Árpád
3 °C
12 °C

Moszkva beletenyerelt a törökök Ukrajnájába

GettyImages-489624362
2015.11.26. 20:51
Nemcsak az oroszoknak, de Washingtonnak is szólhatott Ankara a Szu-24-es lelövésével. Törökországnak sem az amerikai sem az orosz rendezési terv nem tetszik, és úgy érzi, figyelmen kívül hagyják szempontjait. A figyelmeztetés viszont szankciókat vonhat maga után, igaz, azzal nem csak a törökök, de az oroszok is sokat buknak. Moszkva azonban valószínűleg mielőbb békülni akar.

Oleg Peskov lett Oroszország szíriai áldozatvállalásának szimbóluma, a törökök által lelőtt Szu-24-esével együtt. Társa túlélte a katapultálást, őt azonban – önvédelminek aligha nevezhető módon – lelőtte a szíriai felkelők egy csoportja, miközben ejtőernyőjén ereszkedett alá.

Peskov posztumusz megkapta Vlagyimir Putyintól az Oroszország Hőse kitüntetést, sietve kapott egy Wikipédia-szócikket – születési dátuma még mindig hiányzik belőle –, és Lipeckben, ahol a pilóta 2000 óta élt, utcát akarnak elnevezni róla.

Nagyjából eddig ennyi történt azután, hogy a török légierő légtérsértésre hivatkozva leszedte az orosz vadászbombázót.

Oroszország még blokádot hirdetett a török turistautaknak, némi csirke- és ruhaimportnak, az orosz elnök hátba szúrásról beszélt, külügyminisztere meg arról, hogy nem terveznek Törökországgal háborút, de azért ez sem túl sok. A török NATO-tagság miatt ez amúgy is jóval több lenne egy „sima” orosz-török háborúnál, amiből egy tucat is akad az elmúlt 500 évből – bár azokba is beleszóltak más hatalmak, ha Oroszország túlnyerte magát és már a Dardanellák ellenőrzését is kis híján megszerezte.

Bár elsőre úgy tűnt, Törökország túllőtt a célon az orosz gép lelövésével, az eddigi reakciókat látva azonban – beleértve, hogy a NATO lényegében elfogadta a török álláspontot, még ha vita is volt róla a katonai szövetségen belül, és még a katapultált pilóta megölését sem ítélték el – lehetséges, hogy török szemszögből jól időzített jelzés volt Ankarától Oroszországnak és a NATO-nak is: Törökország szempontjait nem lehet figyelmen kívül hagyni a szíriai rendezésben.

Moszkva a törökök hátsó udvarában

A gép lelövését önmagában nem indokolhatta az sem, ha az orosz gép valóban bement a török légtérbe egy két kilométeres szakaszon, legfeljebb 15-20 másodpercre, támadó szándék nélkül. Ez az Égei-tengeren nap mint nap megtörténik görög gépekkel, mégsem semmisíti meg őket Törökország, pedig a viszony – függetlenül attól, hogy Görögország is NATO-tag – nem felhőtlen.

Oroszország azonban túl érzékeny helyén érintette Törökországot a szíriai beavatkozással, amivel keresztülhúzta a számításait: Moszkva megerősítette Bassar Aszad szíriai elnök pozícióit, amit a törökök által szövetségeseknek tekintett csoportok, így a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) elleni légicsapásokkal ért el. Az, hogy az Iszlám Államot (IS) kevéssé ijesztgette a szeptember 30-án indított orosz légicsapás, önmagában nem zavarta Törökországot, ellentétben a nyugati kritikákkal, amelyek épp az IS elleni fellépést hiányolták. A törökök ugyanis nem az Iszlám Államot tekintik elsődleges ellenségüknek, hanem a törökországi Kurd Munkapártot (PKK) és a neki Szíriában hátországot biztosító kurd erőket.

Ankara semmiképp sem akarja a szíriai kurdok megerősödését, tartva attól, hogy ez újabb lökést adhat a 78 milliós Törökország hatodát adó kurdok kelet-törökországi autonómiát célzó törekvéseinek. Törökország azután is jobban tart a PKK-tól, hogy október 10-én az ország történetének legnagyobb öngyilkos merényletét, az ankarai kurd és ellenzéki béketüntetésen 102 ember életét követelő bombatámadást a török kormány szerint is minden valószínűség szerint az IS követte el.

