Bence
10 °C
25 °C

Šešelj tartozik nekem egy szendviccsel

458854866
2014.11.26. 15:29

És még több tízezer vajdasági magyarnak

Amikor deportáljuk a vajdasági kisebbségieket, megmutatjuk, hogy milyen emberségesen bánunk velük. Szépen kikísérjük őket az állomásig, és kapnak szendvicseket az útra. A magyaroknak fejenként egy szendvics jár, mert az ő anyaországuk közel van.

A kilencvenes évek elején a fenti, Šešeljnek tulajdonított mondatokat elég sokan komolyan vettük. Mostanában – miután közel tizenkét év, ítélet nélküli előzetes börtön után a hágai Nemzetközi Törvényszék a nagybeteg Šešeljt „humanitárius okokból” szerbiai gyógykezelésre hazaküldte – már persze csak viccelődünk ezzel:

Kérjük el Šešeljtől a szendvicseinket!

De 20-25 évvel ezelőtt, háborús katonai behívók elől szökdösve – etnikai tisztogatásoktól olykor csak néhány tucat kilométernyire, az 1944–45-ös délvidéki mészárlások vészjósló emlékével terhelten – egy ilyen bonmot azért viccnek durva volt.

Tízezerszámra szedtük is a sátorfánkat. Elhagytuk szülőföldünket, mert ilyen opciót kínált korának – hosszabb-rövidebb megszakításokkal – Slobodan Milošević mögötti második legbefolyásosabb szerb politikusa: Vojislav Šešelj „csetnikvajda”, a Szerb Radikális Párt elnöke.

Miután  hazatért  a hágai börtönéből, őrjöngve fogadták fanatikus hívei. De lesz-e lehetősége visszatérni a szerb politikába?

Šešelj Nagy-Szerbia elkötelezett híve. Nacionalizmusa cseppet sem a mérsékelt, vállalható, a kisebbségeknek a békés együttélést szavatoló kategóriába tartozik. Ellenkezőleg. Akkora soviniszta, idegengyűlölettől fröcsögő szólamokat szajkózó, megalkuvásmentes, népirtásra uszító, populista népvezér, amekkora csak a csövön kifér.

Gyújtó erejű beszédeiről hírhedt, talán a legvéresebb szájú, nagyszerb politikus. Paradox módon, a külső jelei alapján egyáltalán nem tipikus szerb – hátrányból induló szónok: szőke, csupasz állú, ráadásul raccsol.

1ses.gif
Fotó: szarvas / Index

Álmai Nagy-Szerbiája a jelenlegi Szerbia (természetesen „bruttó”, Koszovót is beleértve) mellett Montenegróból, Macedóniából, Bosznia-Hercegovina mintegy feléből és Horvátország egyharmadából állna. Mindebből semmi sem valósult meg, legfeljebb, ha a boszniai Szerb Köztársaságot nem tekintjük valamiféle részeredménynek. Ennek a Nagy-Szerbia-kalandnak az ára százharmincezer halott volt, a jóval több sebesültről és a milliós nagyságrendű, földönfutóvá vált menekültről, anyagi kárról nem is beszélve.

A délvidéki magyarok csupán járulékos áldozatai ennek a félresiklott kísérletnek

Annak idején nem volt éppen móka-kacagás hirtelen csapot-papot hátrahagyva megpattanni, és egyik napról a másikra új életet kezdeni akár Magyarországon, akár valahol másutt.

A családi házunk kertjében tettem-vettem valamit, hátul a fészerben, amikor hallottam, hogy csöngetnek. Apám ment kaput nyitni, majd sápadtan mondta, hogy azonnal szökjek át Magyarországra, mert jöttek a katonaságtól, be akarnak vinni tartalékosnak. Aznap már nem is aludtam otthon. Másnap szerencsére gond nélkül át tudtam lépni a határt.

Én konkrétan a szerencsésebbek közé tartozom. Így, közel negyed évszázad távlatából visszagondolva több a romantikus, vadkeleti báj a megpattanásomban, mint a félelem a létbizonytalanságtól.

