A legjobb titkosszolgálatok sem mindenhatóak

Aggasztó, hogy a francia elhárítás mondott ekkora csütörtököt – kommentelte a Cink.hu-ra a konspirációs teóriákkal foglalkozó Konteó blog exrendőr szerzője aznap, amikor állig felfegyverzett dzsihadisták mészároltak Párizsban. Az elmúlt napokban nem a Konteó blog szerzője volt az egyetlen, aki értetlenül állt az előtt, hogy a dzsihadista vonalon kifejezetten erősnek ismert francia titkosszolgálatok képtelenek voltak megelőzni a tragédiát. Pedig nincs ebben semmi meglepő. A titkosszolgálatok sem mindenhatóak, még akkor sem, ha minden tőlük telhetőt megtesznek az állampolgáraik védelmében. Ahogy a brit elhárítás, az MI5 vezetője, Andrew Parker nyilatkozta: „Nincs olyan, hogy nulla kockázat.” 

Ahhoz, hogy megértsük, amit Parker mondani akart, nem árt tudni, mit is csinálnak a terrorelhárítással foglalkozó titkosszolgálatok, milyen eszközeik, lehetőségeik és korlátaik vannak. Erről beszélgettünk biztonsági szakértőkkel, az Indexnek nyilatkozók között volt Alain Rodier, a Hírszerzési Kutatások Francia Központjának terrorizmussal és szervezett bűnözéssel foglalkozó kutatási igazgatója is.

Azt kellene megelőzni, hogy bármit is meg kelljen előzni

Amíg a rendőrség gyakran megelőző feladatokat is ellát, a titkosszolgálatoknak még őket is be kell előzniük. Ez egyfajta kutató-szűrő munka, az elhárításnak a potenciális nemzetbiztonsági kockázatokat kell monitoroznia. Nagyon leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy meg kell próbálniuk megelőzni azt, hogy bármit is meg kelljen előzni. 

A rendőrség és a titkosszolgálatok között az egyik különbség, hogy amíg a rendőrségi nyomozás megindításához gyanúra van szükség, addig a titkosszolgálatok bármikor elkezdhetnek feldolgozni egy személyt, függetlenül attól, hogy van-e vele kapcsolatban gyanú bármilyen bűncselekménnyel kapcsolatban. A másik fontos különbség, hogy amíg egy rendőrségi nyomozás időkorláthoz kötött, addig a titkosszolgálati munka nem. Nem utolsósorban pedig a rendőrségi nyomozás során használt titkosszolgálati módszerek alkalmazását külső engedélyhez (bíró, miniszter) kötik, addig a titkosszolgálatoknál sok esetben elég egy felsővezető hozzájárulása. Igaz, nem a lehallgatáshoz, az ott is külső engedélyhez kötött. 

De hiába vannak a rendőröknél „erősebb” jogosítványaik a titkosszolgálatoknak, és hiába vethetnek be bizonyos eszközöket elvileg korlátlanul, korlátaik bizony nekik is vannak. És ez ugyanúgy igaz a francia titkosszolgálatra is, ami valóban az egyik legjobb a dzsihadista vonalon. Mivel a franciák – elsősorban például a dzsihadista csoportokban gazdag Algéria miatt – már a kilencvenes évek óta a bőrükön érzik az iszlamista fenyegetést, idejük is volt kiismerni az iszlámra hivatkozó terroristákat. Bőven volt tehát idejük informátorokat, kapcsolatokat kiépíteni ezekben a körökben, ráadásul a nyelv is megkönnyítette a dolgukat, hiszen a magrebi országokban az arab mellett franciául is beszélnek. Igaz persze az is, hogy a nyelvismeret a terroristák dolgát is megkönnyíti Franciaországban.

Abban az Indexnek nyilatkozó szakértők, köztük Alain Rodier is egyetértett, hogy a titkosszolgálatok képtelenek 100 százalékos biztonsággal megelőzni a terrorakciókat. Jó példa erre Izrael, ahol az elhárítás és a hírszerzés is a világ egyik legjobbja, és nyilván nagyon sok terrorakciót meghiúsít, mégis néha becsúszik egy-egy merénylet - és nem szükséges ehhez az, hogy a titkosszolgálatok hibázzanak. És ugyan lehet, hogy a 2007-ben kezdődött nagy francia titkosszolgálati átszervezések miatt zavar van a rendszerben (amiről a Francia politika blog is írt), esetleg a szolgálatok közötti kommunikációban, de ha minden tökéletesen is működne, akkor sem lehetne elkerülni egy jól konspiráltan szervezett akciót. Pontosan erről beszélt a brit MI5 vezetője is, amikor azt mondta, hogy nincs olyan, hogy nulla kockázat. 

