Donyecki mindennapok: fogalmam sincs, miből élünk

A szerda reggeli, 13 halálos áldozatot követelő gránáttalálatról itt olvashat.

A szétbombázott repülőteret még őrzi a hadsereg, de Vecséstől már a szeparatistáké a terep. Kőbánya elég veszélyes, sokszor éri aknatűz, áram sem igen van, ezzel szemben az V. kerületben még kávézók is működnek. Ferencváros külső részeire nem megy ki a villamos a harcok miatt, beljebb viszont jár, ahogy a város központi részein sincs fennakadás. Sokkal kevesebb viszont az autó, de benzint könnyű szerezni. Győr felé viszont csak a hadsereg ellenőrző pontjain keresztül lehet elhagyni a várost, valami papírral, amit nem is tudni, hol kell beszerezni. A magyarországi bankok már nem is működnek, csak a Pesti Népköztársaság által frissen létrehozott bank adja ki a nyugdíjakat.

Lehetne ilyen Budapest és a környéke? Á, dehogy! Vagyis hihetetlennek tűnik, persze, de két éve Donyeckben is hihetetlennek tűnt.

A kelet-ukrajnai Donyeckben kevesen vannak otthon – sőt, amikor telefonon próbálunk donyeckiekkel beszélni, úgy érezzük, kevesen vannak bárhol. Ha az ember felhív egy kávézót, éttermet, benzinkutat, iskolát, kórházat, nagy valószínűséggel nem veszik fel.

De ez nem jelenti, hogy az egykor egymilliós kelet-ukrán városban megállt volna az élet. Csak szürreálisan átalakult, igazodva az állóháborús viszonyokhoz.

„Aknatűz hangjára jövök munkába, ahogy mások is, az életemet kockáztatva. Most is hallom a robbanásokat, a reptér felől. Reng az egész környék” – mondta kelletlenül egy férfi, aki nem tudni, miért, de bement a munkahelyére. A beszélgetésből legalábbis nem derült ki az értelme.

– Gondolja, hogy van munka? Nincs. De valamiből fizetni kell a számlákat.
– A fizetés gond nélkül megérkezik?
– Dehogy érkezik! Honnan érkezne? Azt sem tudom, miből élünk!

A vonal itt megszakadt, az elvileg olajipari termékekkel kereskedő cég munkatársát ezután nem sikerült elérni.

„A kávézóm nyár óta nem működik. Most adok veszek ezt-azt” – mondta szűkszavúan Jurij, bevallva, hogy nem szívesen beszél, mert épp egy marsrutkán ül. Az iránytaxiként működő buszok tehát járnak, az üzemanyag beszerzésével sincs gond. Jár a troli és a villamos is, persze a Kujbisevi, Kijevi, Petrovkai kerületbe nem. Ott még áram és fűtés sem nagyon van. Ha volt, aki ott maradt, az a pincékben próbálja meghúzni magát.

„De sehol sem veszélytelen az élet, most is hallani valahonnan a tüzérséget. Aki tudott, elment a városból. Mi is, Kijevbe, de szilveszter előtt visszajöttünk, nem kellettünk senkinek. Itt a lakásunk, nincs hova mennünk” – mondta rezignáltan.

A politika nem érdekli, nem tőle függ. „Donyecki Népköztársaság, Oroszország vagy Ukrajna, mindegy, csak legyen béke. Szomorú ez az egész.” Jurijnak ezek szerint ennyi nyilvános politika még belefért a marsrutkába.

Az ő lakásában van villany, meleg víz is folyamatosan. Még a számlák is jönnek, de Jurij szerint nincs hol befizetni. Egyelőre nem is teszi. A boltokban is van minden szükséges élelmiszer, ha a kínálat nem is olyan széles, mint régen. „Csak legyen pénze az embernek.”

Az óvodák, iskolák egy hete nem működnek a városban, de újév előtt és egy ideig az ünnepek után volt tanítás is. 