Például sorstársaimmal hónapokon át zarándokoltunk egy pesti lakótelepi telefonfülkéhez, ahonnan ingyen lehetett hazatelefonálni, amíg a Matáv meg nem javította a készüléket. 1991–1992-t írtunk, a Skype, Viber stb. előtti digitális kőkorszakban.

Nem mindenkinek ment ilyen simán. Akadt, akit lekapcsoltak még a lakásán, esetleg határátlépéskor, vagy amikor a zöldhatáron át próbált meglógni, és lebukott. És hát volt, aki családfenntartóként meg se próbálhatott elmenekülni.

Elvitték harcolni egy olyan háborúba, ahol nyilvánvaló, hogy magyaroknak semmi keresnivalójuk sem volt.

Nem kellett pipogyán gyávának vagy meggyőződéses pacifistának lenni ahhoz, hogy világossá váljon: egy vajdasági magyarnak egy olyan Nagy-Szerbiáért harcolni, amelyiknek az egyik legnagyobb szószólója egy szendviccsel a tarisznyájában penderítené ki őt a szülőföldjéről, böszmeség a köbön.

(Úgy tűnik, nem csupán üres klisé, hogy a történelem ismétli önmagát. Manapság hasonló a helyzete a kárpátaljai magyaroknak az ukrán belviszályban.)

Csak hát ez nem volt kívánságkosár. Olyanok is akadtak a Jugoszláv Néphadseregbe kényszersorozottak között, akik Szlavóniában, horvát egyenruhában harcoló, ottani magyarok ellen küzdöttek Šešelj és a többi, későbbi hágai börtöntársai Nagy-Szerbiájáért.

Miután békésebbé vált a vajdasági helyzet, sokan visszaköltöztek. Nem találták meg a számításaikat Magyarországon, vagy távolabb, de az otthoni, ismételt újrakezdés sem ment mindig egyszerűen. Voltak, akik mielőtt elmentek, kapkodva eladták mindenüket, mélyen áron alul. Majd miután külföldön felélték kevéske tőkéjüket, a nulláról kellett újrakezdeniük. És hát, Isten nem ver bottal. Néhány évvel később, 1999-ben, amikor a koszovói albánok elleni atrocitások miatt a NATO bombázta Szerbiát, a szerbek közül is tömegesen menekültek át Magyarországra.

Emlékszem, akkoriban a pesti utcákon több szerb szót lehetett hallani, mint néhány, magyar többségű vajdasági kisvárosban.

Szerbia ahelyett, hogy nagyobbá vált volna, egyre inkább zsugorodott. Egy, azóta már szintén elavult viccel élve:

Szerbia olyan, mint a Nokia. Minden évben új modell jön ki belőle, és egyre kisebb.

Šešeljt mindez nem késztette arra, hogy önkritikát gyakoroljon. Ellenben elérkezett az a pillanat, amikor már annyira szorult a nyaka körül a hurok, hogy 2003-ban inkább önként feladta magát a volt jugoszláviai háborús bűnösök ügyében eljáró hágai törvényszéknek.

Ő az a politikus, akinek életéről és munkásságáról többet meg lehet tudni a vádiratából, mint a Wikipediából.

Šešelj semmit sem tanult, legjobb tanítványai annál inkább

Hágai tárgyalását cirkuszként élte meg. Volt ott minden: trágár bohóckodás, teátrális éhségsztrájk, sőt – mily meglepő –, némi jogászkodás is. (A perről részletesebben ebben a korrábbi cikkünkben írtunk.)

Šešelj nem egy, a szó Forrest Gump-i értelmében vett, enyhén retardált hülye. A szarajevói jogi egyetemet mint az egyik legjobb diák végezte el. Ő volt az egykori Jugoszlávia legfiatalabb, tudományos doktori fokozatot elért társadalomtudósa. (Majd antikommunista fordulatát követően kegyvesztett lett. Még a nyolcvanas évek közepén politikai okokból bebörtönözték, később disszidált.) Szerzőként rendkívül termékeny. Több mint száz kötetével ő a szerb Nemere. Természetesen Nemere Istvánhoz csupán a kiemelkedően magas kötetcímben hasonlít. Vojislav Šešelj nem fikcióban utazik, hanem annál sokkal durvább zsánerben.