Amit a laikusok hisznek, és ami a valóság

Akik csak akciófilmekből ismerik a titkosszolgálatok napi működését, azok azt hihetik, hogy a nagyhatalmak titkosszolgálatai - ha nagyon akarják - mindent látnak, hallanak, mindenhol vannak ügynökeik-informátoraik és ha nagyon összerántják magukat, akkor könnyedén megtalálják a tűt a szénakazalban, legyen az a szénakazal bárhol a világban. Ugyanilyen mítosz él a francia szolgálatokkal kapcsolatban is, amikor magukat szakértőknek kiadó emberek azon hüledeznek, hogy miért mondott csütörtököt most épp az iszlamistákra mindig is árgus szemekkel figyelő francia titkosszolgálat. Márpedig az ok prózai. Anélkül, hogy emberi vagy szervezeti hibát feltételeznénk, elég, ha tudjuk, hogy valójában milyen lehetőségei és korlátai vannak az elhárításnak. Vegyük csak például a telefonlehallgatást és a figyelést!

Egy telefon folyamatos lehallgatása nem csak abból áll, hogy a Cégnél megnyomják a record gombot, aztán hátradőlnek, és majd megszólal egy riasztó, ha kapás van. Valójában ehhez a technikai eszközökön túl egy stáb kell: emberek, akik rögzítik, emberek, akik leiratot készítenek a beszélgetésből, emberek, akik mindezt elemzik és kiértékelik (azaz megvizsgálják, hogy a lehallgatott anyagból mi a fontos és mi a jelentéktelen), emberek, akik erről jelentéseket készítenek és a sort hosszan lehet folytatni. Arról már nem is beszélve, hogy a terrorelhárításnál a legtöbb esetben tolmácsokat is kell alkalmazni.

Az, hogy valakit a titkosszolgálat figyel, az sem úgy néz ki a valóságban, hogy egy fekete napszemüveges fickó elkezdi követni a célszemélyt, ha kell kocsival, gyalog, tömegközlekedéssel. Ennél ez jóval több pénzt és humánerőforrást igényel. Egy profi, kiképzett hírszerző figyeléséhez például legalább húsz személy és nyolc-tíz autó szükséges folyamatosan. Merthogy van olyan figyelő, aki autóból figyeli, van, aki gyalog követi, van, aki biciklivel, stb.

Ha abból indulunk ki, hogy Franciaországban legalább ezer olyan személy él, aki potenciálisan nemzetbiztonsági kockázatot jelent, akkor csak a figyelésükre legalább 20 ezer figyelőre lenne szükség. De ha még lenne is ennyi figyelésre alkalmas ember (ami még egy rendőrállamban is elképzelhetetlen), akkor sem lenne nulla kockázat. Ugyan a Charlie Hebdo szerkesztőségének mészárosai a titkosszolgálatok látókörében voltak, a fentiek miatt érthető, miért nem voltak totális megfigyelés alatt. Ha ugyanis nem volt olyan információ az elhárítás birtokában, hogy valamire készülnek, akkor egy ilyen totális kontroll elképesztő energiákat emésztett volna fel. Valószínűleg hozzájuk hasonlóan sok-sok ilyen figura van, akiket folyamatosan lehetetlen megfigyelés alatt tartani egytől-egyig. 

Nem létezik totális megfigyelés

Természetesen az sem megoldás, hogy minden potenciálisan veszélyes emberre egyből ráugorjon az elhárítás. Képzeljük el például, hogy Magyarországon hány ember akar fegyverhez jutni, vagy hányan vannak azok, akik azt hangoztatják, hogy legszívesebben cigányokat vagy zsidókat ölnének. Sem pénz, sem emberi erőforrás nincs arra, hogy az összes ilyen embert hosszú éveken át figyeljenek, vajon mikor lép valóban akcióba. Ez persze nem jelenti azt, hogy ha az elhárítás konkrét információk birtokába jut, akkor ne cselekedne azonnal. Nem véletlen, hogy az MI5 vezetője a párizsi események miatt közölte: az elmúlt hónapokban több terrorakciót meghiúsítottak.

Normális esetben ezeket a sikereket nem verik nagydobra a titkosszolgálatok, de ilyenkor - részben a közvélemény megnyugtatására, részben annak érzékeltetésére, hogy igenis dolgoznak - beszámolnak erről. Éppen úgy, ahogy a Hajdu János vezette Terrorelhárítási Központ tette, amikor a TV2-ben azt mondta, hogy francia terroristákat fogtak el Magyarországon. És bár Hajdu azt állította, hogy a TEK a saját információi alapján fogták el a Közel-Keletre utazó fiatalokat, az Indexnek név nélkül nyilatkozó francia szakértők szerint a füles minden bizonnyal Párizsból jöhetett.

