Menyhért, Mirjam
12 °C
24 °C

Kié London legdrágább magánpalotája?

GettyImages-94578423
2015.06.21. 07:34

Ha valaki megvenné a Városliget szélén a Műcsarnokot, majd hosszú évekig tartó, semmilyen költséget nem kímélő beruházással a háromszorosára bővítené, hogy oda költözzön a családjával, a magyar közvéleményt is izgatná, ki az illető. A hasonlat persze sántít, nem középületről van szó, de talán érthető, hogy miért övezi akkora hisztéria egy londoni magánpalota titkát.

A hét éves rejtély

Az őrület  London legnagyobb, és jelenleg legdrágábbnak tartott privát lakóingatlana, Witanhurst 2008-as megvásárlása óta tart. A Virgin-szigeteki offshore cég mögé bújó tulajdonos kilétét mostanáig senkinek sem sikerült kideríteni. Nem csoda, hogy a pletykák már magáról Vlagyimir Putyinról szóltak.

Hosszú ideig ez az egyetlen részlet volt ismert: 2008 májusában valaki 50 millió fontot (mai árfolyamon 21,5 milliárd forintot) fizetett a London belvárosától északnyugatra, a város egyik legdrágább környékének számító Highgate-en található kéthektáros telekért és a rajta lévő százéves, 65 szobás kastélyszerű ingatlanért, amit hajdan egy szappanmágnás épített. Ezen túlmenően csak találgatni lehetett, bár a londoni ingatlanpiaci trendek ismeretében valószínűnek tűnt, hogy az új tulajdonos orosz oligarcha vagy közel-keleti milliárdos.

Ezt nemcsak a palota vételára valószínűsítette, hanem az elképesztő felújítás léptéke és költségei is. Az épület évtizedek óta lakatlanul pusztult, és előző tulajdonosa, az ingatlanfejlesztő Marcus Cooper is csak annyit költött rá, hogy a panaszkodó szomszédokat lecsendesítse, miután szerintük Witanhurst állapota miatt csökkenni kezdett a környék presztízse (a közvetlen közelben lakik Kate Moss, Sting és George Michael is). Cooper egyébként 32,5 millió fontért jutott az épülethez Asszad szíriai elnök családjának száműzetésben élő ágától, és alig egy év után adta el jelenlegi, titkolózó tulajdonosának.

Pizzázna aranyozott bálteremben?

A helyi építési hatóság először elutasította a felújítás terveit. A fellebbezést követő nyilvános meghallgatáson az egyik, a tulajdonos jogászai által felkért szakértő azzal érvelt a józan ésszel felfoghatatlan beruházás mellett, hogy Witanhurst sorsa csak akkor rendeződik megnyugtatóan, ha lehetővé teszik, hogy egy kellően vagyonos tulajdonos a saját, akár extrém igényei szerint alakítsa át, és ez most pont egy ilyen helyzet.

A hatóság végül beadta a derekát. A régi melléképületet elbontották, hogy a helyére – a kilátásukat féltő szomszédok bánatára – egy háromszintes historizáló villa kerüljön. Az offshore cég egyik képviselője szerint a család „a nyugisabb estéken itt sörözhet és pizzázhat" majd.

Hogy a főépület erre miért nem alkalmas, arról sokat elmond, hogy csak a bálterem mennyezetének festése és aranyozása fél évig tartott. A terem végén mennyezetig érő tükrök vannak, melyek gombnyomásra harmonikaszerűen a falba süllyednek. A tájépítész szerint megbízói egy Versailles-ihlette kertben gondolkoznak.

Az építkezés legnagyobb feltűnést keltő része a főépület előterétől az utcáig érő, gigantikus földalatti komplexum, melyről 2011-ben a Daily Mail készített részletes grafikát. Londonban a helyszűke és az őrült ingatlanárak miatt egyre gyakoribb a lefelé építkezés, de ami Witanhurst alatt zajlik, olyat még tényleg senki nem látott: a közel négyezer négyzetméteres területen az épületek közötti átjárók mellett 25 kocsit befogadó liftes garázs, kétszintes mozi és egy komplett wellness-részleg is épül, húszméteres medencével. Ide kerülnek a személyzeti szállások is. A két épület és a földalatti létesítmények teljes alapterülete 8400 négyzetméter lesz – ennél Londonban csak egy nagyobb osztatlan lakóingatlan akad, az viszont a brit királyi családé: a Buckingham-palota.