„Ugyanazt az ideges reakciót kapta Oroszország, amit maga is adott, amikor mások akartak belemászni «a mi Ukrajnánkba». Mondhatjuk,

hogy Oroszország belemászott a törökök Ukrajnájába”

– írta bejegyzésében Alekszandr Baunov, a moszkvai Carnegie Intézet munkatársa.

De más elem is erősíti az ukrán párhuzamot: a légtérsértésben érintett Hatay tartomány 1939-ben éppúgy jutott Törökországhoz, ahogyan a Krím tavaly Oroszországhoz: az Oszmán Birodalom szétesése után létrejött új államalakulatok között vitát képező területet 1939-ben a törökök katonailag megszállták, majd népszavazással hitelesítették az annexiót.

Putyin provokálta ki a támadást?

Törökország nem csinált titkot abból, hogy nem nézi jó szemmel az orosz jelenlétet Szíriában. Az orosz támadások javarészt az FSA-t érintették, és az an-Núszrát, amely hiába akar szintén sarián alapuló államot létrehozni, mivel kész harcolni Aszad ellen, Ankara számára közvetve szintén szövetségesnek számít.

A törökök egy széles belső koalíciót képzelnek el – ez elsősorban az FSA-t és az an-Núszrát jelenti – amely először Aszadot szorítja ki a hatalomból, utána az IS-t. Törökország egyébként meg van győződve arról, hogy az IS és Aszad összejátszanak, egyik érv emellett az, hogy kettejüknek egymás elleni közvetlen összecsapásaik alig voltak.

Oroszország – és Irán – viszont úgy vélik, hogy az IS ellen Aszadra van szükség. De zavarhatta-e annyira Moszkvát Ankara nemtetszése, hogy szándékosan a határvidéken repülve borzolta a törökök kedélyeit, jelezve, hogy a török szempontok mellékesek?

Ha volt is ilyen szándék, az bizonyosan nem volt tervben, hogy kierőszakolják egy gépük lelövését. Putyin és Recep Tayyip Erdogan személyes kapcsolata révén szoros gazdasági szálak kezdték összefűzni a két országot, kölcsönösen stratégiai partnerségről beszéltek. 

Illiberálisok egymás közt

Az energetikai beruházások – a megépült Kék Áramlat gázvezeték és papirra vetették a Déli Áramlat helyett kitalált alternatíva, az Oroszországot Európával az Anatóliai-félszigeten át összekötő Török Áramlat tervét, de ott van a szerződésekkel megerősített, jövőre elindítandó orosz atomerőmű-építési projekt is –, a kölcsönös beruházások, a növekvő tavaly 31 milliárd dolláros áruforgalom, az orosz turistákra jelentős részben támaszkodó török idegenforgalom, mind-mind azt sugallhatták Putyinnak, hogy a két ország gazdasági pragmatizmusa elsimítja a politikai konfliktusokat.

Ez eddig sikerült is, pedig Szíria kapcsán voltak már viták, elég csak a Moszkvából Damaszkuszba tartó utasszállító törökországi földre kényszerítésére gondolni még 2012-ben. A törökök azt gyanították, hogy Moszkva rakétaalkatrészeket csempész a géppel Szíriába.

Ráadásul Moszkva már annyi mindenkivel veszett össze a környezetében – Grúziával, Ukrajnával, utóbbi miatt az EU-val, így a Baltikummal is, és az Egyesült Államokkal, közben nem teljesen felhőtlen a viszonya még legközelebbi szövetségesével, Belarusszal sem, és tarthat Azerbajdzsán elsasszézásától, valamint a volt szovjet Közép-Ázsia Kína felé orientálódásától –, hogy ha valami nem hiányzott, hát az, hogy összerúgja a port egy már-már baráti kapcsolatban lévő országgal, amelynek még erős hadserege is van.

A Kreml valószínűleg elszámította magát és nem érezte, hogy a szíriai beavatkozással már olyan török érdekeket sért, amelyek fontosabbak a jövedelmező orosz-török gazdasági kapcsolatoknál.

Erdogan akart odacsapni az oroszoknak?

