollárt, hogy egyenek-igyanak a faluban. Nem maradtak sokáig.

Másfél drogbáró/hónap

Guzmán elfogása óta sorra érkeznek a hírek az újabb leszámolásokról: a fent megidézett drogkartell, a Templomos Lovagok vezetőjéről a mexikói kormány már 2010-ben bejelentette, hogy tűzharcban meghalt, de kiderült, hogy mégsem, mivel idén márciusban újra bejelentették ugyanezt, ezúttal már ujjlenyomattal is igazolva, hogy tényleg őt lőtték le.

Egy hónappal később egy másik, egykor befolyásos kartell, a főleg a Mexikóvároshoz közeli államokban aktív Beltran Levya második emberét, Arnoldo Villa Sánchezt fogták el. Ez a kartell egyébként a korábban Guzmán által vezetett Sinaloából vált ki, öt testvér alapította, akikből egyet letartóztattak, egy másikat pedig tengerészgyalogosok lőttek le 2009-ben.

Legutóbb a Mexikóban legnagyobb területet ellenőrző Los Zetas egyik vezetőjének elfogásáról számoltunk be. Az elmúlt egy-két évben legalább 500 gyilkosságot írnak a Los Zetas számlájára, közülük a legvéresebb egy 193 áldozattal járó leszámolás volt egy mexikói farmon. Az amerikai kormány a Los Zetast (A „Zék”) a technikailag legfejlettebb és legveszélyesebb mexikói bűnszervezetként tartja számon. A május közepén elfogott Jairo Orellana Morales akkor lépett elő a kartell egyik vezetőjévé, amikor a bátyját mexikói kommandósok 2012-ben lelőtték.

A legújabb fejlemény, hogy május végén az Öböl-kartell egyik vezetőjét, Juan Rodríguez Garcíát, június közepén pedig Juan Manuel Rodríguez Rodríguezt, a szervezet legmagasabb rangúként számon tartott vezetőjét is elfogták. Utóbbiak azért is fontosak, mert ez a szervezet volt felelős az északi Tamaulipas államban a közelmúltban kialakult erőszakhullámért.

Az erőszakos cselekményeket – a szinte mindennapossá vált utcai lövöldözésekben körülbelül 80-an meghaltak – a kartell vezetéséért vívott harcok váltották ki, amelyek már tavaly augusztusban is zajlottak – a hatóságok ekkor kapták el Mario Ramirez Trevinót, a drogkereskedő banda korábbi vezetőjét.

Tamaulipas, a bukott állam

Az Öböl ugyanakkor nemcsak saját magával, hanem külső riválisával, a Los Zetasszal is el volt foglalva az utóbbi időben: velük a Tamaulipas állambeli drog- és embercsempész útvonalak ellenőrzéséért folytattak küzdelmet, ugyanis ebben az államban található a legfontosabb kereskedelmi határátkelőhely az Egyesült Államok és Mexikó között (ahol Észak felé elsősorban drog és bevándorlók, míg Dél felé fegyver és készpénz áramlik).

Ezek a harcok meglehetősen sok áldozatot követeltek: május elején például két különböző helyen összesen tizenhat holttestet találtak Tampicóban, Tamaulipas egyik kikötővárosában.

A jelenlegi elnök, Enrique Peña Nieto áprilisban egy részben a szövetségi, részben az állami rendvédelmi erőkből verbuválódott új fegyveres csoport felállítását rendelte el, hogy vegyék át Tamaulipas biztonsági ellenőrzését, mivel a helyi biztonsági erőkkel kapcsolatban korrupció gyanúja merült fel. Ez nem is tűnik olyan légből kapottnak annak fényében, hogy május elején az állam főnyomozóját is lelőtték, méghozzá úgy, hogy állítólag tíz rendőr vezette el arra a rejtekhelyre, ahol az eset történt.

Egy a Guardian által megszólaltatott helyi nő, aki három közelmúltbeli tűzharcnak is szemtanúja volt, így jellemezte a helyzetet:

Rosszabb, mint valaha. Ez egy bukott állam, jog és törvényes hatalom nélkül.

Tamaulipast nem először és nemcsak érthető módon kétségbeesett helyiek minősítették bukott államnak: a BBC már 2011-ben ugyanerről írt (akkor éppen egy 116 holttestet rejtő tömegsírt fedeztek fel San Fernando határában). Az államban domináns Öböl-kartell ugyanakkor itt is tesz gesztusokat a lakosság felé: karácsonykor például élelmiszert és játékokat osztottak Tampicóban (erről is készült videó).

Habár a drogháború hivatalosan 2006 óta folyik Mexikóban, és a hatóságok korábban is értek már el alkalmi sikereket, a fenti sorozat mégiscsak rendkívüli: négy hónapon belül öt kartell közép- vagy felső vezetőit fogták el/lőtték le, köztük a két legbefolyásosabbét is. Az alábbiakban azt boncolgatjuk, hogy ezzel közelebb került-e Mexikó a drogháború végéhez, vagy pár kényszerű személycsere után minden mehet tovább úgy, ahogy eddig.