Amikor a ház felújításáért felelős építészt, Robert Adam-et arról kérdezték, miért van valakinek szüksége ennyi extra helyre, ha csak a régi főépületben 25 hálószoba van, Adam sajátos választ adott: “itt nem a szükségen, hanem az akaraton van a hangsúly”.

A szakértők a kész ingatlan értékét – ha egyszer elkészül – körülbelül 300 millió fontra, 130 milliárd forintra becsülik. Az új tulajdonos a 2012-es londoni olimpiát már új otthonában szerette volna ünnepelni, ám az építkezés – a környék befolyásos lakóinak minden tiltakozása ellenére –közel öt éve folyamatosan tart. Csak a felszín alatti részeket befogadó óriási teknő helyének kiásása és betonozása egy évbe telt. A tulajdonosok a védett főépület felújítására 35 millió fontot szántak, ám a valós költségek a kiszivárgott hírek szerint ezt már jóval túllépték, és volt olyan időszak, amikor heti kétmillió fontot költöttek rá.

Orosz, orosz, de kicsoda?

Egy ilyen háznak már a puszta birtoklása is elképzelhetetlen anyagi terhet jelent, különösen ha a tulajdonos rejtőzködik: a húszmillió fontnál értékesebb, offshore hátterű londoni házak akár büntetésnek is tekinthető éves adója 280 ezer font (120 millió forint). Nem csoda, hogy óriási volt az érdeklődés a tulajdonosok kiléte iránt – a Times-nak még kártérítést is kellett fizetnie a volt moszkvai polgármester Jurij Luzskov feleségének, Jelena Baturinának, amiért egy 2009-es cikkben őt jelölték meg a Virgin-szigeteki cég tulajdonosaként.

Az építési dokumentációból kiolvasható, hogy valóban egy orosz család a londoni mércével is minden határon túlmenő luxusépítkezés megrendelője, csak éppen azt fedte sűrű homály, hogy kik ők. A New Yorker brit újságírója, Ed Ceasar is hosszú ideig próbált a nyomukra bukkanni (cikkünk elsősorban az ő írása alapján született). Ám hiába próbálkozott az ingatlanosoknál, az építészeknél, a tájépítésznél, az építkezés vezetőinél és a jogászoknál, mindenhol falakba ütközött: vagy nem tudtak, vagy nem voltak hajlandók segíteni. A tulajdonosok szinte mindenkivel közvetítők beiktatásával tárgyaltak, ha pedig mégis muszáj volt felfedni kilétüket, olyan szigorú titoktartási szerződést írattak alá, amit ép ésszel senki sem kívánt megszegni.

Volt, aki a család ismeretében azt javasolta, hogy a lap inkább ejtse a sztorit. Egy érintett ingatlanügynök pedig az újságíró érdeklődésére felhívta a család ügyvédjét, és az ő füle hallatára jelentette ki, hogy kész a sírba vinni a tulajdonosok titkát. Más valaki azzal "viccelődött" a telefonban, hogy nem segíthet, mert épp pisztolyt tartanak a fejéhez.

Hiába a süllyesztett garázs és az elsötétített ablakú Rolls Royce-ok, mindenki sejtette, hogy a beköltözés után a tulajdonosok személyére előbb-utóbb elkerülhetetlenül fény derül: egy olyan városban, mint London, lehetetlen huzamosabb ideig teljesen észrevétlen maradni. Ezért is tűnt érthetetlennek a család elképesztő erőfeszítése, hogy megőrizze az inkognitóját. Ám hiába minden igyekezet, mégis elkövettek egy apró hibát, és ez már elég volt, hogy a New Yorker végül a nyomukra bukkanjon.