Ankara szerint már korábban is kénytelenek voltak figyelmeztetni az oroszokat, hogy veszélyeztetik a török légteret, a keddi incidens tehát nem volt példa nélküli. Ez viszont inkább gyengíti a lelövés melletti érveket, hiszen, ahogyan a korábbi esetleges légtérsértések után nem ért támadás török területeket, úgy nyilvánvaló volt, hogy ezúttal sem támadó szándékkal lép tizegynéhány másodpercre török légtérbe az orosz vadászbombázó.

Eddig is hajtottak végre az oroszok légicsapásokat a Törökország által szövetségesnek tartott területeken, miért most jött el a pillanat, hogy ez ellen fellépni fontosabb legyen, mint fenntartani Erdogan és Putyin barátságát?

A keménykedés oka valószínűleg Párizs.

A november 13-i merénylet ugyanis olyan súlyos csapás volt az IS-től, ami után mindennél fontosabb lett a Nyugatnak a terrorista kváziállam felszámolása. A cél láthatóan felülírta Nyugaton a szíriai orosz beavatkozásokkal szembeni fenntartásokat, lassan tudomásul vették, hogy a Moszkva támogatását élvező Aszadnak szerep juthat a konszolidációban, és majd később, rendezett, Oroszországgal is egyeztetett módon tűnik el a hatalomból.

Az óvatos összeborulás azonban az volt, amit Ankara mindenképpen el akart kerülni. Törökországnak ugyanis az Egyesült Államokkal is nézeteltérései voltak, mert Washington túl nagy szerepet szánt a kurd Népvédelmi Erőknek (YPG), akik ezután a szíriai rendezésben jelentős kiváltságokhoz juthatnak, ami a kelet-törökországi kurd autonómiatörekvést erősítené.

Mivel sem az Egyesült Államok, sem Oroszország nem vette komolyan Erdoganék szempontjait, a török kormány joggal tartott attól, hogy a Washington és Moszkva közötti ellenszenv csökkenése után összehangoltabb nemzetközi szíriai beavatkozásban ez még kevésbé fog megtörténni.

Ez az aggodalom már elég erős lehetett ahhoz, hogy Ankara, NATO-tagságát is felhasználva, éket verjen Oroszország és az Egyesült Államok közé. Erre a

Szu-24-es lelövése tökéletes alkalom volt, jelezve mindkét irányba, hogy Törökország szempontjaival számolni kell.

Ankarának az IS elleni harcnál fontosabb, hogy ki töltené be az űrt, ha visszaszorul az IS. A valójában vegyes, lokálisan harcoló csoportokra építő, de nem eléggé ütőképes FSA-t szívesen látná Törökország – a szervezet is török területen jött létre a kormány közreműködésével – de még a radikális an-Núszrát is.

Az al-Kaidához kötődő, gazdag szunniták, korábban elsősorban Katar támogatását élvező an-Nuszrának jó harcosai és jó fegyverei vannak, akár 400 dollár fizetést is ad harcosainak, olyan erő, amivel számolni kell, ez a helyzet – állítják török kormányzathoz közeli források. „De mi nem támogatjuk az an-Nuszrát, csupán támogatjuk azokat, akikről egyébként tudjuk, hogy képesek egyezségre jutni az an-Nuszrával” – adott machiavellisztikus magyarázatot a török taktikára Ufuk Ulutas a török kormány által magyar újságíróknak szervezett októberi találkozón.

Az ankarai központú, hivatalosan független, üzleti szférából érkező támogatásokból működő SETA  elemző intézet külügyi részlegének vezetője is úgy látja, Aszad és az IS kéz a kézben jár. Szerinte az IS nem más, mint Irán eszköze arra, hogy befolyást gyakoroljon Aszadot erősítve Szíriában.

A lényeg tehát, hogy Ankara középtávon a világi Aszad és a szalafita IS helyett mérsékelten iszlamista erőket látna. Ebbe sem az amerikai, sem az orosz célkitűzések nem férnek bele.

Kérdés persze, hogy a mérsékelt iszlamisták helyzetbe hozása után ezek a török kormány szerint mérsékelt erők nem válnak-e ugyanolyan radikálisokká, mint amilyen az IS maga.

