Menekültlázadás a görög határon: így ejtették túszul a szíreket

• A macedónok lezárták a határt, emiatt menekültek ezrei torlódtak fel a görög oldalon.
• Előző cikkünkben bemutattuk az apokaliptikus fesztiválra emlékeztető tábort, ahol a világ minden tájáról érkezett menekültek élnek hetek óta.
• Érezhető volt, hogy csak egy szikra kell az indulatok robbanásához. A helyszínen voltunk, amikor a szikra kipattant. 
• Meglepetésünkre nem a rendőrök látták kárát az eseményeknek.

Az idomeni menekülttábor egyre növekvő feszültsége az ételosztó helyeknél volt a legnyilvánvalóbb. A UNHCR ételosztó konténerénél minden egyes nappal hosszabb sor állt, és szaporodtak a verekedések. A görög–macedón határon alig három hét alatt alakult ki olyan válsághelyzet, amiből talán csak úgy lehetne többet kihozni, ha az EU fizetős tanulmányi utakat szervezne azoknak, akik meg akarják tanulni, miként lehet egy problémás helyzetet néhány egyszerű lépésben katasztrófává dagasztani.

„Napi kétszer osztanak enni, de nem is mindig állok be. Keveset adnak, tegnap pedig már nem is jutott, pedig másfél órát vártam” – mondta a sorban araszolva egy marokkói férfi. Nem folytatta, mert figyelmünket elvonta a kiáltozás. Valaki megint átbújt a korlát alatt, és besurrant a sorba. Nemzettársai gyorsan elbújtatták maguk közt, így csak a frusztráció maradt a levegőben, hogy a szabályosan sorban állók megint egy kicsivel távolabb kerültek az ebédtől.

Egy túrós burekkel a gyomromban még az ügyeskedőket is meg tudtam érteni, hiszen a később érkezőket már 300 méteres sor és annak esélye várta, hogy talán feleslegesen állnak be a végére. De üres gyomorral az ember kevésbé belátó.

Hamarosan robbantak az indulatok. Döbbenten néztem a tömegjeleneteket, amiket eddig csak afrikai kríziszónákban játszódó filmekből ismertem. Másodpercek kellettek, hogy valami összeszólalkozás után egymást tépő emberek kavarogjanak a porban. Ezúttal a marokkóiak és a szomáliaiak estek egymásnak. A szomáliai tábor közvetlenül az ételosztó tér mellett volt, a kisebb számú szomáliai csoport hamarosan visszaszorult a sátraikig, majd kétségbeesésükben az esti tüzeléshez gyűjtött léceket ragadták magukhoz. A lécekből szögek meredeztek. Szerencsére mindkét csoportban voltak, akik le akarták állítani a verekedést, a nők kezéből kicsavarták a botokat, a marokkói férfiak visszarángatták az elborultan kapálózó társaikat.

Egy rövid időre visszaállt a rend, én pedig a körben állóktól megtudtam, miért a szomáliai nők voltak a legvérmesebbek. A marokkóiak inzultálják, tapogatják a nőket a sorban, így ők már napok óta nem mernek ételért menni. A férfiak viszont nem kapnak két adagot, hiába bizonygatják, hogy a távol lévő nőknek vinnének.

Végül is érthető: az ételosztók honnan tudnák, hogy valaki nem magának szerezne dupla ebédet? A konfliktus megoldásához persze nincs szükség sem Nobel-díjas ötletre, sem jelentős fejlesztésekre.

Ha engem kérdeznek, három tanáccsal megoldom a problémát:

1. Legyen egy női és egy férfi sor.
2. Az ételt ne a lakóövezetben, hanem egy semleges területen osszák.
3. A sorokat magas kerítéssel védjék, hogy ne lehessen beugrálni.

De ki kérdezne engem vagy bárki mást? Mint hamarosan kiderült, a tábornak egyáltalán nincs felelőse.

