Emma
5 °C
8 °C

Finn oktatási csoda: felnőttnek nézni a gyerekeket

2015.06.22. 13:21
Finnország nemzetközi szinten híres progresszív és eredményes iskolarendszeréről. De mi teszi olyan szuperré a finn oktatást? A Guardian utánajárt, mit csinálnak másképp a finn iskolákban, mint a világ többi részén. Bemutatjuk az országot, ahol nem félnek önálló, gondolkodó lényként tekinteni a diákokra és a tanárokra, és ahol a rendszer képes rugalmasan reagálni a hibáira.

Az oktatási bezzegországként elhíresült Finnország a legutóbbi, 2012-es PISA-teszten jelentőset rontott a korábbi előkelő helyezésein: szövegértésben a másodikról az ötödik helyre, matematikából a harmadikról az ötödik helyre, természettudományokból pedig a hatodikról a tizenkettedik helyre csúsztak vissza. Pasi Sahlberg, a Harvard Egyetem finn oktatásügyi szakértője szerint az eredmény ugyan nem lepte meg a finneket (mivel a saját országos felmérésük egy kicsivel korábban is ugyanezt mutatta), de mindenképpen rávilágított bizonyos hibákra, amelyeket azóta igyekeznek korrigálni.

Sahlberg a szintén finn Nokia kudarcának analógiájával magyarázza az okokat. Amilyen sikeres volt a telefongyártó a mobilpiacon, olyan nagy számnak számított a finn oktatási modell is tíz éve, de mindkét esetben ugyanabba a hibába estek: nem mertek változtatni a jól bevált módszereken, és így megálltak a fejlődésben. A mostani visszaesés ellenére persze a finn példa még példaértékű marad (pláne, hogy mint azt később látni fogjuk, nem ülnek ölbe tett kézzel az eredményeket látva, ellentétben Magyarországgal, ahol a legutóbbi katasztrofális PISA-s teljesítmény óta sem történt semmi). Lássuk, mitől van évtizedek óta a világ oktatási élvonalában Finnország.

Nem félnek az egyéni megoldásoktól

A finn rendszer egyik alappillére természetesen a tanárképzés, merthogy nem túl meglepő módon az oktatásban is minden az oktatással kezdődik.

A finn felsőoktatásban nem veszik félvállról a tanító- és tanárképzést, egy alsó tagozatos általánosában iskolások oktatására készülő diáknak is ötéves egyetemet kell elvégeznie, mielőtt munkába áll. A képzés talán legfontosabb része az elméleti anyag kipróbálása élesben, az északi országban ugyanis nem félnek rábízni az iskolásokat a diáktanárokra: számos olyan gyakorlóiskola működik, ami a tanárképző karokkal együttműködésben egyszerre látja el a kisiskolások és a leendő tanárok oktatását. A brit lap egy ilyen intézménybe látogatott el, és olyan megoldásokat látott, ami a világ legtöbb országában elképzelhetetlen lenne.

A gyakorlóiskolák itt lényegében úgy működnek, mint az egyetemi kórházak, amelyek az orvosképzésben tanuló diákokat készítik fel szakmailag.

Ez az egyik módja annak, ahogyan kifejezzük, mennyire értékesnek tartjuk a tanítást. A tanárok munkája ugyanolyan fontos, mint az orvosoké

– mondja Kimmo Koskinen, a Helsingin Normaalilyseo, a tucatnyi gyakorlóiskola egyikének igazgatója.

A gyakorlaton a kistanárok szinte teljesen szabad kezet kapnak, maguk választhatják meg a tanítási módszereiket. A helsinki gyakorlóiskolában az egyetemistáknak lehetőségük van egész napos kurzusokat tartani 13–19 éves diákoknak, amelyeken többféle tudományterület nézőpontja felől is megközelítik ugyanazokat a témákat, és vitatkoznak. Egy 24 éves gyakorlótanár például azzal kísérletezik az iskolában, hogy híres oktatási elméletalkotókat (Dewey-t, Montessorit, Steinert) olvastat a diákjaival, akiknek az ő műveiket kell elemezniük. Vagyis az oktatásnak részévé válik a tanár-diák párbeszéd magáról az oktatásról, ami nemcsak a tanulók gondolkodását fejleszti, de a tanítás demokratizálását és a rossz gyakorlatok leleplezését is segíti. Ugyanez megjelenik az egyetemi oktatásában is.