Áthelyezett probléma

A Felipe Calderón által 2006-ban meghirdetett, az Egyesült Államok által anyagilag (Calderón hat éves kormányzása alatt körülbelül 1,8 milliárd dollárral) és rendészetileg is támogatott drogháborúnak a Reuters szerint eddig több mint 90 ezren estek áldozatul, az első négy év alatt megháromszorozódott a gyilkosságok száma az országban.

A háború gyökerei 2004-2005-re nyúlnak vissza: a Sinaloa-kartell ekkoriban tett kísérleteket arra, hogy értékes határ menti területeket hódítson el az Öböl-kartelltől. Ezeket a kísérleteket egy az Öböl berkein belüli, korábban hivatásos katonaként szolgáló fegyveresekből alakult csoport, a Los Zetas verte vissza, akik 2007-től önállósodni kezdtek, mára pedig a két legnagyobb kartell egyikévé nőtték ki magukat.

Ugyanekkor Kolumbiában a kokacserje termesztését visszaszorító intézkedéseket vezettek be, aminek hatására az Egyesült Államok külügyminisztériumának becslései szerint 53 százalékkal esett vissza a helyi kokaintermelés volumene. Azonban számos tanulmány (például a London School of Economics idén májusban kiadott jelentése) rámutatott, hogy ezzel csak áthelyezték a problémát: az ültetvények Peruba és Bolíviába települtek, a feldolgozó-üzemek Venezuelába és Ecuadorba, a terjesztés Mexikóba és Közép-Amerikába, a kínálat csökkentésére irányuló erőfeszítések pedig mindenhol feszültséget keltettek.

A 2006 óta folytatott intenzív leszámolási kampány hatására Mexikó részesedése is csökkent bizonyos tevékenységekből: míg 1985 és 2010 között az Egyesült Államokba szinte kizárólag innen érkezett kokain, az utóbbi években Kolumbia közvetlenül is szállítani kezdett (repülőn és kisebb hajókon). Arra is utalnak jelek, hogy Mexikó déli határáról a kartellek bizonyos tevékenységeket a biztonságosabb szomszédos országokba helyeztek át, de a közvetlen szállítás még így is Mexikóból történik – a kokain mellett főleg heroin, marihuána és metamfetaminok érkeznek innen az amerikai piacra.

Az egymásba olvadó frontok háborúja

A drogháború egyik járulékos hatása, hogy sokan a lakhelyük elhagyására kényszerültek: a hivatalos adatok szerint Mexikóban 160 ezren költöztek el emiatt, de bátrabb becslések szerint akár 1,5 millióan is érintettek lehetnek (ez az ország 117 milliós lakosságának 1,28 százaléka). A helyben maradó lakosok az ország 31 államából legalább 9-ben – többek között a Templomos Lovagok által uralt Michoacánban – önkéntes rendvédelmi csoportokba szerveződtek (ezek tagjait a nemzetközi sajtó a spanyol nyelvből átemelve gyakran „vigilantes”, vagyis „őrök” néven emlegeti).

Az International Crisis Group (ICG) elemzése szerint ezek az önvédelmi csoportok „harmadik erővé” léptek elő a mexikói drogháborúban, és számos körözött bűnöző elfogásában szerepet játszottak. Ugyanakkor létük megkérdőjelezi a kormány monopóliumát az erőszakkal való rendelkezés felett, a kartellek pedig sok esetben saját belharcaikban használják fel őket. A vigilantes csoportok kategorizálását az is nehezíti, hogy az önkéntes rendvédelmi feladatok ellátásának az őslakos közösségekben is komoly hagyománya van, ugyanakkor a sokszor bűnszervezetekhez kapcsolódó, helyi beágyazottsággal nem bíró új szervezetek is erre hivatkoznak.

Lefegyverzés félszívvel

A mexikói hivatalos rendvédelmi erők idén januárban megkezdték ezeknek a csoportoknak a lefegyverzését, ami több településen sikerrel járt, legalább 15 közösségben azonban az „őrök” demonstrálni kezdtek, hogy megtarthassák fegyvereiket. A kormány eleinte próbálta saját ellenőrzése alá vonni ezeket a csoportokat, de miután ez kudarcot vallott, úgy döntöttek: mindenkit letartóztatnak, aki illegálisan tartott fegyvert visel. A türelmi idő május 10-én járt le, a helyzet kettősségét azonban jól jelzi, hogy a csoportoknak ezután is lehet legálisan bejelentett gépfegyverük, de azt nem hordhatják nyilvánosan. A korábbi tiltakozások alkalmával az egyik csoport szóvivője elég egyszerűen összefoglalta, miért van szükség erre az engedményre:

Ha lefegyvereznek, akkor jönnek a Templomos Lovagok, és megölnek minket.

