Lukács
7 °C
22 °C

Erre jöttem, mert nem akarok meghalni

04
2015.06.25. 14:36
Macedónia rájött, hogy a legjobb, ha inkább segíti a migránsok átvonulását, ahelyett, hogy fellépne ellenük. A kétmilliós ország belülről is épp eléggé terhelt ahhoz, hogy ne akarja magára vállalni a népvándorlás terhét, ami a szerb határok EU-s megerősítésével várhat rá. Igaz, mindenki tudja, hogy az EU felé tartó áradat akkor sem fog megállni, legfeljebb Albánián, Montenegrón, Horvátországon át bonyolódik majd az útvonal.

Mindenki szabadulni akar a migránsoktól. Nemcsak a helyzetük kezelését szabályozó Dublin III. magyarországi felmondása – a kormány hivatalos zsargonja szerint felfüggesztése – szól erről, de maga a Dublin III. is, amely eleve nagyobb terhet ró az EU keleti és déli határainál fekvő országaira, mint a többiekre.

De a menekültügyi szabadulómutatványba belekezdett Macedónia is, amely azonban Görögországtól kapja meg a háború, diktatúra, elnyomás elől menekülő, új hazát keresőket, akik főként Németországba, Franciaországba, Svédországba mennének.

A szkopjei vezetés rájött, hogy akkor jár a legjobban, ha nem csupán továbbengedi a migránsokat – akik ezen az útvonalon már nemcsak Szíriából, Afganisztánból és Irakból, hanem Szomáliából, Gambiából és a Kongói Demokratikus Köztársaságból is érkeznek – , de államilag segíti is az áthaladásukat. A taxisokat ugyan bünteti, ha délről északra szállítják a menekülteket, vasúton azonban maga szervezi meg az útjukat a határig, hogy Szerbia előtt aztán rendőrök mutassanak utat nekik a zöldhatárhoz. Úgy tűnik, minél többeket át akarnak engedni, még mielőtt az EU magyar, horvát, német és osztrák rendőrökkel erősítené meg a szerb határőrök munkáját a macedón határon a jövő héttől.

Persze a volt Jugoszlávia legszegényebb országaként a belső, albán–macedón konfliktusokkal, lehallgatási botrányok miatt politikai feszültséggel is terhelt kétmilliós Macedónia aligha tehetne mást, mint hogy szabadul attól, aki amúgy is csak keresztülvonulna a balkáni országon. Legalábbis majdnem mindenkitől.

A macedón parlament a múlt héten fogadta el azt a törvényt, melynek alapján az országba illegálisan érkezőket olyan iratokkal látják el, amelyek 72 órát adnak az ország elhagyására. Tulajdonképpen akárhogy, végrehajtási szabályzat nincs, lényegében az illegális kilépést ösztönzi a döntés.

A többség persze eddig is továbbvonult. Taxival, biciklivel vagy akár az autópályán gyalogolva, esetleg vonatra felkapaszkodva. A síneken megjelenő migránsok közül többen halálos baleset áldozatai lettek. Áprilisban 14 afganisztáni, szomáliai huszonéves halt meg, amikor vonat rohant a csoportjukba, Velesz közelében.

Szerbiába tartó vonatra váró menekülte Macedóniában
Szerbiába tartó vonatra váró menekülte Macedóniában
Fotó: Robert Atanasovski / AFP

A rendőrség tett ugyan látszatintézkedéseket, hogy mérsékeljék a vándorlók lendületét, de a felesleges erőszaknál, családok szétszakításánál többet nem értek el, amikor felléptek a vonatra felkapaszkodó migránsokkal szemben, hogy kevés pénzből szerényen felszerelt menekülttáborba vigyék őket.

A rendőrség alapvetően passzívan figyelte az orra előtt zajló népvándorlást – legfeljebb azért állítottak meg egy-egy migránst, hogy 40-50 euróval megkönnyítve továbbengedjék őket. Jellemzően még közvetlenül a határ előtt sem léptek közbe: elég volt, hogy kétszáz méterrel a közúti határátkelő pont előtt a csoportok a rejtőzködés legkisebb jele nélkül egyszerűen letérjenek az útról és látványosan az erdőbe vonuljanak, Szerbia irányába.

