Előd
7 °C
16 °C

A Mad Max világa létezik: rabszolgaság, sivatag, háború a menekülés útvonalán

xIMG 7920
2015.06.23. 11:23

Persze, hogy féltünk a tengeren. Némelyikünk még folyót sem látott addig. Nem tudtuk, mikor mentenek ki minket.

A gambiai srác mosolya nemcsak a történetet ellenpontozza, hanem a bizarr helyzetet is, amiben beszélgetünk. A fiú nagyjából 150 társával sűrű sorokban ül a földön, egy vaskerítés egyik oldalán, én pedig a kerítés külső részén guggolva beszélgetek velük. A szituáció a legrosszabb képzettársításokat hozza elő belőlem: kuporgó feketék a kikötőben, előttünk épp kiköt egy nagy hajó. De esetükben éppen ez a hajó a boldogság oka.

Lampedusán vagyunk, Olaszország legdélebbi szigetén, amely már közelebb van Afrikához, mint Európához. A csónakjaikkal idáig eljutó menekültek rövid időre a sziget menekülttáborába kerülnek, hogy aztán innen, a kikötőből szállítsák őket Európába. A kikötő kövén ülőknek ez már a több hónapos vagy akár éves vándorlás végét jelenti, persze hogy örülnek.

A gumicsónak eresztett, és mindenki kapitány volt benne

„Reggel fél hatkor indultunk Líbiából, délelőtt vett fel minket az olasz hajó (valószínűleg a parti őrség hajója), este hétkor már itt voltunk” – meséli a húszéves srác.

„Mi két napig voltunk a tengeren. De nem féltünk, tudtuk, hogy kimentenek minket.” A közelben ülő, 26 éves, szintén gambiai menekültnek pedig lett volna mitől pánikba esni. „Egy felfújható csónakot kaptunk, nekünk kellett felpumpálni. Nyolcvanan voltunk a csónakban. Hogy ki volt a kapitány? Mindnyájan kapitányok voltunk. Az embertől, akinek fizettünk, kaptunk egy műholdas telefont, benne volt a szám, amit hívni kell, ha kiértünk a nyílt vízre. Azt is megmutatta, hol tudjuk a telefonon leolvasni a koordinátáinkat. Azokat kellett beolvasni a telefonba, hogy megtaláljanak minket. Hívtuk a számot, mondták, hogy jönnek, de aztán 14 órát sodródtunk a tengeren, míg végül megérkeztek.”

A férfi attól sem tartott, hogy elromlik a csónak motorja, vagy elromlik a telefon, és sosem találják meg őket. „Azt mondták, mindenkit kimentenek, nem kell tartanunk semmitől.”

Úgy tűnik, hogy a líbiai embercsempészek meglehetős meggyőző erővel bírnak, mivel a férfi annak ellenére sem aggódott, hogy felfújható csónakjukkal sem volt minden rendben. „Volt egy lyuk a csónakon, ott jött ki a levegő. De nem akartuk, hogy a többiek pánikba essenek, úgyhogy eltakartuk ruhákkal.”

Azt kamuzzák nekik, a tenger biztonságos

A líbiai embercsempész ráadásul kamuzott. Egyáltalán nem mentenek ki minden menekültszállító hajót, ahogy azt előző cikkünkben be is mutattuk. A gambiai srácnak fogalma sincs, mekkora szerencséje volt. Az Európába vezető útvonalak közt a Földközi-tengeren át vezető út a legveszélyesebb: a szerencsétlenül jártak 90 százaléka valahol itt hal meg. Ráadásul kétharmadukat soha meg sem találják, csak minden harmadik vízbe veszett emberről van információ. Ez az útvonal 2014 végéig viszonylag biztonságosnak számított, mert még működött Olaszország kiterjedt mentőmissziója, a Mare Nostrum. A műveletet azóta leállították, hogy helyét átvegye a harmadakkora költségvetésből működő, összeurópai Triton.

Líbia partjain azonban nem csökkent a tömeg. Becslések szerint 600 ezer ember vár arra, hogy átkelhessen a tengeren Európába. (Szörnyülködésre hajlamos olvasóinknak: ez a szám elenyésző ahhoz képest, ahány migránst nem európai országok befogadtak. Például egyedül Törökországban 2 millió szíriai menekült él.)

A menekültek otthoni helyzetét és eltökéltségét egyébként nemcsak az jelzi, hogy a legnagyobb veszélyt is vállalják az átjutásért, hanem hogy az információhiány sem riasztja vissza őket. Menni akarnak, és el is indulnak.

„Miért éppen ezen az úton jöttetek? Lehet menni Görögország felé vagy Spanyolország irányába, azok nem ilyen veszélyesek.” A forró betonon ülők értetlenkedve néznek vissza. Ez az út van, ezen kell jönni, mondogatják.

Éppen teljes információhiányuk mutatja a bezárkózásra épülő európai politika feleslegességét. Lehet falakat építeni, de akkor ott helyben módosul az útvonal, ahogy történik a görög vagy a bolgár vasfüggöny esetében. El lehet lehetetleníteni a görög szigetekre vagy Spanyolországba vezető, rövidebb tengeri útvonalakat, legfeljebb egy veszélyesebb úton érkeznek, Líbiából Lampedusába.