Ezrek laknak itt, de nincs vezető

„Az ételosztáson dolgozol?” – léptem oda a férfihoz, aki távolabbról, jegyzetfüzettel a kezében nézte a tömegjelenetet. „Nem, az Orvosok Határok Nélkül munkatársa vagyok. Mi orvosi szolgálatot viszünk. Csak a tapasztalatokat gyűjtöm.” „Átadod a tábor vezetésének?” A férfi úgy nézett rám, mint aki a közelgő világbékéről érdeklődik. „Itt nincs vezetés. Idejött egy csomó szervezet, és mindenki megpróbál tenni valamit.” Egy pillanatra elvesztettem a fonalat, mert eddig azt hittem, ilyen káoszt csak magyarok képesek csinálni. „Senki nem koordinálja a tábor működését?”

Senki.

Sőt, mint kiderült, ez nem is tábor. Idomeniben csak egy néhány napos tartózkodásra kialakított tranzitállomás működik. Ahol aztán hirtelen több ezer ember torlódott fel, amikor Macedónia lezárta a határt. Az állomás státusza azóta sem változott, csak mára sokkal több és sokkal kétségbeesettebb embernek ad otthont.

A sátrak közt járva eközben egyértelmű volt, hogy a segélyszervezetek még központi irányítás nélkül is életmentő munkát végeznek. Vannak vécék, néhány zuhany, vízcsapok. Működik gyerekfoglalkoztató, ahol önkéntesek játszanak, rajzolnak a gyerekekkel. 

Az viszont biztos, hogy egyes munkákat többen is elvégeznek, mást pedig senki. Így fordulhatott elő, hogy a menekültek egy része nagy, több száz főt befogadó, fűtött sátrakban lakott. Mások viszont tömegével sátraztak a síneken, és voltak, akik ponyvák alatt vagy a közeli, romos épületekben húzták meg magukat.

A német társadalom hozzáállására is jellemző, hogy a legtöbb, szervezettől független önkéntes Németországból jött. Ponyvákból ácsoltak sátrakat, telefonos töltőállomásokkal szórták tele a területet, és ami a legfontosabb, az UNHCR mellett csak a független önkéntesek osztottak még ételt. A vasúti kocsiban berendezett konyha láthatóan életmentő volt, naponta kétszer náluk is százméteres sorok várakoztak.

Az önkéntesek működése csak néhány szélsőbalos aktivista miatt tűnt zavarosnak. Az antikapitalista szlogenekkel festett sátrak bizarrnak tűntek ott, ahol a lakóik éppen a kapitalizmus jótéteményei reményében indultak el Európába.

Két módszer, hogy teljes legyen a káosz

A katasztrófához mégsem az önkéntesek és a segélyszervezetek koordinálatlansága vezetett. Mi más miatt fajulhatott a helyzet tettlegességig, könnygázazásig, majd a tábor teljes feldúlásáig, mint a politikai vezetés bénázása? A görög hatóságok két dolgot felejtettek el.

1. Hiteles információkat adni a menekülteknek.
2. Megoldani, hogy a határon átengedett szírek, afgánok és irakiak látványa ne bőszítse fel az embereket.

Mihez vezetett a két egyszerű feladat elhanyagolása?

1. Információhiány

„Meddig kell itt várnunk? A családom a nyáron néhány nap alatt jutott el Görögországból Hannoverbe” – panaszkodott a határon felhúzott kerítésbe kapaszkodva egy algériai fiú. Fogalma sem volt, hogy miért zárták le azt a határt, ami sokáig az útvonal egyik jelentéktelen állomása volt csupán. Miért csak a szírek, afgánok és irakiak mehetnek tovább? És mikor nyitják meg az utat újból?

A táborban ugyanis általános volt az a meggyőződés, hogy csak ideiglenesen tartóztatják fel az embereket, előbb vagy utóbb mindenki szabadon folytathatja útját. A menekültek még csak nem is hibáztathatóak a naivitásukért, ismerve az elmúlt hónapok európai következetlenségeit. Macedónia nyáron egyszer már lezárta a határait, de két nappal később, tumultuózus jeleneteket és egy könnygázas rohamot követően végül megnyitották. Magyarország is keménykedett egy ideig, de aztán úgy buszoztattuk a menekülteket határtól határig, mintha nem ennek ellenkezőjéről szónokolt volna a kormány. Miért lenne most másképp?

A kérdés talán csak az, hogy ezúttal mennyi időt kell kihúzniuk az áldatlan állapotok közt.