„Mostanra megszűnt a rendőri erőszak, a menekültek eltűntek az utakról" – mondta Mersziha Szmailovics. A Legis jogvédő szervezet képviselője szerint a változás oka, hogy a hatóságok négyezer forintnak megfelelő összegért cserébe vonatjegyet adnak a görög határ közelében fekvő Gevgelijától északi határnál lévő Tabanovcéig. Azért nem egyenesen Szerbiába, mert Szerbia azonnal bizonyságot szerezve az előzékeny macedón hozzáállásról, egy lendülettel vissza is küldhetné őket. Ha viszont később kapja el a migránsokat, már nehéz bizonyítania, hogy épp Macedónián keresztül érkeztek az országba.

Tabanovce már hozzászokott a vonulók látványához. „Jöttek ötvenesével, nem volt velük semmi gond, vásároltak a boltban és mentek tovább" – mesélte Anton. Az anyjával élő férfi még a kertjében vizet és kenyeret is adott a sokszor kisgyerekekkel vonulóknak. „Sajnáltam őket.”

Pár napja azonban erre már nincs szükség: a menekültek vonattal érkeznek, és onnan a faluba be sem térve mennek tovább gyalog. Nyílt titok, hogy a rendőrség szinte a határig kíséri őket, de azért túl nagy nyilvánosságot nem akarnak adni az ügynek.

Az elmúlt évtizedekben végletekig leamortizálódott kis pályaudvaron hosszasan várakoztunk, de tíz perccel a vonat érkezése előtt a rendőröknek eszükbe jutott egy „egész Európára érvényes, közismert törvény", amely szerint öt percnél tovább nem lehet engedély nélkül a határközeli vasútállomáson tartózkodni. „Ne kérdezősködj" – mondta egyikük, mikor utat mutatott nekünk. A vonat így végül azután gurult be a menekültekkel, hogy minket egy kilométerrel odébb kényszerítettek.

Mégsem jut át mindenki Macedónián

„Két hónapja vagyok itt. Ez a hely valamivel jobb, mint Gazi Baba volt. Az maga volt a pokol” – amikor a gambiai fiatalember kimondja a másik szkopjei menekülttábor nevét, mindenki bólogat. „Az egy börtön” – folytatja Silleh, aki kőművesként szeretne Svédországban letelepedni, mert nem szeretne börtönbe kerülni, ahogy a barátai, „csak azért, mert politikáról beszélgettek az utcán, kritizálva a gambiai diktatúrát."

Lovaskocsi egy macedóniai menekülttábor bejáratában
Lovaskocsi egy macedóniai menekülttábor bejáratában
Fotó: Huszti István / Index

Gazi Babában jelenleg csaknem hatszáz embert tartanak fogva, a beszámolók szerint a bilincs és a rendőri verés sem ritka. A Szkopje Vizbegovo nevű külső kerületében lévő tábor azonban szabadabb hely. De az elégedetlenség itt is nagy. „Három hónapja várakozunk, miért nem mehetünk tovább?" – kérdi egy afgán férfi, miután csoportjával együtt gyorsan beterel a szállásukra, mielőtt az őrök kitessékelnének a táborból. Az elhanyagolt szobában aztán megindul a panaszáradat: az étel rossz és kevés, gyógyszert nem adnak a betegeknek, legfeljebb, ha fizetnek érte esetenként akár 15 eurót. Van, akinek a papírjait, pénzét még Gazi Babában vették el a macedón hatóságok. Mint például annak a két kisgyerekével várakozó iraki nőnek, akinek a férje valahogy nem került a rendőrök kezére, és sikeresen átért Szerbiába. Hogy azóta mi van vele, az asszony nem tudja.

„Én tanulni szeretnék. Nálunk otthon a tálibok miatt nem lehet. Magyarország jó hely? Járhatnék ott tovább iskolába?” – kérdezte egy tizenéves lány nagyon kevés angol szó felhasználásával. Mivel pastu nyelven nem tudtam volna neki elmondani a kormány plakátkampányának ismert szlogenjeit, inkább biztatóan bólogattam. Ekkor már mindenki kérvényeket, orvosi igazolásokat tartott felém, mintha tőlem függne a további sorsuk. Az asszonyok néha kiszaladtak a folyósra, hogy megnézzék, nem jön-e az őr, mielőtt

menekültstátuszt adok nekik, és a varázspálcámat előkapva legalább Magyarországra nem teleportálom őket.