Keletről így, nyugatról úgy

„Novemberben eljöttem, otthagytam mindent. Amennyire tudom, az én kerületem nem sérült, a lakásom megvan” – mesélte egy fiatalember, aki Kijevben kezdett új életet. Munkát is talált, hogy visszamegy-e valaha, nem tudja. „A harc csak provokáció. A szeparatisták lőnek, aztán azt mondják, támadja őket az ukrán hadsereg. Azért csinálják, hogy az ott élők ne láthassanak tisztán.”

Erővel szerinte nem lehet megoldani semmit, a szeparatistákat nem lehet kiszorítani. „Politikai megoldás kell, ehhez persze Moszkvával kell tárgyalni, mert a terroristák úgy táncolnak, ahogyan Moszkva fütyül.”

Azok, akik Oroszországba mentek inkább Donyeckből, másképp látják a helyzetet. Szerintük világos, hogy Kijev támadásai miatt nincs béke.

Aknatűzben is kell a fodrász

„Meg sem fordult a fejemben, hogy elutazzam. Szeretem a városomat, ide köt az életem. Néhány ismerősöm elment Oroszországba, rokonaim is élnek ott, de a barátaim többsége és a családom is itt maradt” – mondta Tatjana, aki sosem érezte igazán, hogy Ukrajna állampolgára volna. „A nagyobb autonómia lenne a megoldás, vagy az önállóság, nem tudom, de nem Ukrajna. Lehet vele barátkozni, meg gazdasági kapcsolatot fenntartani, de azért legyen távolabb. De talán az sem volna megoldás, hogy Oroszország része legyünk” – elemezte a helyzetet a fodrászlány.

Munkája van, még ha nem is annyi, mint korábban. „Férfiak és nők is jönnek, fontos a frizura, nem kell egyfolytában a háborúra gondolni. Holnap, holnapután például tele a naptáram, meg ha utána sok üres napom is van.”

A Bugyonnovszkij kerület, ahol Tatjana is lakik, a szerencsésebbek közé tartozik. „Ha az utcára néz, itt teljesen normálisnak tűnik az élet.” Autók is vannak az úton, és a tömegközlekedés is zavartalan. „Köszönet azoknak, akik fenntartják, nem is gondoltuk, hogy ez lehetséges ilyen körülmények között.”

Nyugdíj a DNR-től

Kijev már tavaly novemberben közölte, hogy áthelyezi a saját ellenőrzése alatt lévő területekre a szeparatisták által felügyelt zónákból az állami intézményeket és cégeket. A bankok is beszüntették működésüket Donyeck és Luganszk megyében. A nyugdíjakat sem juttatja el a központ ezekre a területekre.

Volt, aki más városba kérte a nyugdíjfizetést, és oda utazik érte. A héten még több-kevesebb megbízhatósággal el lehetett utazni Kijev irányába, bár ez gyorsan változik. Több helyi beszámoló szerint azonban az utóbbi időben az ukrán ellenőrző pontokon engedélyeket kérnek, amelyek hiányában visszafordítják az autósokat is. Hogy milyen engedélyről van szó és kivel kell egyeztetni, azt nem tudták megmondani.

Az utóbbi időben azonban már a szeparatista Donyecki Népköztársaság (DNR) bankjai is megkezdték a működésüket, ezen keresztül folyósítanak nyugdíjat is. Hivatalosan saját forrásból, Kijev szerint orosz támogatással, ami valójában éppúgy segítség az oroszbarát szeparatistáknak, mint a humanitárius segélynek álcázott katonai konvojok.

„Vidéken nehéz igazán a helyzet, nem itt a városban. Nem is tudom, mi lenne az orosz segélykonvojok nélkül” – mondta azonban Tatjana, akinek nincsen kétsége afelől, hogy Moszkva humanitárius segítséget nyújt, nem pedig fegyvereket szállított a fehér kamionokban, immár tucatnyi alkalommal.