Egy furcsa egybeesés

A brit cégnyilvántartásból kiderült, hogy az építkezésre alapított két projektcég egyikénél a sok brit mellett akad egy ingatlanos végzettség és tapasztalat nélküli 33 éves orosz igazgató is, aki lakcímként többek között egy hétmillió fontos Temze-parti luxusingatlant is megjelölt. Az ingatlannyilvántartás szerint ez a ház egy olyan offshore cégé, amelyik pontosan ugyanarra a Virgin-szigeteki címre van bejelentve, mint ahová az a cég, amelyik mögött Witanhurst tulajdonosai rejtőztek.

Ennyi elég volt, hogy az újságíró szimatot fogjon. Kiderült, hogy a férfi apja egy oroszországi műtrágya-óriásnál, a londoni tőzsdén is jegyzett, a jelenlegi árfolyamon ötmilliárd fontot érő PhosAgro-nál dolgozik. A PhosAgro egyike a kevés nagyon stabil helyzetű, exportra gyártó orosz nagyvállalatnak, melynek helyzetét a mostani válság nem hogy nem ingatta meg, de a rubel mélyrepülése csak növelte a profitját.

Mivel sem az apának, sem a fiúnak nincs tulajdonrésze a cégben, nyilvánvaló volt, hogy a Temze parti ház és Witanhurst nem az övék. Némi moszkvai nyomozás után viszont kiderült, hogy a 33 éves férfi felesége Julia Gurijeva, a PhosAgro első emberének, a Forbes által a 28. leggazdagabb orosznak tartott, négymilliárd dollárosra becsült vagyonú Andrej Gurijevnek a lánya.

A New Yorker cikke részletesen végigveszi, hogy a nyilvánosságtól világéletében irtózó, hajdan visszafogott és újgazdag allűröktől mentes, Putyinhoz lojális Gurijev hogyan gazdagodott meg, miként került be az orosz szövetségi törvényhozás felsőházába, hogyan használta politikai befolyását, kapcsolatait a PhosAgro többi tulajdonosa, köztük az akkor már börtönben ülő Mihail Hodorkovszkij kiszorítására, majd évtizedek után miként verte át a legközelebbi barátait, beosztottjait is, hogy megőrizze vagyonát és befolyását.

A kép akkor állt teljesen össze, amikor az újságírónak egy névtelenül nyilatkozó londoni informátor részletesen elmesélte, hogy 2008-ban Gurijev, a felesége és a fia miként tekintették, majd vették meg a Temze-parti házat és Witanhurstöt. Innen már felgyorsultak az események: amikor rákérdezett a névre, mások is megerősítették, hogy célba ért. Végül maga a család is előbújt: bár Gurijev sajtósa tagadta, hogy a milliárdos oligarcha lenne Witanhurst „törvényes tulajdonosa”, azt elismerte, hogy ő az ingatlant birtokló cég kedvezményezettje, és hogy „a ház mindig is a Gurijev-család javának szolgálatára” volt szánva.

Nem a világ, csak Putyin elől kellett rejtőzködni

A titkolózás a New Yorker szerint annak szólt, hogy Gurijev 2008-ban még szenátor volt, és vagyonbevallásában fel kellett volna tüntetnie külföldi vagyonelemeit, ám ilyesmi egyetlen bevallásában sem szerepel. Gurijev 2013-ban hagyta ott a felsőházat, amikor megszületett az orosz politikusok külföldön tartott vagyonát illegálisnak minősítő törvény, de az akkori szabálytalanságok miatt ma is támadható.

Miként mások, Gurijev is bármikor kieshet Putyin kegyeiből. Az orosz elnök ugyanis nem nézi jó szemmel a vagyonukat külföldre menekítő, így tőle egyre függetlenebb oligarchákat. Az elmúlt években számos közismert eset mutatta, hogy az ellenük induló büntetőeljárások végén a privatizáció nyertesei milyen könnyen veszítették el oroszországi vagyonukat, és kényszerültek külföldön élni.

Az viszont még az orosz oligarchák sajátos lelkülete és családjuk pénzköltési szokásainak fényében is csak sejthető, hogy ha Gurijevék annyira rejtőzködni akartak, miért nem érték be egy kevésbé feltűnő hajlékkal.