„Ma nagyon rendes őreink vannak. De van, aki az épületből sem enged ki, és erőszakkal fenyeget" – mondta egy asszony, akinek serdülő fia verésről is beszámolt. Egy lány ekkor sírni kezdett, hogy ő nem akar itt maradni. Amikor kiadták bánatukat és vélhetően rájöttek, hogy nem mentem ki őket, már nem féltettek annyira, és kisétáltak velem az udvarra. A háromszintes házak között látni lehetett Szkopjét és a környező hegyeket, ahol semmi jót nem ígérő esőfelhők gyülekeztek. Én pedig EU-s varázspálca híján szépen elsomfordáltam az afgán családtól.

„Ez egy börtön, segíts, mikor mehetek el innen? Hónapok óta itt vagyunk" – mondta egy férfi, miután félve magához intett, ahogy meglátta, hogy a kapu felé tartok. A Kongói Demokratikus Köztársaságból indult feleségével nyolc hónapja. Otthonról repülővel indultak Törökországba a polgárháborús fenyegetés elől.

Európába mentek volna egyenesen, de vízumot nem kaptak hozzá. A törököktől aztán Isztambulon át jöttek a görög határra.

Ők tehát már egy órányira sem ültek csónakba, mint sokan, akik az első görög szigetig evickélnek valahogy, nem is beszélve az Afrikából lélekvesztőkön Lampedusába vagy Máltára igyekvőkről. „Erre jöttem, mert nem akartam út közben meghalni" – adott kézenfekvő magyarázatot egyikük, hogy miért választották a tenger helyett a hosszabb utat.

06
Fotó: Huszti István / Index

„De miért kell itt lennünk, ha nem is ide akartunk jönni? Mikor mehetünk ki?" – kérdezte megint, amire én csak valami biztató hazugságot tudtam mondani búcsúzóul.

Két oldalról jöhet az áradat

De Macedónia számára sincs semmi biztató. Az ország attól tart, hogy a menekülteket eddig saját területén Magyarország felé könnyen továbbengedő Szerbia EU-s nyomásra meg fogja állítani a határainál a menekültek nagy részét, akiket aztán visszaküldhet Macedóniába.

A menekültekkel most a gyors továbbvándorlás miatt nem ellenséges helyiek véleménye hamar megváltozhat, ha érdemi segítség nélkül maradnak a menekültekkel. A paradox helyzetre jellemző, hogy a menekülteknek északon az az EU állná útját, amelyik délről, Görögországból maga engedi át őket Macedóniába.

„Nem hiszem, hogy itt lehetne létrehozni egy EU-n kívüli menekülttábort azoknak, akik valamelyik EU-taghoz folyamodnának menedékjogért” – mondta Szmailovics. A bosnyák gyökerű, de macedóniai születésű jogvédő szerint ehhez nem volna meg a társadalmi fogadókészség. Erős az idegenekkel szembeni fenntartás, és hiába muszlim az ország negyedét adó albán lakosság, a távolról érkező muzulmán migránsok sem számíthatnak áldozatkész szolidaritásra.

Így egyelőre marad a versenyfutás az idővel: a menekültek a szerb–magyar határra tervezett kerítés híre miatt igyekeznének mielőbb tovább, Macedónia pedig azért siettetné őket, hogy az EU-s rendőrök dél-szerbiai megjelenése előtt minél több átvándorlótól megszabaduljon.

Macedóniának ugyanis van épp elég baja, elég a májusi kumanovói incidensre gondolni, amikor a rendőrség az albán többségű városban az állítólag Koszovóból átszivárgott UCK fegyvereseivel csapott össze. Tizennégy fegyveres és nyolc rendőr halt meg a nehezen megmagyarázható céllal, váratlanul kirobbant konfliktusban, amelynek legfeljebb az embercsempészek számára volt kézzelfogható következménye: az ország északnyugati részébe rendelt rendőri és katonai erők miatt végletesen meggyengült az ország déli határőrizete, még szabadabb utat adva a Görögországból érkező, az unióba igyekvő menekülteknek.