Lose-lose szituáció

Ankara az amerikaiakkal szembeni kifogásait ilyen határozottan csak az oroszok elleni akcióval tudta jelezni. A keményebb fellépéshez készítette elő a talajt az is, hogy az utóbbi időben Törökország mind többször hivatkozott a Szíriában élő türkménekre, mint rokon népre, amelynek területe szintén az orosz légicsapások célpontja volt. A Szu-24-es is a százezres szíriai türkmének területén zuhant le és ők ölték meg a katapultált Peskovot is.

Erdogannak egyébként is jól jött a tőle nagytörök retorikát váró hívek előtt kiállni a határon túli testvérekért, főleg azután, hogy idén csak másodszori nekifutásra, a november 1-jén tartott előrehozott parlamenti választásokon sikerült megszereznie legalább az abszolút többséget az eddig tíz éven át élvezett kétharmad után. Igaz, ez már kevés ahhoz, hogy a kormányfőiből az elnöki székbe átült Erdogan elnöki köztársasággá formálja az országot. Ezt kétharmad híján népszavazással szentesített alkotmánymódosítással lehetne elérni, amire kevés az esély, bár lehet, hogy Erdogan épp a radikális kiállással teremtett feszültségtől várja, hogy ehhez kellő társadalmi támogatást szerez.

A törökök az asztalra csaptak, de azért azt még sem ők, sem az oroszok nem borították fel. Az orosz reakció érthetően dühös, Putyin külön nehezményezte azt is, hogy Erdogan nem őt kereste meg, hanem a NATO-hoz fordult a történtek után. Ez egyébként érthető, hiszen Ankara mindenképp szövetségesi szintre akarta emelni a konfliktust, nehogy az csak kétoldalú vitának tűnjön.

Az oroszok gazdasági szankciókat léptettek életbe, bár egyáltalán nem biztos, hogy azzal nem ők veszítenek többet. (Éppúgy, ahogy az EU Oroszországgal szembeni szankciói is kölcsönösen okoznak veszteséget gazdasági téren.) Idén az áruforgalom orosz oldalról 15, török részről 3 milliárd dollár volt, és az orosz turisták esetleges elmaradása nem csak a törököknek fájna, hanem a tengerre vágyó oroszok millióinak, akiknek az olcsóbb, de bizonytalan Krím vagy minőségéhez képest aránytalanul drága Szocsi nem elég vonzó. Főleg azután lenne nyomasztó a török partok hiánya, hogy az orosz utasszállító október 30-i felrobbantása miatt a kínálatból kiesett Egyiptom.

A Gazpromnak Törökország perspektivikus piac, és alternatív útvonalat kínálhat az európai piacok felé is. Igaz, az ezt célzó, és a konfliktus miatt kérdésessé vált Török Áramlat megépítésének gazdasági indokoltsága eddig is vitatható volt. Ugyanez viszont kevésbé igaz a Roszatom török atomerőművére, amit jövőre kezdtek volna építeni az oroszok Akkuyuban, de mostanra az is bizonytalanná vált.

Viszont a török textil- és ruhaipari, és az építőipari cégek szintén sokat bukhatnak, ha kiszorulnak Oroszországból. Az orosz kormányfő csütörtökön már utasította a kormányt, hogy két napos határidővel dolgozzon ki komplex szankciócsomagot, ami a gazdasági és a humanitárius szférát is érinti.

Az intézkedések azonban egyelőre nincsenek olyan szinten, hogy azokat ne lehetne gyorsan leépíteni, ha néhány hónapon belül mégis megnyugodnának a kedélyek. Az orosz elnök ugyan vádolta a török felet csütörtöki beszédében, hiányolva a bocsánatkérést, kártérítést, és felelősségre vonást ám ez egyúttal jelzés is volt arra, hogy Moszkva – amely „sajnálja, hogy Törökország zsákutcába vitte a két országkapcsolatát – kész a békülésre.

Ehhez össze kéne tudni hangolni Moszkva Aszaddal kapcsolatos terveit és az ő elmozdítását követelő Ankara célkitűzéseit. Ez most nehezen látszik megvalósíthatónak, még akkor is, ha egyértelmű, hogy egyik félnek sem jó, ha az incidensből hosszú távú konfliktus születik. 

15%

Náray Tamás Zarah

4999 Ft
4250 Ft
15%

Jo Nesbo Szomjúság

3980 Ft
3383 Ft