Nagy víziót várnak tőlük Európa jövőjéről. Ezektől?

„Ez történelmi jelentőségű nehéz időkhöz illő történelmi látogatás″ – október 7-én, szerdán délután a francia elnök és a német kancellár huszonöt év után ismét együtt szólalnak fel az Európai Parlamentben, ezért a történelmi jelző. Persze nem mástól, mint a látogatást összehozó Martin Schulztól, az EP elnökétől származik az idézet, aki közvetve saját magát is dicsérte ezzel, és persze próbálta az általa vezetett intézményt fontosabbnak mutatni, mint amilyen az valójában. A Politico szerint Schulz már január óta dolgozik azon, hogy a kancellár és az elnök közös fellépését leszervezze.

Berlin diktál, nem Brüsszel

A menekültválság elmúlt hónapjaiban ugyanis a korábbiaknál is egyértelműbbé vált, hogy az egész brüsszeli-strasbourgi közös intézményrendszeresdi, a sok milliárd euróból fenntartott bürokrácia ellenére az EU politikáját bizony a tagállamokat vezető kormány- és államfők csinálják. Ebben persze semmi meglepő nincs: a menekültválság ugyanis, ahogy néhány európai vezető túlzott nyíltsággal ezt ki is mondta, szerintük nem az EU, hanem elsősorban a frontállamok, tranzitországok, na meg elsősorban a németek problémája.

Az európai közvélemény már a mostani előtti krízis, vagyis a görög válság idején szinte hozzászokhatott ahhoz, hogy az Unió közös dolgairól a tagállamok minisztereinek és vezetőinek szinte heti-kétheti rendszerességű találkozóin döntenek. Hogy a valódi hatalmat Berlin, és nem Brüsszel képviseli, soha ennyire nem volt látványos. Mindez különösen annak az Európai Parlamentnek kínos és jelent kisebb legitimációs válságot, amelyiknek tényleg egészen minimális és formális szerep jutott csak a két, egymást szorosan követő válság kezelésében.

Merkel és Hollande meghívása tehát az EP részéről leginkább arra jó, hogy pár órára úgy tűnjön, mintha Strasbourgban történnének az igazán fontos dolgok. És ott is fognak – persze csak egészen addig, amíg az elnök és a kancellár haza nem repül Párizsba és Berlinbe. És nyilván a Schulz által vezetett intézmény önérzetének az is jót fog tenni, hogy Hollande és Merkel várhatóan hitet tesz az integráció és a közös európai fellépés – amit majd az EP úgy értelmezhet, hogy itt valójában róluk van szó – fontossága mellett.

A jelenlegi válság elemzése, az eddigi rövidtávú válságintézkedések után végre hosszú távú tervek felvázolása, sőt egy nagy vízió Európa jövőjéről: nagyjából ezt várják az EP mainstream, tehát néppárti és szocdem politikusai a francia-német párostól szerda délután, és sajnos nem lehet nem mosolyogni ezen. De ne szaladjunk ennyire előre.

Víziót várnak. Ezektől?

1989. november 22-én, mindössze két héttel a berlini fal november 9-i leomlása után Francois Mitterrand francia elnök és Helmut Kohl NSZK-kancellár tartott beszédet az EP-ben az akkori EP-elnök, Enrique Barón Crespo meghívására. Két olyan államférfi, akik az egész '80-as éveket országuk élén töltötték (Mitterand '81-től, Kohl '82-től), 1989-ben pedig hatalmuk csúcsán voltak, ráadásul előttük állt még egy, illetve két ciklus. Mitterrand és Kohl ünnepi hangulatban állhattak a képviselők elé, Európa sok évtizedes kettéosztottsága után látták, tudták, és el is mondták, hogy Európa jövője egy még erősebb egységesülési folyamatról fog szólni.

2015. október 7-én a történelem csak néhány külsőségben ismétli önmagát. Egy szocialista francia elnök és egy kereszténydemokrata német kancellár – a párhuzam nagyjából eddig stimmel. Igaz, Angela Merkel is már egy évtizede vezeti Németországot – hosszabb ideje, mint 25 éve Kohl – csak éppen tekintélye és politikai hátországa soha ennyire nem volt még megrendülve. Rátermettsége és politikai érzéke a menekültválságban megkérdőjeleződött, saját örökös koalíciós testvérpártja, a CSU, sőt saját CDU-s párttársai, beosztottjai közül is többen nyíltan bírálták. Az európai határok eltűnését elképesztő mértékben felgyorsító német egység után huszonöt évvel bajor szövetségesei nyomására Merkel felfüggesztette a schengeni szabályozást és határellenőrzést vezetett be Ausztria felől.