Sőt, a kemény fellépés fokozza is a veszélyt. Paolo Cuttitta, az amszterdami egyetem migrációkutatással foglalkozó kutatója később elmondta: amióta az európai hatóságok lefoglalják a menekültek hajóit, a csempészek olcsóbb és rossz minőségű hajókkal küldik a tengerre a menekülteket, hiszen mindenképpen elvesztik a csónakjukat, felesleges abba invesztálni. „Ha nem foglalnák le a hajókat, akkor biztonságosabb eszközökkel szállítanák a migránsokat, kevesebb lenne a halál” – vázolta a kutató. (Cuttittának egyébként egy sor olyan meglátása volt, amelyek hallatán a magyar kormány azonnali tűzhalálra ítélné. Kutatásait következő cikkünkben ismertetjük.)

Szintén az egyirányú közlekedés miatt van, hogy az embercsempészek a menekültek közül választanak kapitányt. Ahogy a gambiai férfi mondta, a csónakjukban mindenki kapitány volt. De hogyan lehet nekivágni a tengernek minimális hajózási ismeretekkel, vagy éppen azok nélkül?

Hajózási útmutató Európába menekülőknek

„A líbiai partoknál viszonylag egyszerű a navigáció” – vázolta Harald Höppner, egy német önkéntes mentőexpedíció vezetője Lampedusa kikötőjében. „A tengeren van két olajplatform, a parttól 40 és 60 mérföldre. A csónakok valahol Tripoli és Zuvara közt indulnak útnak, és a távolról is látható két platformot veszik célba – mutatta a tájékozódási pontokat hajója számítógépén. – Ezek még éjszaka is láthatók, mert mindkettő felett folyamatosan ég a gáz. A két platform közt kell áthaladni, és ha éppen középen hajóznak tovább, akkor Lampedusára jutnak, ha pedig keleti irányba tartanak, Málta lesz a cél.”

A kerítés mögött várakozók bármilyen közlékenyek is, próbálják kerülni a csempészek témáját. Talán attól félnek, hogy ha visszadobják őket Líbiába, és kiderül, hogy beszéltek, bajba kerülnek? Vagy a társaikat nem akarják nehéz helyzetbe hozni? Mindenesetre tőlük annyit tudok meg, hogy 1000-2000 dollár közötti összegeket fizettek az útért, és hogy hónapokig vártak Líbiában az indulásra.

Azt már a Lampedusán menekültekkel foglalkozóktól tudom, hogy a csempészek a fizetés mértéke szerint osztják el a hajón az embereket. A nagyobb hajókon belülre kerülnek a legszegényebbek, akiket gyakran be is zárnak, sőt, a helyükhöz is láncolnak, megakadályozandó, hogy pánik esetén a csónak egyik oldalára tömörüljenek, és felborítsák azt. Így történhettek olyan meg azok a tragédiák, amikor néhányan egyszerűen megfulladtak a levegőtlen hajógyomorban, vagy süllyedésnél rekedtek benn, a menekülés legkisebb esélye nélkül.

Az indulás idejét is a csempészek határozzák meg. Egy eritreai családot súlyos égési sérülésekkel raktak hajóra, idézte fel tolmácsom, Paola Pizzicori a sziget orvosától hallott történetet. A család még Líbiában szenvedett balesetet, amikor főzés közben felrobbant a szobájukban egy gázpalack. De mégis felszállították őket az induló hajóra, hogy aztán napokig hánykolódjanak a tűző napon. Végül az anya életét már nem is lehetett megmenteni.

A beszélgetés felgyorsul, amikor a Líbiáig tartó útra terelem a szót. „Burkina Faso és Niger. Ezek a legveszélyesebb országok” – meséli egy Libériából érkező férfi. „Lelőhetnek, elrabolhatnak. És az átkelés a sivatagon. Egy autóval mentünk, keresztül a Szaharán. Ha a motor leáll, vagy eltévedünk, az olyan, mintha a tenger közepén lennénk. Csak senki nem jön megmenteni minket.”

Líbia = Mad Max

Az elbeszélések szerint ezek a veszélyek azonban eltörpülnek a líbiai helyzet mellett. „Ott senki nincs biztonságban. Mindenkinek fegyvere van, mindennaposak a lövöldözések.” Elkerekedett szemmel hallgatom a történeteket. Ha nem egymástól függetlenül mesélnének hasonlókat, azt gondolnám, előző este nézték meg a Mad Maxet, és most egyszerűen csak felidézik a sztorit.

„Úgy kezelnek minket, mint az állatokat. Vernek, leköpnek, ránk lőnek. Nem kell ok, elég, ha sétálsz az utcán.”

„Egymással is ilyenek. Ha a szomszédoknak bajuk van egymással, lövöldözni kezdenek.”

„Féltünk kimenni az utcára, de el kellett menni dolgozni. Ebből fizettük az utat.”