Először publikált könyvének címe A felfegyverzett nép marxista mozgalma (Književne novine, Beograd, 1983), ám csak jóval később következett a

Šešelj-féle trágár címpornó:

A kurva Del Ponte karmai között ( Srpska radikalna stranka, Beograd 2005), Bill Clinton, a washingtoni szexőrült (Srpska radikalna stranka, Beograd, 2005), Tony Blair, az angol nyelesfingos buzi (Srpska radikalna stranka, Beograd, 2005) II. János Pál, a sátánista egyház pontifex maximusa (Srpska radikalna stranka, Beograd, 2006)

Šešelj szerencséjére távolról sem került olyan sanyarú körülmények közé, mint például azok a horvátok és boszniai muzulmánok, akiket a Nagy-Szerbiáért folytatott harcok alatt zártak koncentrációs táborokba; sokukat agyonverték, kínozták, éheztették, a nőket pedig megerőszakolták.

A Hága melletti Scheveningenben felépített „luxusbörtönben” nem csupán a könyvtárat látogathatta és írhatott könyveket saját használatú számítógépen (igaz, internetkapcsolat nélkül, de ő egyébként is megrögzött, kézzel kéziratot író), hanem akár konditeremben is lazíthatott, vagy a börtön teniszpályáján is ütögethetett valamelyik rabtársával.

Hágai tárgyalása azonban egyre tovább húzódott. A távolból pártjának irányítása kicsúszott a kezei közül. Ezzel a szélsőséges retorikával pedig mind inkább esélytelenné vált a háborúit egymás után veszítő Szerbiában választásokat nyerni. Minderre a két legközelebbi, hűséges munkatársa – ahogy Filip Švarm, a nagy presztízsű belgrádi hetilap, a Vreme felelős szerkesztője nyilatkozta az Indexnek: Šešelj legjobb tanítványai –, Tomislav Nikolić és Aleksandar Vučić is rájött. 2008-ban szakítottak Šešeljjel és a radikális párttal. Új pártot alapítottak, a Szerb Haladó Pártot. Koalícióban a Milošević-féle szocialisták utódpártjával, jelenleg kétharmados többséggel kormányoznak.

Šešelj radikálisai pedig már sehol sincsenek. Legutóbb a parlamenti küszöböt sem tudta megugrani a bő fél évtizede még legnagyobb szerbiai párt. Šešelj árulónak tartja a Szerb Haladó Pártba átlépőket.

Két rákdaganatát Vučićnak és Nikolićnak nevezte el.

A nagybeteg politikus maratoni pere a hágai törvényszék számára is egyre kínosabbá vált. Eleinte még kilenc feltételhez kötötték a szabadlábra helyezését, végül pedig már annyira szerettek volna megszabadulni tőle, hogy szinte hazazavarták a politikailag korrekt indoklással: „humanitárius okokból”.

Šešelj nagyjából úgy folytatja a politizálást, mint a holland börtönévei előtt:

Bosszút állni és nem gyógyulni térek haza!

– üzente meg, még Hágából. A politikailag korrekt fogalmazás továbbra is távolabb áll tőle, mint cápától a növényevés. Egykori politikai ellenlábasa, Zoran Đinđić 2003-as meggyilkolásáról kijelentette, hogy annak még most is örül.

Sikerült a horvátokat is újra magára haragítania. A délszláv háború legtöbb horvát áldozatot követelő vérfürdőjének, Vukovar 23 évvel ezelőtti ostromának emléknapján gratulált a „Szerb Vukovart” felszabadító csetnikeknek. Egyben kijelentette, hogy pártja sohasem adta fel a küzdelmet azért, hogy Vukovar és a Szerb Krajina egyszer ismét Nagy-Szerbia részévé váljon. Ivo Josipović horvát államfő Twitter-üzenetben jegyezte meg, hogy ezek után vissza kellene vinni Šešeljt Hágába.

A Szerbiát jelenleg kormányzó Aleksandar Vučić már egészen másfajta, ambiciózus politikus. Leginkább az orosz Putyin,  a török Erdogan és a magyar Orbán Viktor által folytatott modern, autoriter populizmust képviseli.

