Szilárda
-2 °C
7 °C

Az NDK-s turmixgép, és ami mögötte van

2014.11.09. 13:46 Módosítva: 2014-11-09 13:49:35

Mi, akik még most is csak gumikesztyűben merünk Kádárhoz és a rendszerváltáshoz nyúlni, sokat tanulhatunk a németektől, akik nemcsak a náci múlt feldolgozásában jeleskednek. Míg a második világháborúban játszott csúfos szerepüket csak jó húsz évvel az események után kezdték el igazán kibeszélni magukból, a kettéosztottság és az NDK abszurd borzalmának feldolgozása szinte a Fal leomlásával egy időben megindult náluk újságcikkekben, regényekben, filmekben, konferenciákon, tévéműsorokban, az iskolai oktatásban és látványos kiállításokon.

Vajon be lehet-e mutatni egy országot és annak negyven évét egy kétszáz-háromszáz négyzetméternél nem sokkal nagyobb alagsori kiállítótérben? A Berlin közepén álló NDK Múzeum erre tesz kísérletet, nem is rossz eredménnyel. A 2006-ban megnyitott kiállítás nem a tudományos elmélyülést kereső történészeknek szól, inkább az utcáról betévedő turistáknak és a mostani német tinédzsereknek akar kreatív módon összképet adni arról, milyen is volt a demokratikusnak nevezett keletnémet állam. 

És nem is olyan könnyű megfogalmazni, milyen volt.

Lehetnek-e például egy diktatúrának hétköznapjai, és elképzelhető-e, hogy az ember néha jól is érezte magát ott?

Ezeket a kérdéseket az elmúlt években alaposan kivesézték Németországban. A rendszer sok millió egykori szemtanúja nagyon hamar fellázadt az ellen, amikor a nyugatiak megpróbálták csak és kizárólag brutális diktatúrának beállítani az NDK évtizedeit és az ő múltjukat.

Amikor átestek a ló másik oldalára, és az "ostalgia" jegyében szinte már csak a vicces és kedves DDR-es emlékidézés uralta a médiát, akkor az egykori keletnémet polgárjogi harcosok és a nyugati értelmiségiek tartották fel a mutatóujjukat: soha ne felejtsük el, hogy ez egy diktatúra volt.

A vita mára lenyugodott, így a múzeum nem csak a keletnémet terror háza, és nem is egy DDR-es dizájnkiállítás. Önnek például mi jut először eszébe erről a ma már szerencsére nem létező országról? A Berlini Fal? A Trabant? Erich Honecker? Vagy az NDK turmixgép? Ha csak felületesen tekintünk vissza, az összkép inkább ártalmatlan, sőt nevetséges. De mi van, ha jobban megnézzük, milyen élet is zajlott az NDK-s panelházak ablakai mögött?

Erre a koncepcióra épül az egész kiállítás, ami a lehető legtöbbet akarja kihozni az interaktivitásból.

Nem unalmas múzeumi tárlókban kell böngésznünk a dolgokat, a kiállítás teljes bútorzatát stilizált panelházak teszik ki.

Az embermagasságú panelekhez közelebb lépve ajtókat, fiókokat nyithatunk ki. Ezek mögött nézhetjük meg a korabeli használati tárgyakat. 

Igen, van itt NDK-s turmixgép, a levehető ajtós, láthatjuk a keletnémet műanyagipar egyéb igénytelen termékeit, a menő nyugatnémet cuccokkal versengeni akaró egykori krémeket, dezodorokat, hajlakkolkat, és egy szekrényből kivehetjük az ugyancsak igen fejlett DDR-es vegyipar borzalmas műszálas blúzait és otthonkáit, amik a fizika törvényeinek engedelmeskedve elektromos szikrákat hánytak a hétköznapi használat közben.

Nem ma született kelet-európaiként nézve persze nem is értjük, mit keresnek ezek a dolgok egy múzeumban. Hiszen ilyen ruhákat hordott anyánk. Ilyen krémek voltak otthon nálunk is a fürdőszőbában. Jé, és gyerekkoromban ilyen hajszárítónk volt otthon és pont ilyen magnója volt az osztálytársamnak. 

És persze a Trabant. Az nálunk nem egy kedves vicc volt az autóipartól, hanem AZ autó, amire éveket várt a család. A mostani fiatal németek a kiállításon már röhögve ülnek be a Trabant-szimulátorba, aminek a szélvédőjére panelházakat vetítenek és ezek között kell szlalomoznunk. A jó öreg Trabant hangját itt már csak digitálisan halljuk, de a szaga hiányzik. A nyugattal folyamatosan versengő NDK-s gazdaság ennél sokkal többre volt ám képes: a nyolcvanas évek végére csak sikerült legyártani nekik is egy mikrocsipet, de végül az százszor többe került mint a nyugati versenytársaké. 