Hogy egy ilyen válságos pillanatban miféle lelkesítő vízió, miféle hosszútávú terv várható attól a kancellártól, aki – mint korábban megírtuk – amennyire jó menedzser, annyira távol tartja magát bármiféle nagyszabású elképzelés felvázolásától, az igencsak kétséges.

Szegény Hollande elnök pedig még kevésbé alkalmas bármiféle összehasonlításra a negyed évszázaddal ezelőtti Mitterrand-dal. Nagyjából konszenzus van arról, hogy a 2012-es elnökválasztást nem a szocialisták amúgy teljesen csak egy átmeneti figurának tűnő vezére nyerte meg kis különbséggel, hanem a tehetséges, de túlságosan is megosztó Nicolas Sarkozy veszítette el. Tavaly ilyenkor az elnökválasztás első fordulóját szimuláló közvélemény-kutatások 13%-ra mérték Hollande népszerűségét, most augusztus-szeptemberben pedig úgy állt 19%-on, hogy nem csak konzervatív ellenfelei (Sarkozy és Juppé, 25-25%), hanem Marine Le Pen (27-29%) is agyba-főbe verték.

Így még ha lesz is bármiféle víziója Hollande-nak Európáról és a menekültválságról, nem egyértelmű, a következő bő másfél évet (ennyi van hátra a következő elnökválasztásig) leszámítva mennyire lesz annak bármiféle relevanciája azok után, hogy fő politikai ellenfelei odahaza Párizsban eléggé mást gondolnak a migrációról.

Egy kis orbánozás azért jöhet

Mert hogy a menekültválság lesz a beszédek középpontjában, az nem is kérdés. Manfred Weber, az EP néppárti frakcióvezetője azt várja, hogy Merkel és Hollande révén Európa két nagy politikai családja közösen áll ki az EU-integráció mellett, a zöldek egyik szóvivője azonban arról beszélt: szívesen látnák azt, hogy a két szónok helyreteszi a menekültválság során az EU alapértékeit megkérdőjelező országokat – ez természetesen elsősorban Magyarországot jelenti. És itt még lehetnek izgalmak.

Ha Hollande és Merkel maguktól nem is hozzák szóba Orbánt, borítékolható, hogy azért a zöldek mellett a liberálisok is rákérdeznek majd arra, hogyan is illeszkedik a mai Magyarország az Európáról szőtt víziójukba. Guy Verhofstadt ALDE-frakciója különösen bosszúszomjas lehet, miután hiába indítványozták a hírhedt hetes cikkely bevetését Magyarország ellen, szocialista segítséggel már a bizottsági szakaszban elkaszálták azt.

Szerda délután ugyanis nem csak a két vezető kap majd szót. Francois Hollande francia elnök és Angela Merkel német kancellár egymás után szólalnak majd fel a plenáris ülésen (Merkel egyébként legutóbb 2012-ben, Hollande 2013 februárjában beszélt az európai képviselők előtt), de a nagyjából 15-20 perces beszédeik után egy vita is lesz. Vagyis az EP frakcióvezetőinek reagálása, kérdései következnek, majd Hollande-nak és Merkelnek ezekre kell válaszolniuk.

Amikor Hollande-ot legutóbb - a szeptemberi EU-csúcs előtt - újságírók Orbán Viktor menekültpolitikájáról kérdezték, például nem fogta vissza magát, és így válaszolt:

Európa egy értékközösség, ezért azoknak, akik nem osztják annak értékeit és elveit, el kell gondolkodniuk arról, helyük van-e az Európai Unióban.

De Angela Merkel sem udvariaskodott sokat, amikor vasárnapi interjújában a magyar határkerítés került szóba, és ha nagyjából összehangolják a mondanivalójukat a francia elnökkel, nem túl valószínű, hogy ennek az ellenkezője hangozzon ma el:

A másik oldalon azt is el kell mondanom: nem hiszem, hogy kerítések segítenek. Ezt láttuk Magyarországon, ahol sok ráfordítással felépítettek egy kerítést, és a menekültek mégis jönnek és más utakat keresnek. (...) Kerítésekkel nem fogjuk megoldani a problémát.

Huszonöt évvel a berlini fal leomlása után különösen nehéz lehet ezt a manapság népszerű ziccert kihagyni. Ám a görög-török határ megerősítésének és közös EU-s őrzésének bejelentése, valamint a kitoloncolások felgyorsításának tervei után – és ezt a két politikus közül legalább Merkelnek éreznie kell – nem lenne sem túl méltányos, sem az Orbánnal szimpatizáló bajor CSU-sok lázongása után túl taktikus.