Luca, Ottilia
2 °C
5 °C

Az illiberális Törökországgal bukhat el a menekültválság rendezése

2015-10-25T144541Z 1836009541 GF20000032347 RTRMADP 3 TURKEY-ELE
2015.11.01. 09:01
2002 óta először nem szerzett abszolút többséget az Igazságosság és Fejlődés Pártja Törökországban a júniusi választásokon. Recep Tayyip Erdoğan elnök pártja nem talált koalíciós partnert, ezért november 1-jére előrehozott választásokat írtak ki. Várhatóan a párt most sem lesz képes egyedül kormányozni. Európa izgulhat, mert a törökök nélkül nem lesz megoldás a menekültválságra.

Törökországnak a politikai polarizálódás, a bizonytalan kormányzás, a fegyveres konfliktusok és a gazdasági visszaesés veszélyes elegyével kell szembenéznie. Mindezek után nem meglepő, hogy az országot tizenhárom éve irányító Igazságosság és Fejlődés Párt (AKP) helyzete az elmúlt évben, és különösen a júniusi parlamenti választások óta folyamatosan romlik.

Megismétlődhet a korábbi választási eredmény

Az Erdoğan-rendszer pártja, az AKP akkor ugyan első helyen végzett, de 40 százalékos eredményével nem szerzett abszolút többséget a török törvényhozásban. Az 550-ből csak 258 mandátumuk lett, köszönhetően annak, hogy 13,1 százalékos eredényével parlamentbe jutott a kurdok új tömörülése, a Népi Demokratikus Párt. Az AKP története során először koalíciós tárgyalásokra kényszerült, de lehetséges partnerek nélkül maradt. Nem tudott megegyezni ugyanis az ellenzékiek közül sem a Köztársasági Néppárttal (CHP), sem a Nemzeti Cselekvés Pártjával (MHP).

45 napnyi erőtlen egyeztetési kísérlet után a párt korábbi miniszterelnöke, a mostani elnök Recep Tayyip Erdoğan elnök november 1-ére új választásokat írt ki. Az AKP-ból formálisan kilépett államfő és a kormánypárt is abban bízott, hogy öt hónap alatt valahogy megfordítják a népszerűségvesztést.

A legutolsó közvélemény-kutatások szerint viszont százalékra pontosan megismétlődhet a júniusi választás eredménye: a kurd párt megugorhatja a 10 százalékos bejutási küszöböt, a CHP 25 százalék, az MHP 15 százalék körül, a kormánypárt 40 százalékkal végezhet.

Kérdéses még, hogy az október közepi ankarai robbantásos merénylet, és a múlt heti óraátállítási kabaré mennyire kavarta meg az erőviszonyokat. Erdoğanon ugyanis fél Törökország röhög: az elnök a választások utánra, november 8-ára halasztotta az átállást a téli időszámításra. Ezt a lakosság torkán nehezen, de legyűrte, viszont a telefonok és számítógépek órái maguktól átálltak, kisebb káoszt okozva ezzel az országban. Emiatt tízezrek viccelődtek a #WhatTimeIsIt? hashtaggel a Twitteren.

A török bizonytalanság miatt nemcsak Erdoğan és pártja aggódhat: az Európai Uniónak ugyanis egy erős ankarai kormányra van szüksége a menekültválság rendezéséhez, még akkor is, ha ehhez éppen az autokrata törekvései miatt Brüsszelből sokat bírált Erdoğannal kell tárgyalni. De az Egyesült Államoknak sem mindegy, hogy Ankara erős szövetségese lesz, vagy folyamatosan egyeztetnie kell egy belügyeivel elfoglalt, gyenge kormánnyal.

Elbukott a centrális erőtér

Erdoğan-kormánya 2002-től 2013-ig sikeresen biztosította sorozatos győzelmeit a centrális politikai erőtér kialakításával: ugyan akad bal- és jobboldali ellenzéki is, de azok nem tudnak összefogni egymással.