Kognitív disszonanciát akarunk teremteni az oktatókban. Az a jó, ha a diákok el tudják bizonytalanítani a tanáraikat, nehogy azt gondolják, hogy ők már mindent tudnak a tanításról. Az, hogy valamit már húsz éve csinálsz, és neked működik, még egyáltalán nem garantálja, hogy más tanároknak, más diákokkal vagy más témában is működni fog.

– mondja Patrik Scheinin, a tanárképző kar dékánja.

Az egyéni tanítási módszereket persze nem könnyű úgy alkalmazni, hogy a gyakran cserélődő gyakorlótanárok ne okozzanak káoszt az általuk oktatott iskolások fejében. Ezért nagyon fontos, hogy a gyakorlótanárokat kimagasló színvonalon képezzék és minél nagyobb önállóságra szoktassák. Leena Krokfors, a Helsinki Egyetem professzora szerint a leglényegesebb dolog, amit megtanítanak a diákoknak, az az, hogy hogyan hozzanak fontos pedagógiai döntéseket egyedül.

A tanároknak a legjobb képzést kell kapniuk, hogy aztán jól tudják használni a nagyfokú szabadságot, amit kapnak, és beletanuljanak a kutatásalapú problémamegoldásba.

A képzés minőségét talán elég jól bizonyítja, hogy Finnországban iszonyatos túljelentkezés van a tanárszakokra. A Helsinki Egyetemen tavaly a jelentkezőknek csak 7 százaléka jutott be a tanárképzésre, ami nem csak Magyarországon elképzelhetetlen arány: nehéz elhinni, de ebből az következik, hogy

jelenleg nehezebb tanárrá válni Finnországban, mint például bejutni az Egyesült Államok egyik legjobb egyetemére, az MIT-ra.

Inspiráló tanárnak lenni

A tanári pálya persze nyilván nem csak az egyetemi évekből áll, a jó iskolák még nem jelentenének elég vonzerőt ekkora érdeklődéshez. Finnországban tanárnak lenni viszont szerencsére elég jó, mivel a szakma magas társadalmi megbecsültségnek örvend. Ennek egyrészt történelmi gyökerei vannak: a kicsi és viszonylag későn modernizálódott országban mindig a tanárok voltak azok, akik eljuttatták a civilizációt az apró falvakba, magyarázza Krokforks.

Másrészt a tanári munkában olyan nagy autonómiára és kreativitásra van lehetőség, amelyet kevés munkahelyen tapasztalhatnak meg a dolgozók. Egy gyakorlóiskolában tanító 24 éves tanárpalánta így magyarázza, hogy miért választotta ezt a pályát:

Itt olyasmit csinálhatok, ami tényleg számít. Rengeteg újfajta tanítási módszer létezik, és itt kipróbálhatunk mindenfélét. Ez nagyon inspiráló.

Finnországban egyébként a tanárok fizetése nem kifejezetten magas az OECD-országok között, ebből a szempontból a középmezőnyben helyezkedik el azon a skálán, amin Magyarország az utolsó előtti, egyedül Szlovákiát megelőzve (az ilyen típusú ábrák kedvelőinek itt van a legutóbbi, teljes oktatásra fókuszáló OECD-dokumentum). A finn felsőfokú végzettségűek átlagfizetése jelentősen több a tanárok átlagfizetésénél, ennek alapján nem valószínű, hogy a bérek miatt vonzó a pedagógusszakma. Pedig úgy tűnik, hogy valamiért mégiscsak az, mivel Finnországban a tanári pályán megmaradók aránya kiugróan magas: egy OECD-jelentés szerint a tanárként végzettek 85-90 százaléka tanári munkából is megy nyugdíjba. Ha az anyagi juttatások bősége nem is annyira, de a közösségen belüli elismertség talán közrejátszhat ebben. Pasi Sahlberg megfogalmazásában:

Finnországban a tanárokra autonóm szakemberekként gondolunk, akik nagy hatással vannak fiatalok életére.

