Anna, Anikó
19 °C
31 °C

Ezt a börtönt mindenki irigyli

1 L-j5aJcSnRJggF7tn0a2rg
2014.11.01. 12:53 Módosítva: 2014-11-02 15:50:39
Oslótól 74 kilométerre van egy kis sziget. Az emberek kis faházakban laknak. Ökoközösségben élnek, majdnem mindent maguk termelnek, állatokat nevelnek, mindenkinek megvan a saját feladata a rendszerben. Amikor nem a földeken dolgoznak, nyáron úsznak és teniszeznek, télen síelnek és szaunáznak. Százötvenen élnek itt, köztük egy magyar is. A sziget lakói gyilkosok, rablók, drogcsempészek és hétköznapi bűnözők. Az egész sziget egy börtön, de nem akármilyen.

Bastøy az egyik legeredményesebb börtön a világon. Míg az innen kikerülőknek csak 18 százaléka lesz visszaeső, addig ez a szám máshol 70 százalék fölött van.  

A körülmények nem voltak mindig ilyen ideálisak. A sziget az 1900-as évektől fiatal fiúk keresztény nevelőintézeteként működött. Bastøy hírhedt volt brutális nevelési módszereiről, az erőszakról és a megfélemlítésről. Abban az időben a szülők gyakran azzal vették rá gyermekeiket a jó magaviseletre, hogy azt mondták nekik, ha így folytatják, Bastøyban fognak kikötni.

Az idekerült, nagyrészt viselkedészavaros, elhanyagolt és abuzált gyerekek gyakran próbáltak megszökni - kevés sikerrel. Végül 1915. május 21-én fellázadtak kegyetlen nevelőik és a sziget ellen, felgyújtották a pajtákat, és hajókon akartak megszökni. 

Ekkor 150 felfegyverzett katona, torpedóhajók és még tengeralattjárók is bekapcsolódtak az üldözésükbe. Az incidens után Bastøy próbált egy kicsit enyhíteni radikális módszerein, de rossz hírnevét és azokat a károkat, amiket ezekben a fiatal srácokban okoztak, senki sem tudta elfelejteni. Az intézetet 1953-ban véglegesen bezárták. Ha valakit részletesebben érdekel a történet, 2010-ben Marius Holst norvég rendező sikeres filmet készített belőle, Ördögsziget (The King of Devil’s Island) címen.

Szeretettel vár a börtönparancsnok

Ez a történet 1953-ban lezárult, a sziget azonban a mai napig a rosszfiúké maradt. Nagyon érdekelt minket, hogyan működik a gyakorlatban egy ilyen börtönsziget, ezért vettük a bátorságot és írtunk nekik egy emailt, hogy szeretnénk forgatni. A CNN és Michael Moore is készítettek már itt anyagot, többek között ezért sem éreztünk nagy esélyt arra, hogy visszaírnak. Két nappal később aztán kaptunk egy kedves választ a börtönparancsnoktól, hogy szeretettel várnak, csak írjuk le, pontosan mit szeretnénk, mert akkor úgy szervezik az ott tartózkodásunkat.

Egy héttel később már a horteni kikötőben vártunk a hajóra, ami Bastøyba visz. Itt találkoztunk először Tom Eberhardttal, a börtön parancsnokával. Kék Helly Hansen széldzseki volt rajta, az arca napbarnított volt és kipihent, a kézfogása pedig erős. Úgy festett, mint egy hollywoodi karrierje csúcsán lévő osztrák filmszínész.

Tom a hajón elmesélte, hogy az összes ember, aki a fedélzeten dolgozik, rab. Mivel a sziget maximális önellátásra törekszik, ezért mindenkit kiképeznek különböző munkákra, hogy ne kelljen civileket alkalmazniuk, és a bent élők változatos munkakörökben dolgozhassanak.

A második esély

A szigeten Hans Peter várt minket. Ahogy a sziget belseje fele sétáltunk és beszélgettünk, megkérdeztük, hogy akkor ha jól értjük, hogy egyáltalán nincsenek felfegyverkezve, mire Hans Peter mosolyogva mondta, hogy ő nem őr, hanem rab.  Akkor vált világossá számunkra, hogy itt tényleg nem tesznek különbséget ember és ember között. Ez nemcsak duma és önreklámozás: akik itt élnek, azok valóban kapnak egy második esélyt.

Tom, a börtönparancsnok, és Hans Peter, a rab úgy üdvözölték egymást, mintha minden nap együtt söröznének. Érdekes volt, hogy Hans Peter milyen izgatottan várja meglepett reakcióinkat. Úgy éreztük magunkat, mint amikor valaki 40 év kóma után kimegy az utcára és mindenre rácsodálkozik. Sokkolt minket az, amit láttunk. Nemcsak azért, mert a mi szocializálódásunk során kialakult börtönfogalmat képtelenek voltunk összepárosítani azzal a térrel, amiben sétáltunk, hanem mert elképzelhetetlennek tartottuk ennek a kapcsolódásnak a puszta létezését is.