 Az AKP a mérsékeltek szavazókat ugyanis átcsábította a szociáldemokrata, önmagát Musztafa Kemál Atatürk szellemi örökösének tartó CHP-tól: a CHP nacionalista nézetei a konzervatívokat taszították, a szekularista, a vallást a közéletből teljesen kizáró törekvéseik pedig iszlám hívőket. A másik fontos ellenzéki erő, a szélsőséges, militarista és euroszkeptikus MHP pedig vállalhatatlan az európaiságot hirdető CHP-nek, így szinte kizárt, hogy a két párt valaha is koalícióra lépjen egymással.

Így került az AKP középre a török politikában, és tudta fenntartani azt a képet, hogy nincs is valós alternatívája a 2002 óta kormányzó pártnak. A mérsékelt hangnem pedig még a 18 milliós kurd kisebbség egy része számára is sokáig elfogadhatóvá tette Erdoğan kormányát és pártját.

Az AKP júniusi visszaesését azonban éppen a kurd(barát), amúgy baloldali Népi Demokratikus Párt (HDP) bejutása okozta. A török parlamentbe nem 5, hanem 10 százalékos küszöbbel kerülhetnek be a pártok, ezt a megszokottnál jóval magasabb küszöböt pedig éppen a kurdok miatt húzták meg: a 18 milliós kisebbség korábban nem tudott egységesen beállni egyik politikai tömörülése mögé sem, így könnyű szerrel kívül lehetett őket tartani a parlamentből.

A HDP-nek azért sikerült mégis megugrania, mert több baloldali párt és független jelöltek összefogásából, valamint különböző kurd csoportok közreműködésével jött létre. Ráadásul antikapitalista és egyenjogúságpárti nézeteivel nemcsak a kurdokat, de sok bizonytalant és AKP-szavazót megszerzett magának. Júniusban 13 százalékot értek el a parlamenti választásokon, így 80 mandátumot szereztek. Vasárnap is hasonló eredményre számíthatnak, így megint rajtuk mehet el az AKP abszolút többsége.

Egyesült Államokat utánzó féldiktatúra

Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel kapcsolatban félévente felmerül, hogy idővel az államfői posztra cseréli a miniszterelnökséget, amit azonban eddig mindig cáfolt. Erdoğan viszont nyíltan felvállalta, hogy erre készül: 2011-ben utolsó ciklusát kezdte miniszterelnökként, majd pályát váltott. Tavaly elindult az addig inkább szimbolikus hatalommal bíró elnöki posztért, amelyet meg is szerzett. Nem titkolta ugyanakkor, hogy az ország alkotmányos berendezkedését is kész átalakítani, hogy valódi hatalmat szerezzen új pozíciójának.

Az Egyesült Államokhoz hasonló erős prezidenciális kormányzást építene ki, a szükséges alkotmánymódosításhoz viszont kétharmados többségre van szüksége. Enélkül népszavazást kell kiírnia, amit viszont jó eséllyel elbukna. Főleg, hogy még saját pártja is megosztott a kérdésben.

A hatalom átszervezése miatt az eddig még az EU számára is szalonképes kormányfő szembefordult korábbi politikájával. Egyre többször kezdte ki a szabadságjogokat, tisztogatásokat tartott a hatóságoknál, újságírókat börtönöztetett be. 2013-ban aztán feladta még a centrális erőtér politikáját is, és egyre radikálisabb hangra váltott. Ez vezetett oda, hogy az isztambuli zöldterületeket megvédő tüntetésekből hamar kormányellenes demonstrációk lettek az isztambuli Taksim téren. Az év végén pedig még egy korrupciós ügybe is belekeveredett, és radikálisan átszervezte a kormányt. 2014-ben pedig az egyre kapkodóbb Erdoğan a rendőrséget és a hadsereget fejezte le puccskísérletre hivatkozva.

