A Nyugat nem szalad az ukrán csalánosba

Ha az ukrán elnök úgy számol be dörgő hangon az orosz reguláris erők megjelenéséről az ország keleti részén, hogy nem ejti ki a száján a háború szót, és azt kell elemezgetni, hogy Petro Porosenko „invázió” helyett is csak „orosz erők beviteléről” szól, akkor valami ilyesmi jut az ember eszébe:

Először, hogy fegyvereket küld át – kézifegyverektől tankokon át a maláj gépet tízezer méteren megsemmisítő Buk rakétarendszerig –, aztán, hogy önkéntesek átszivárgását teszi lehetővé, végül, hogy Ukrajnába már reguláris katonai erejével is behatolt Oroszország.

Ezt aztán megerősítette a NATO, az EU, az Egyesült Államok – nem csütörtökön hangzott el először hivatalos képviselő szájából, hogy az orosz hadsereg valamiképp márpedig jelen van Donyeckben és Luganszkban. (Amit egyébként az orosz állami hírügynökség egyre magától értetődőbben nevez Novorosszijának, miközben Moszkva kijelenti, hogy fontos számára Ukrajna területi integritása – persze az elcsatolt Krímet leszámítva.)

Petro Porosenko a megválasztásakor gyors katonai megoldást ígért Kelet-Ukrajnában és a maláj gép tragédiája után valóbban jöttek a sikerek – legalábbis erről szóltak a kijevi katonai jelentések. Aztán Luganszkot és Donyecket csak nem sikerült visszahódítani. Hogy az ukrán hadsereg esetlegessége vagy a szeparatistákat újra elért orosz támogatás miatt, az más kérdés, leginkább mindkettőről szó lehet. Moszkva ugyan tagadja, hogy erői ott lennének, de néhány nyilatkozattal mégis elismeri.

Van néhány leszerelt vagy szabadságon lévő katona Ukrajnában, de mindannyian önkéntesek

– mondta Oroszország EU-hoz akkreditált nagykövete. Vlagyimir Csizsov – aki március elsején például azt is nyilatkozta, hogy nincsenek orosz katonák a Krímben – arról nem szólt, hogy mi a hadsereg véleménye arról, hogy katonái a szabadság alatt háborús konfliktusokban erősítik magukat.

Moszkvának megéri húzni az időt

Ha Kijev győzelmi jelentéseitől volna hangos Kelet-Ukrajna, akkor valószínűleg a Porosenko mellett álló EU-párti erők tarolnának az október 26-ra előrehozott választásokon.

Az elhúzódó harcok miatt azonban az elmúlt héten az ukrán külügyminiszter már az irakihoz hasonló külföldi beavatkozást sürgetett Ukrajnában, hogy nyugati támogatással győzzék le a terroristákat. A házelnök meg mielőbbi EU- és NATO tagságról beszélt, hogy a kollektív védelem garantálja Oroszország távoltartását.

De a NATO ezt sokkal nyugodtabb időben, 2007 decemberében sem vállalta, hiszen a bukaresti csúcson végül sem Ukrajna, sem Grúzia nem kapott meghívót a szervezethez, amit a hidegháború logikája szerint úgy is lehetett értelmezni, hogy ezek már a nyugati érdekszférán kívül esnek. Mára a Kreml közreműködésével mindkettejük területe csorbult.

Meghívóra most még kevésbé számíthat Ukrajna, Porosenko ezt felismerve dönthetett úgy, hogy legalább a kamerák előtt emeli a tétet, és most már ő is kijelenti, hogy orosz erők hatoltak az országba.

A Nyugat viszont joggal tart az ukrán csalánostól, elvégre egy 46 milliós, történelmileg Oroszországhoz tényleg ezer szállal kapcsolódó országról van szó – főként, ha az orosz ajkúak milliói által lakott keleti részre gondolunk. Az ukrán elnök nyilatkozata arra biztosan nem volt elég, hogy a NATO azonnal a katonai támogatás megadásáról döntsön. Egy ilyen katonai beavatkozás már valóban kiszámíthatatlanná tenné a helyzetet, ezt abban a formában, ahogyan Kijev a sajtó keresztül felvetette, elképzelhetetlen.

Ezt mutatja az is, hogy még csak keményebbekké sem váltak a nyugati nyilatkozatok. Barack Obama is csak ismételten felszólította Oroszországot, hogy hagyjon fel a szeparatisták támogatásával, és egyúttal Kijevnek is üzenve kijelentette, hogy a helyzetre nem a katonai megoldás a megfelelő. Ezenkívül közölte, hogy szeptember 18-án fogadja Porosenkót, ami fontos jelzés ugyan, de közvetlen operatív támogatásnak nem nevezhető.

Ja, ha nem, hát nem – gondolta Porosenko és csütörtök délután közölte: Kelet-Ukrajnában a helyzet nehéz, de kezelhető. Másodszorra egy hasonló nyilatkozat már ennyire sem lesz hatásos. Porosenko valószínűleg a következő alkalomra tartalékolta a „háború” szót.