„Mindent csináltunk. Házat építettünk, rakodtunk, tehenekkel dolgoztunk. Még olyan is volt, hogy mostunk.”

„Jöttek értünk, hogy kell munkás. Elvittek, dolgoztunk egész nap, aztán vagy kifizettek, vagy nem.”

De a legnagyobb baj, ha elrabolnak. Én két hónapig voltam börtönben. Civil ruhás katonák vittek be, és nem engedtek el, amíg a családom nem küldött pénzt. 600 dollár volt a váltságdíj.

Egy másik fekete néhány hét múlva szabadult, amikor a családja fizetett. De mi van, ha a család annyira szegény, hogy nem tud pénzt küldeni? „Akkor rabszolga leszel. Visznek ki vidékre, és ott dolgozol, pénzt nincs, csak munka van. Gyűlölöm a líbiaiakat.”

Hol van Európa?

A hatalmas, fehér komp közben lassan beúszik a kikötőbe, a tömeg pedig boldog zsizsegésbe kezd. Líbia emléke egy pillanat alatt enyészik el.

Magyarországra szöktünk a zöldhatáron át

Korábban felderítettük azt is, hogyan jönnek Magyarországra a menekültek. Olvassa el mit tapasztalt újságírónk, amikor egy csapat migránssal átszökött a határon.

„Hova megy ez a hajó?” – kérdezi a 26 éves gambiai, aki a saját maga felpumpálta csónakon érkezett. „Szicíliába, ott vannak nagyobb táborok.”

„Valaki azt mondta, Cataniába megyünk” – kapcsolódik be a fiatalabb srác.

Catania az egy város Szicílián belül, igazítom el. „És utána megyünk Olaszországba?” – kérdi egy közelben ülő, én pedig elbizonytalanodom, mert úgy tűnik, a „Bevezetés Európa földrajzába, történelmébe és gazdaságába” című tárgyat kellene két percben összefoglalnom.

De hirtelen az is világos lesz, hogy egyszerűen csak a nyugati világban ismeretlen utazási stílussal állok szemben. Az európai polgár meg akarja ismerni a világot, ezért olvas, felkészül, majd felkeresi úti célját.

Ezek az emberek viszont nem valahova, hanem valami elől utaznak. Nekik az a fontos, hogy elkerüljenek arról a helyről, ahol megölhetik, terrorizálhatják, nyomorban tarthatják őket. A végcél mindegy, bármi lehet, ahol nem szegénység és félelem van.

A migránsok nem azért jönnek Európába, mert itt található az Eiffel-torony, hanem mert nálunk kisebb valószínűséggel fordul katasztrófába az életük.

A Kedves Olvasó is egy a rendes emberek közt

„Melyik országba akartok eljutni?” – kérdezek körbe, de csak a libériai férfi ad konkrét választ. Ő Németországba tart, mert ott él a testvére. Német nőt vett feleségül, úgyhogy vannak papírjai is. Két ghánai fiú Rómába akar menni. Hogy miért? Látták a tévében. A legtöbben amúgy meglepő módon szintén Olaszországban maradnának.

„Az olaszok nagyon rendes emberek" – teszi a szívére a kezét a gambiai fiú.

Ők mentették meg az életünket, és ez a legfontosabb. Ennél többet nem lehet adni a másik embernek. Az országukban akarok élni.

Zavarban vagyok, de mielőtt megpróbálnám árnyalni a helyzetet, egy másik férfi is áradozni kezd: „Mi itt jót tapasztaltunk, amióta csak kimentettek minket.” Többen bólogatnak: „A táborban is jó volt, kaptunk enni, kaptunk ruhát, pihenhettünk.”

Értem, miről van szó. A napokban láttam néhány menekültet Lampedusa egyetlen településének főutcáján. A bangladesi, ghánai, eritreai menekültek kis csoportokban sétálgattak. 

Nem sokkal korábban még a tengeren voltak, vagy a líbiai terrortól rettegtek, majd egyszeriben békében ülhettek a padon, és szabadon kanalazhattak egy gyümölcsjoghurtot. Senki nem szólt rájuk, nézték a szép ruhában flangáló turistákat, és arcukra kiült az öröm.

Megérkeztek Európába.

A fejemben most viszont kavarognak a gondolatok. Miként lehetne a komp indulásáig összefoglalni számukra, hogy Lampedusa csak kis része Európának, nyugodt hely, és jó fejek a lakói, miközben Európa óriási, összetett, és nem mindenki viselkedik majd úgy velük, mint aki megmentette az életüket?

De a komp közben leereszti a rámpáját, a rendőrök intenek, a 150 menekült pedig vigyorogva, fürgén indul a hajó bejáratához. Csak bénán integetni tudok, ők pedig vidáman visszaintegetnek, hogy akkor majd találkozunk Európában, velük most már nem történhet semmi baj.

Olvassa el cikkünk első részét arról, hogy miként hatott az idilli Lampedusára, amikor elözönlötték a menekültek hajói. Összefoglaló cikkünket itt olvashatja a menekültügyről.