És ha már a pénznél tartunk: Finnországban az oktatásra fordított pénz GDP-arányosan messze nem annyival több, mint amennyivel a finn iskolák eredményesebbek például a magyaroknál (itthon 5,2 százalék, míg ott 5,9 százalék), tehát valószínű, hogy a minőségi iskolarendszer nem annyira a rengeteg pénz, sokkal inkább a megfelelő hozzáállás és módszerek kérdése. 

A finn álom

Ez persze nem volt mindig pont így. A ma már több szempontból is mintaadóként számon tartott Finnország nagyon sokáig, nagyjából a huszadik század közepéig kifejezetten elmaradottnak számított. A felzárkóztatásban fontos szerep jutott az erős iskolarendszernek, amit az 1970-es években kezdtek el kialakítani. A finn álom, ahogyan Sahlberg nevezi az ország oktatási koncepcióját, lényegében arról az egyszerű, de nehezen kivitelezhető célról szól, hogy

családi háttértől, születési helytől és más körülményektől függetlenül minden gyerek jó iskolában tanulhasson a legkisebb falutól a legnagyobb városig.
 

A módszerek a kezdetekhez képest változtak, de az alapelvek a mai napig megmaradtak. A korai szakaszban úgy biztosították a minőséget, hogy az iskolákat nagyon szigorú állami felügyelet alatt tartották: részletesen előírt tantervek szerint oktattak, folyamatos külső ellenőrzés folyt, és részletekbe menő szabályozás vonatkozott minden apróságra. Az irányváltás valamikor a 90-es években következett be, innentől kezdve az oktatáspolitika fókuszába az állami szervek és az iskolák közti bizalom, a helyi szintű felügyelet, a komolyan vett szakmaiság és az önállóság került. Innentől kezdve az iskolák maguk alakítják ki a saját tanterveiket, az állami ellenőrzést pedig szinte teljesen elhagyták.

Bőven voltak persze olyan csoportok, a piaci és az akadémiai szférában egyaránt, akik nyomást gyakoroltak a kormányra, nagyobb egységet, szigorúbb ellenőrzést, és hagyományosabb szemléletet követelve az oktatásban. Ekkor azonban berobbant az első PISA-teszt, aminek eredményei rögtön hivatalosan is az oktatás élvonalába repítették Finnországot. A 2001-es felmérésen a 15 éves finn diákok kimagaslóan teljesítettek mindhárom vizsgált területen (alkalmazott matematikai műveltség, alkalmazott természettudományi műveltség és szövegértés), ez jó időre elhallgattatta a kritikus hangokat.

A mostani visszaesés után persze jogos az igény, hogy vizsgálják meg ennek okait, de úgy fest, a finnek gyorsan reagálnak az új helyzetre. A tavaly hivatalba került új oktatási miniszter programjának része, hogy nemcsak a PISA által mért három területen, hanem az egész oktatási rendszeren belül vizsgálják meg, mi vezetett idáig. De a fejlesztés persze nem állhat meg a mérhető kompetenciák javításánál, mert az iskola sokkal többről szól, vagyis szólhatna ideális esetben.

Az iskolának segítenie kellene a diákokat, hogy rájöjjenek, mik az erősségeik, a szenvedélyeik. Képessé kéne tegye az embereket arra, hogy boldog, teljes életet élhessenek. Úgy kell újragondolnunk a tanterveket, hogy a hagyományos akadémiai témákról inkább erre kerüljön át a fókusz

– mondja Sahlberg, aki szerint ez lesz a finn oktatási rendszer következő iránya.