Amikor elértünk a faházhoz, amiben Hans Peter lakik, tényleg leesett az állunk. Egy gyönyörű, tradicionális kis norvég ház, otthonosan berendezve, kerttel, virágokkal, és nem utolsó sorban olyan kilátással a tengerre, amilyenről csak álmodik az ember.

"Ez a Blues House - mondta Hans Peter, amikor beléptünk. Itt heten lakunk. Azok, akik játszanak a börtön blues zenekarában.“ Betessékelt minket a nappaliba, ahol egy jól felszerelt próbaterem volt berendezve profi hangszerekkel, poszterekkel a falakon és aláírt gitárokkal.

Tom csillogó szemekkel mesélte, hogy az elmúlt években a Skyldig som faen (Pokolian bűnös) névre hallgató zenekar a börtön büszkesége lett. Rengeteg fesztiválon fellépnek, és hatalmas sikerük van országszerte. A fiúk általában délutánonként, a munka után próbálnak. Imádnak zenélni, sokan folytatni is akarják miután kikerültek. 

Hans Peter egyébként 18 évet kapott gyilkosságért. Az utolsó kettőt tölti itt Bastøyban.

A bizalmon alapul

Hans Peter nagyon szerencsésnek mondhatja magát, hogy itt lehet, mivel rendkívül hosszú az ide bekerülni vágyók várólistája. Hans Peterrel csak röviden tudtunk beszélgetni, mert sietnie kellett, hogy befejezze az aznapi munkáját, azért hogy délután kimehessen a városba egy gyönyörű, új gitárt venni.

Tommal továbbindultunk a sziget központja felé. Útközben sok bennlakóval találkoztunk, akik biciklivel, lovaskocsival és kis elektromos quadokkal haladtak el mellettünk. A biztonság kedvéért vittünk magunkkal útlevelet, hisz egy magyar börtönben igazolnod kell magad, átvizsgálják a cuccaidat és telefont sem vihetsz be. Végül kiderült, hogy teljesen feleslegesen vittük el az iratainkat, mert anélkül is nyugodtan bemehettünk, senki sem kérte, hogy igazoljuk magunkat.

Bíztak bennünk. A bizalom kulcsfogalom ebben a társadalomban. Az emberek megbíznak egymásban, a pártokban, a kormányzásban és nem utolsó sorban a jogállamukban, ami biztosítja számukra a demokráciát. És erre a bizalomra épül a tolerancia, a kölcsönösség és egymás megsegítése, amik alapvető értékek a norvégok számára. Ha ezek nem lennének lefektetve, egy ilyen börtön valószínűleg nem tudna működni.

Félszabadság

A sziget igazából nem nagy, másfél óra alatt körbe lehet sétálni. A házak elszórva helyezkednek el a centrum körül, ami a templomot, a sportpályákat, a boltot, az istállókat és a főépületet jelenti, ahol az adminisztratív munka folyik. A templom egybe van építve egy közösségi házzal, ami tanfolyamoknak és kurzusoknak ad helyet, hiszen mindenkinek tanulnia kell valamit. Idegen nyelvek, szakmák, de még egyetemi kurzusok közül is lehet válogatni.

Mindez persze csak félszabadság valahol a teljes élet és a börtönlét között. Nincsenek látható kerítések, rácsok, így a bennlakóknak azon kell dolgozniuk, hogy mire kikerülnek, a lelkükben keletkezett rácsokat is lebontsák, hogy teljes értékű tagjai legyenek a társadalomnak. A börtönnek a szabadságon és az egymás, illetve a természet tiszteletén alapuló filozófiája nagyban segíti a reintegrációt.

Nem csak a különféle tanfolyamokkal, és azzal, hogy szakmát ad a rabok kezébe, amit majd ha szabadlábra kerülnek kamatoztatni tudnak, hanem hitet is ad nekik, hogy meg tudják csinálni, amit akarnak, semmi sem elérhetetlen. Itt azonban sokakban felmerül a kérdés: Vajon ezek az emberek tényleg megérdemlik a második esélyt? Könnyebben tudnak majd reintegrálódni a társadalomba? És a társadalom hogyan fogadja őket?

Tom szerint mindenki megérdemli a második esélyt, aki változni képes. Nekünk meg az a dolgunk, hogy segítsünk ebben, és toleránsak legyünk. Tom azt a példát hozta fel többször is a beszélgetéseink alatt, hogy ha kiadó lakás van melletted, és egy volt rab szeretné kivenni, minek örülnél jobban? Ha egy olyan ember veszi ki, aki évekig volt büntetve, megalázva, bezárva, vagy egy olyan, akivel jól bántak, tanult valamit, kapott az élettől és változott a személyisége? Nyilván a második opciót szeretné mindenki.