A kormány ezzel szemben úgy érvelt, hogy a kartell legfontosabb vezetőinek elfogásával az önvédelmi csoportok elvesztették létjogosultságukat. Miguel Ángel Osorio Chong belügyminiszter szerint a kormány „hozta a várt eredményeket, most a másik oldalnak is teljesítenie kell az ígéreteit”. Az önvédelmi csoportok szóvivője szerint azonban félmunkát végeztek, a helyi családok továbbra is veszélyben vannak.

A helyzetet bonyolítja, hogy az önvédelmi csoportok nemcsak a Templomos Lovagokkal, hanem egymással és a kormányerőkkel is harcban álltak az elmúlt hónapokban, habár a szerepkörök elmosódása a drogháború korábbi szakaszainak ismeretében nem túlságosan meglepő (a Los Zetas egyes tagjai például korábban a mexikói különleges erőknél szolgáltak, ahol izraeli valamint amerikai egységektől kaptak kiképzést).

A belügyminisztérium érvelése nemcsak azért sántít, mert nem mindenkit kaptak el, hanem azért is, mert a vezetők eltávolítása a legtöbb esetben az erőszak további fokozódásához vezetett: a Calderón-kormány első négy évében 25-öt fogtak el vagy öltek meg a drogkereskedő hálózatok vezetői közül, de az ezeket az akciókat követő belharcok egy friss kutatás szerint csak újabb 415 fővel emelték a drogháború halálos áldozatainak (ebben az időszakban egyébként 34 ezres) számát. Az erőszak főleg azokban az esetekben lángolt fel, amelyekben a vezetőt megölték. A letartóztatásoknak kevésbé volt drasztikus hatása, különösen akkor, ha a nyomravezetőnek pénzjutalmat is felajánlottak.

És béke?

A mexikói drogháborúról szóló értekezésekben egy dologról viszonylag ritkán esik szó, és akkor is meglehetősen ingatag alapokon: arról, hogy mikor és hogyan lesz vége. Az ezzel kapcsolatos tanácstalanság egyik oka, hogy a kartelleknek, habár vannak nevesített és szimbolikus vezetői, az operatív vezetés szinte soha nem egy kézben összpontosul, ezért az elfogások hatása is korlátozott. Erre jó példa a Sinaloa: hiába fogták el Guzmánt, a kartellt már rég a triumvirátus másik két tagja, Ismael „Mayo” Zambada és egy korábbi rendőrtiszt, Juan José Esparragoza Moreno („A Kék”) irányította.

Másrészt a drogbárók elfogása a legtöbb esetben nem jelenti azt, hogy ügyükben jogerős ítélet is születik: sokszor évekig el sem kezdődnek a tárgyalásaik, vagy kiadják őket az Egyesült Államoknak, ahogy az a Sinaloa-kartellt vezető Zambada fiával, Jesús Vicente Zambada-Nieblával történt (rá akár életfogytiglani börtön is várhatna, de az ügyészek máris meglebegtették, hogy ha továbbra is együttműködik, akkor lerövidülhet a büntetése).

A kolumbiai drogháború tanulsága alapján egyelőre a legtöbb, ami reálisan elérhető, az az, hogy az egész államokat uraló nagy kartelleket kisebb, kevésbé fenyegető, jobban kezelhető egységekre bontsák: ez a folyamat Mexikóban el is kezdődött 2006-tól, de az ennek eredményeképpen létrejött Los Zetas és a Sinaloa továbbra is több államra kiterjedő területeket tart ellenőrzése alatt. Másrészt, habár Mexikó egészét tekintve a munkanélküliség kifejezetten alacsony (5,1 százalékos), a kartellek bázisául szolgáló hegyvidéki falvakban sokszor nincs más munkalehetőség, ezért a függőséget munkaerő-piaci eszközökkel is enyhíteni lehetne. Ez annál is inkább sürgető probléma, hogy becslések szerint körülbelül 450 ezer mexikóinak a drogkereskedelem biztosítja a megélhetését.

A drogkartellek felszámolásának sokak szerint a drogpolitika fókuszának megváltoztatása lehet az alternatívája/kiegészítője: a kínálat helyett a keresleti oldalra kellene koncentrálni, megelőzéssel, a függőség kezelésével és a kábítószer-piac szabályozásával – a kategorikus tiltás ugyanis a bűnszervezetek kezére játszik. Éppen ezért a legalizációt már végrehajtó Uruguay mellett Guatemala elnöke, Otto Pérez, illetve több korábbi latin-amerikai elnök, köztük Fernando Henrique Cardoso brazil, Vicente Fox és Ernesto Zedillo mexikói és César Gaviria kolumbiai exelnök is támogatja a marihuána legális árusítását.

Ez azonban önmagában nem adna választ a jelenlegi biztonsági kihívásokra: hiába a legalizáció, ha az ország tele van paramilitáris erőkkel – az LSE jelentésének egyik mexikói szerzője szerint emiatt előbb-utóbb úgyis jönne egy újabb „háború a valami ellen”. Másrészt a keresleti oldal szabályozását elég nehéz csak a szövetségi állam keretein belül elképzelni, mivel a Mexikón keresztül áramló kábítószerek elsődleges piaca az Egyesült Államok.