Békeidőben a titkosszolgálatok és a rendőrség általában nem dolgozik együtt ugyanazon az ügyön. Amikor a titkosszolgálatok elvégezték a munkát, átadják azt a rendőröknek, akik tovább nyomoznak az ügyön. De most nincs békeidő, így a francia titkosszolgálatok fej-fej mellett dolgoznak a rendőri szervekkel, az összes szervezet pedig naponta többször egyeztet arról, ki mire jutott vagy milyen információk birtokában van.

Az is biztos, hogy ilyenkor valamennyi szervezet az összes kapcsolatát, informátorát és ügynökeit mozgósítja, mindenkit behívnak. És most igaz az is, hogy olyanokat is lehallgatnak, akikre esetleg már hosszú ideje nem dolgoznak. De éppen a szükséges humánerőforrás miatt ilyenkor más osztályokból (például a gazdaságvédelemről) rendelnek át munkatársakat a terrorelhárításhoz, hiszen ha ezt nem tennék, ugyanolyan korlátokba ütköznének a szolgálatok például a telefonlehallgatásoknál, mint békeidőben. És az is bizonyos, hogy ez a készültség - ha később alább is hagy - mostantól már soha nem lesz olyan szinten, mint ami a támadásokat megelőzően volt. 

Amikor készletezik az információkat

Az információk készletezése nem éppen legális gyakorlat. Nagyjából azt jelenti, hogy a lehető legszélesebb körből, nem célhoz kötötten gyűjtenek a titkosszolgálatok információkat. Mindenféle információt, így olyanokat is, aminek az adatgyűjtés idején az égvilágon semmilyen jelentősége nincsen. Lényegében erről az információkészletezésről szólt az egész Snowden-botrány. Ilyenkor két fontos szempont sérül: a célhoz kötöttség és az arányosság elve, de a titkosszolgálatok mégis gyakran élnek ezzel, mert később ezzel még menthetik a menthetőt. 

Az információk készletezésének ugyanis általában csak utólag van értelme, akkor viszont nagyon is hasznos lehet. Például a sokáig tárolt telefonos cellainformációkból utólag esetleg kimutatható egy mintázat arról, hogy ki, mikor kivel volt kapcsolatban. Az például, ha valaki órákon át utazik össze-vissza, majd egy adott ponton használ egy telefont, amit utána hosszú ideig nem használja azt, majd újra használja (egy hasonlóan hosszú, összevissza utazás után), akkor az akár arra is utalhat, hogy ún. munkatelefont használt.

Munkatelefonnak nevezik a szakzsargonban azokat a készüléket vagy telefonos kártyákat, amit a rosszfiúk egy adott bűntény elkövetésének szervezéséhez használnak, vagy esetleg arra, hogy csak és kizárólag egymással kommunikáljanak, egymásnak üzenjenek. Egy ilyen mintázat feltárásának volt köszönhető, hogy az amerikai titkosszolgálatok Oszama bin Laden nyomára bukkantak, az al-Kaida vezére ugyanis egy közvetlen bizalmasát bízta meg azzal, hogy ilyen módon intézze a telefonos ügyeit. (Persze a rosszfiúk akár hibázhatnak is. A romagyilkosságok elkövetői például ugyanígy munkatelefonokat használtak, de az egyikük elkövetett egy hibát, amikor az egyik akciónál elakadt az autójával és a munkatelefonjáról hívott fel egy "külsős" számot. A nyomozók így később a külsős szám tulajdonosától eljuthattak azokhoz, akik a munkatelefonokat használták.)

A terrorelhárítók dolga egyáltalán nem könnyű, manapság ugyanis bőven találni olyan internetes alkalmazásokat, amiket jó eséllyel nehéz vagy nagyon körülményes lehallgatni. Erre is utalt az Indexnek Alain Rodier, amikor arról beszélt, hogy az ügyesen, és végig következetesen konspirált terroristák ellen szinte lehetetlen védekezni.

És itt jön képbe az a szempont, hogy szabadok legyünk vagy biztonságban éljünk, mert a kettő együtt nem biztos, hogy megy. Ha nem akarjuk, hogy kamerák figyeljék az utcákat, vagy kiakadunk azon, hogy az Egyesült Államok boldog-boldogtalant lehallgatott (azaz készletezte az információkat), akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a megelőzésben a hatóságok felsülnek vagy nem lesznek olyan hatékonyak.

A terrorizmus ellenes harc pedig nemzetközi, ami azt is jelenti, hogy a franciák jelenleg nem csak a szolidaritásra számíthatnak a külföldi partnerszolgálatoktól, hanem akár az általuk eddig készletezett információkra is. Jó eséllyel a vasárnap Párizsba látogató amerikai igazságügy-miniszter sem csak azért megy a franciákhoz, hogy személyesen nyilvánítson részvétet, hanem azért is, hogy olyan adatokat osszon meg a kollégákkal, amelyekre most vagy később nagy szükségük lehet.