A sziget ugyan teljesen nyitott, nincs kerítés, maximum négy fegyvertelen őr marad estére is, mégsem próbál megszökni senki. Nincs értelme. Az emberek jól érzik itt magukat, értékelik azt, amit kapnak. Reggelit és ebédet maguk készítenek, vacsorával pedig ellátják őket. Napi hatvan koronát (2400 Ft) kapnak a munkájukért, ebből be tudnak vásárolni és kényelmes életet élni.

Közel a természethez

Jan kávéval és teával várt minket a faháza teraszán. Ő kivételes helyzetben van, ugyanis rögtön Bastøyba érkezett, nem ült előtte sehol sem. Két évet kapott sikkasztásért. Mióta itt van, lefogyott húsz kilót, egészségesen él és tanul. Szociológiából szeretne diplomázni, ha kikerül. Most ötvenéves, és két gyermeke várja haza.

Amikor először meglátogatták a gyerekei a szigeten egy hétvégén, nagyon féltek. Nem akarták az apjukat rács mögött látni. Amikor megérkeztek, és egész nap kirándultak, lovagoltak, úsztak a tengerben, azt kérdezték jöhetnek-e máskor is. Ugyan internet nincsen, tehát skypeolni nem tudnak, de minden nap beszélnek telefonon.

Jan azt is elmondta, hogy nagyon jót tesz a bennlakóknak, hogy ilyen közel kerülnek itt a természethez. Gondozzák és felnevelik az állatokat, elsajátítják az alapvető dolgokat a növénytermesztésről, horgásznak, ha van kedvük, vetnek és aratnak. Ezek a tevékenységek értelmet adnak a mindennapoknak, és motiválttá teszik az embert, hiszen ezáltal ők is adnak a közösségnek.

Norbi

Amikor elindultunk Jan gyönyörű faházából, Tom mondta, hogy van egy jó híre. Lakik itt egy magyar srác is, aki szeretne velünk találkozni.

Norbit először a közösségi házban láttuk, éppen norvég kurzuson volt. Hat hónapja került Bastøyba, előtte egy másik, high security börtönben töltötte a büntetését. Elvesztette a munkáját Hollandiában, ezután drogot csempészett, de a Norvég határon elkapták.

Norbi nagy népszerűségnek örvend szigeten, hiszen ő a blues banda egyik gitárosa. Nem sokkal Bastøyba helyezése után kezdett el gitározni, és olyan gyorsan tanult, hogy szinte rögtön bevették a zenekarba. Először traktoron dolgozott, aztán a konyhán. Azt mondja, hogy a változatosság sokat segít, gyorsabban mennek a napok és különböző képességeket is el lehet sajátítani.

Szabadidejében norvég és angol kurzusra is jár. Ugyan nem maradhat Norvégiában, mert amint kiszabadul, kiutasítják, de legalább valamennyire meg szeretné tanulni a nyelvet, hiszen másfél évig itt lesz még. Számára a legnehezebb, hogy nem láthatja a családját, akik nagyon messze vannak tőle és látogatni sem tudják. Norbi körbevezetett minket a farmon, aztán megkérte a barátait, hogy dobjanak el lovaskocsival a blues házba, mert szerettük volna, ha játszik nekünk valamit. Fél háromkor kellett elbúcsúznunk tőle, mivel a házirend szerint nem maradhattunk tovább. A negyed négyes komppal mindenki elmegy, kivéve az a négy őr, akik az éjszakát a szigeten töltik.

Miközben hajóztunk vissza Hortenbe, nem nagyon beszéltünk, csak néztük a szigetet, ahogy távolodik. Tele voltunk pozitív energiával és azzal az inspiráló lelkesedéssel, ami Tom részéről egy jobb társadalom iránti vágyban, a rabok részéről pedig az új élet reményében testesül meg.

Szakonyi Noémi Veronika, Vincze Máté Artur

A film és a cikk a Norvég Civil Támogatási Alap támogatásának köszönhetően készült. Szakonyi Noémi Veronika és Vincze Máté Artur Norvégiában és Izlandon kutatott fel olyan jó gyakorlatokat, amelyeknek motiváló ereje lehet a magyar társadalomra is. Tapasztalataikat ebben a blogban írták meg. 

Akciós csomagok!

Kényeztetés, lazítás, szórakozás szép tájakon.

Tunéziai nyaralásra vágyik?

Sousse, Monastir, Djerba, Mahdia hihetetlen árakon! Foglaljon azonnal!