Romokat hagyott utódjának

Az AKP-kormány élén Ahmet Davutoğlu váltotta. Az új miniszterelnök pont rosszkor került hatalomra: a török gazdaság növekedése megtorpant, visszaestek a köz- és privát beruházások, valamint egyre kevesebbet exportált az ország. Ráadásul a nemzetközi helyzet sem kedvezett az új török kormánynak. Az Iszlám Állam (IS), a lázadók és a szír kormányerők harcai elől több millióan menekültek el, közülük mintegy 2,5 millióan Törökországba települtek, ráadásul az ország dél-keleti részén élő kurdokkal is újra kiéleződött a régi konfliktus. 

Miután júliusban az Iszlám Állam robbantott Surucban, Erdoğan hadat üzent a szélsőséges iszlamistáknak. Megnyitotta reptereit az Egyesült Államok vezette szövetség bombázói előtt és maga is csatlakozott a műveletekhez, az Iszlám Állam mellett viszont kurd célpontokra támadott a hadsereg.

Ankara szemszögéből érthető a lépés: a szárazföldön az Iszlám Állam csapatai ellen a Kurd Népvédelmi Egységek (YPG) a legütőképesebbek. Ha a sikerek miatt felbátorodnak, ismét napirendre kerülhet Kurdisztán megalapítása, ez pedig Észak-Irak és Észak-Szíria mellett Törökország dél-keleti területeit is fenyegetné.

Menetrend szerinti török válság öt év késéssel

Törökország történetében egyáltalán nem ritkák a kormány- és gazdasági válságok. Az 1970-es években ezrek haltak meg, amikor a gazdaság összeomlott, a kormány pedig tehetetlenül nézte, ahogy a bal- és jobboldali szélsőséges fegyveres milíciák egymást ölik. Az 1990-es évek elején az éppen talpra állított gazdaság újra visszaesett: hámorszámjegyű infláció jött és újra kiéleződött a török-kurd konfliktus. Utóbbi fegyveres összetűzéssekké fajult, és tízezrek haltak meg a harcokban.

Az évezred végére rendeződött a helyzet, amikor a gazdaság újra növekedni kezdett a nyugati gyárak országba csábításával. A kurdokkal is részlegesen sikerült kiegyezni, pontosabban kellően fellazítani az elnyomásukat, hogy ezzel megelőzzenek egy újabb konfliktust.

2008-ban, a gazdasági válság kirobbanásakor megint úgy tűnt, elhúzódó válság lesz Törökországban: a GDP 8 százalékkal csökkent, az infláció 12 százalékra emelkedett. Erdoğan kormánya azonban higgadtan kezelte a helyzetet. Egy év alatt megállították az inflációt, pénzügyi reformokat vezettek be, 2011-re pedig már újra 7 százalékos volt a növekedés és új munkahelyeket hoztak létre. Nem csoda, hogy a kormányzó AKP-t rekorderedménnyel választották újra.

Davutoğlu kormányának most viszont nincsen mozgástere, és megfelelő parlamenti felhatalmazás nélkül nehezen verik át a javaslataikat a török nemzetgyűlésen. Enélkül lehetetlen, hogy kezeljék a gazdasági növekedés lassulását, és hogy csökkentsék a befektetői bizalmatlanságot, az erősődő inflációt. Segítséget pedig a politikai válság megoldásáig hiába várnak az EU-tól. Brüsszel számít ugyan Törökországra a menekültválság rendezésében, de igazi tárgyalópartner nélkül csak ígérgeti, hogy felgyorsítja a török csatlakozási tárgyalásokat. A menekülttáborok finanszírozásáról sem tudtak megegyezni, hiszen lehetetlen tartós egyezségeket kötni egy ideiglenes kormánnyal.

A mostani választások után pedig két út marad az AKP előtt, ha nem szerez többséget a parlamentben: kibekkelik kisebbségben egy következő előrehozott választásig, tovább mélyítve a válságot, vagy összefognak a CHP-vel. Utóbbitól Erdoğan azonban vonakodik, és inkább hajlik rá, hogy a radikális MHP-val alakíttasson koalíciót, ami viszont az EU-tól való távolodást hozná magával. De a politikai erők közti korábbi ellentétek mélysége miatt elég valószínűtlennek tűnik, hogy bármelyik összebútorozás hosszú távon is fenntartható lenne.