Beléphetünk egy panelház élethűen berendezett nappalijába is, ahol a tévén az egykori keletnémet híradó megy, aztán pedig következik a Derrick. Mi magyarok ezen sem csodálkozunk el olyan nagyon, mert ilyen bútorokat látunk ma is, ha elmegyünk a nagynénénkhez vagy lakást keresünk magunknak a magyar ingatlanpiacon. A kiállítás a puszta bemutatáson azzal akar túllépni, hogy amikor a szekrénysor egyik ajtaját kinyitjuk,

egy grafikont látunk az egykori keletnémetek egyre emelkedő alkoholfogyasztásáról
 

– elvégre ez volt az egyetlen legálisan elérhető drog az egyre jobban szétrohadó szocialista mintaállamban.

Nem is lehetett olyan rossz hely ez az NDK, mondhatnák, amikor azt látjuk, hogy ott

már a hetvenes években lehetett bármikor meztelen nőket látni a nudista strandon,

és ahol már Magyarországot jóval megelőzve volt hivatalos szexuális felvilágosítás, voltak tájékoztató füzetek (szintén meztelen nőkkel), lehetett kapni óvszert, és társadalmilag teljesen elfogadott volt a házasság előtti szex.

Ahogy aztán tovább nyitogatjuk a tárlóként használt panelek ajtajait, úgy tárul fel ennek az elsőre bájosan béna államnak a gyomorforgató hazugsága és embertelen brutalitása.

A kiállításon így az is kiderül, hogy

  • az NDK egy olyan ország volt, ahol a kollektivizmus jegyében az óvodásoknak egy hosszú vécépadon szorosan egymás mellett kellett ülniük mindaddig, amíg nem végzett mindenki a nagydolgával. Azt gondolták, hogy így mindenki könnyebben leszokik a pelenkáról. Később egy kriminológus kutatásai alapján azt állította: ez is szerepet játszott a szélsőjobboldali eszmék térhódításában a keletnémet tartományokban.
  • az NDK egy olyan ország volt, ahol főállásban 91 ezren dolgoztak a Stasinak, ami további 173 ezer lelkes vagy megzsarolt spiclit alkalmazott. Naponta 20 ezer levelet bontottak fel és bárki telefonját lehallgathatták. Akkurátusan megszerkesztett akták készültek öt példányban olyan eseményekről is, amikor nem történt más, minthogy a célszemély egy vasárnap délután a gyermekével sétált az utcán. 
  • az NDK egy olyan ország volt, ahol a könyvtári katalóguscédulákon bizonyos könyvek mellett kék körök, piros pontok vagy az ASF betűjelzés szerepelt. Ezeket a könyveket és folyóiratokat egy állami bizottság „veszélyesnek” nyilvánította, ezért csak külön engedéllyel lehetett hozzájuk férni.
  • az NDK egy olyan ország volt, ahol 39 újság, 2 tévéadó és 4 rádiadó működött – de mindegyik csak egyféle véleményt közölt.
  • az NDK egy olyan ország volt, ahol 1949 és 1989 között 250 ezer embert ítéltek el politikai nézetei miatt. A helyzet azután javult valamelyet, hogy Nyugat-Németország kemény valutában fejpénzért vásárolta meg a politikai foglyokat, és a szocialista ország vezetése látta, hogy ez milyen jó bevételi forrást jelent.
  • az NDK egy olyan ország volt, ahol a pártelit Volvóval járt (nyugatnémet autó kizárva), és egy Berlintől 35 kilométerre lévő, erdős övezetben élt. A szigorúan őrzött területen volt saját fodrászat, orvos, és uszoda, de később az egyszerű keletnémet átlagembert különösen az háborította fel, hogy a pártvezetők fürdőszobáiba a vízcsapokat nyugatról szerezték be.

És persze az NDK ennél sokkal több volt, de mindez sem a kiállításba, sem ebbe a cikkbe nem fér bele. A múzeumot végigjárva mindenesetre jobban megérthetővé válik, miért tartották a keletnémetek hihetetlenül szabad és szinte nyugati országnak Magyarországot. Meg az is, hogy

egy államot nem lehet tartósan hazugságra építeni, és szabadság nélkül az életszínvonal semmit nem ér, mert túl nagy az ára.

Jó lenne, ha lenne egy ilyen kiállítás Magyarországról is.