– fejtette ki álláspontját a már említett belgrádi lapszerkesztő, Filip Švarm, aki egyébként meglepően tájékozott a magyar politikai helyzetről.

Számomra Orbán a tananyag Vučićhoz –

jegyezte meg.

Vučićék pragmatikus, főképp szónoklatokban oroszbarát politikája az EU-csatlakozás felé is nyitott, ami az őskövület, radikális Šešelj számára vállalhatatlan.

A (régi) új fiúk a politikai korrekt beszédet is megtanulták

Šešeljnek gyógyulást kívánunk

– pusztán ennyi volt a szűkszavú kommentjük egykori vezérük, Šešelj hazatértét követően. Nyilván nem látok a fejükbe, de gyanítom, hogy valójában még azoknál is jobban kívánhatják a lejárt szavatosságú, ám közös múltjukról sok piszkos titkot ismerhető, szélsőjobboldali pártelnök mielőbbi halálát, mint akiknek a családjuk veszett oda az uszító politikája miatt. (Ha netán az áldozatok bosszúszomjasak, akkor ők inkább azt kívánnák, hogy szenvedjen minél tovább.) Miért is? Mert Šešelj kijelentette, hogy esze ágában sincs visszatérni önként Hágába, ha a bíróságról idézik.

Šešelj Šešelj-pólót hordó Vučić-pólóban. A „szerb Hírcsárda” Njuz.net mémje paródiája arról, hogy a mentorát megtagadó, jelenlegi miniszterelnök Vučić pár éve még korábbi radikális párttársaival együtt, a parlamentben is Šešelj-pólót viselt.
Šešelj Šešelj-pólót hordó Vučić-pólóban. A „szerb Hírcsárda” Njuz.net mémje paródiája arról, hogy a mentorát megtagadó, jelenlegi miniszterelnök Vučić pár éve még korábbi radikális párttársaival együtt, a parlamentben is Šešelj-pólót viselt.
Fotó: Njuz.net

Inkább adja ki őt az egykori párttársai által vezetett Szerbia rendőrsége, ezzel roppant kínos helyzetbe kényszerítve a Vučić–Nikolić-tandemet.

Bizonyos szempontból Šešelj valóban győzött

Ezt, a Šešelj-szimpátiával még véletlenül sem vádolható Filip Švarm is elismerte, nem csupán a hazatértekor a reptéren Vojislav Šešeljt messiásként fogadó, alaposan megfogyatkozott, fanatikus hívei.

Hiszen arra már szinte senki sem emlékszik, hogy a magát önként feladó háborús uszító miért is ült előzetesben, azt viszont mindenki okkal kéri számon: vajon miért kellett a Nemzetközi Törvényszéknek az olyan alapvető jogelveket megsérteni, mint a gyors és hatékony ítélethirdetéshez való jogot?

Miért ült ez az ember közel tizenkét évet, ítélet nélkül börtönben?

Ha nem történik csodával határos gyógyulás, akkor Vojislav Šešelj valószínűleg nemsokára meghal. Matuzsálemi korra nincs esélye, de idén azért már hatvanéves. Viszonyításként: Steve Jobs 56 évesen halt meg.

Vajon elégtételt jelentene-e számomra, ha megérné, hogy elítéljék? (Az ügyész 28 évet kért rá, ha a bíróság megadná, az a májáttétes vastagbélrákkal diagnosztizált vádlottnak gyakorlatilag felérne a tényleges életfogytiglannal, még a 12 év előzetes beszámításával is.)  Nem, de hát nem is tartozom a legnagyobb áldozatai közé.

Az, hogy Šešelj uszító handabandázásának is köszönhetően egyik napról a másikra Magyarországra tipliztem, csupán akkora viszontagság, mint egy golflabda a Naphoz képest – összehasonlítva a háborúban elesetteket, megrokkantakat vagy megerőszakoltakatat ért hátrányokkal.

Mikor éreznék elégtételt? Arra vajmi kevés esély van: ha Vojislav Šešelj halála előtt belátná és megbánná, hogy mennyi szenvedést okozott betegesen kártékony politikájával.