A táborban járva negyedóránként kérdezte meg tőlem valaki, hogy mit tudok, mikor mehetnek már tovább. Azaz egy nap nagyjából negyven embernek tudtam elmondani, hogy szerintem soha. A legtöbben felfogták az érveimet, de aztán ott volt körülöttük másik 4999 társuk, akik a legkülönbözőbb álhíreket terjesztették, és ez hamar elnyomta a józanságot: egyesek szerint még két nap a szabadság, más pedig biztos forrásból tudja, a hónap végén nyílik a határ. Miért ne lehetne igazuk?

A szögesdrót túloldalán álló rendőrsorfalat fotóztam, amikor üdvrivalgás harsant mögöttem. A menekültek örömittasan lökték magasba karjaikat, egyikük egy elképedt rendőr kezét szorongatta, majd mindnyájan elviharzottak a tábor irányába. „Mi történt?” – kaptam el egy pakisztáni férfi karját. „Megnyitják a határt!” – kiabálta vigyorogva, és rohant tovább. Csak pár perc kellett, hogy a távolban hatalmas tömeg jelenjen meg: százak nyargaltak felénk csomagjaikkal. Nem sokkal később sosem látott tömeg állt a határzónában, epicentrumában egy kétségbeesett rendőrrel, aki már nyüszítve ismételgette:

Nem tudom, miről beszélnek! A határ nincs nyitva. Senki sem mondta, hogy nyitva lesz!

Reménykedő arcok néztek rá. „Nincs nyitva?” „Nincs!” „Holnap?” „Ember, a határ sem most, sem egy hónap múlva nem lesz nyitva!” „Egy hónap múlva lesz nyitva a határ!” – adták tovább az információt az első sorban állók, a rendőr pedig hiába kiabált, hogy nem, félreértik: a menekültek hinni akartak abban, hogy nem kell Görögországban maradniuk. 

Miért nem írják ki egy nagy táblára, hogy a határ az elkövetkező egy évben zárva lesz? – vetettem fel, ahogy a kétségbeejtő helyzet láttán kiestem az újságírószerepből. A rendőr megvonta a vállát. Nem az ő dolga.

2. A csalódottság ereje

A legrosszabbkor futottak be a szír menekülteket szállító buszok. Több száz elkeseredett ember toporgott tétován a placcon, amelynek közepén dróthálóval fedett ketrec védte a határátkelőt. A nemzetközi egyezmények szerint a befogadásra jogosult szír és afgán menekültek elindultak a ketrec felé, de a tömeg nem vált szét, ahogy az előző napokban.

Nem tudni, mi volt a jel, én már csak arra figyeltem fel, hogy a menekültek szaggatják, tépik a szíreket. Egy családot láttam az embermassza közepén: egy öregasszony, egy lány, egy férfi és két gyerek próbált egymás közelében maradni, miközben a tömeg préselte, taszigálta őket, mind távolabb az áhított céltól.

A feldühödött embermassza mindent megtett, hogy a szerencsétlenek nehogy eljussanak az alig öt méterre álló kapuig. Szimpátiadetektoraimat csak az zavarta össze, hogy az agresszorok maguk is ugyanolyan szerencsétlenek voltak, mint akiket éppen ezer kézzel téptek.

A szír család tagjai egyenként szakították ki magukat a testetlen markok szorításából. Gyerekek, nők rohantak bele a szögesdrótba, hogy keresztültépve magukat végül átjussanak Macedóniába. A száz-százötven szírből ötüknek sikerült a szabadulás.

A tömeg eközben darabokra törte a határzónát kijelölő ketrecet, a görög határzónából verekedésre alkalmas vaspóznák lettek a táborlakók kezében, a görög rohamrendőrök elmenekültek. Csak hajszálon múlott, hogy az események nem csaptak át véres agresszióba. Ehelyett a póznákkal, kordonokkal elrekesztették a határnyílást.

Tüzek égtek egész éjszaka, a marokkói és iráni menekültek saját testükkel zárták le a határt, a hangulat olyan örömittas volt, mintha bármit is elértek volna, azon túl, hogy nyomorukban másokat is szenvedésre ítéltek.

Eközben a tábor közepén, egy betonplaccon éppen ellentétes volt helyzet. A sötétben és síri csöndben szír menekültek ültek a hidegben. A szűk területen annyi helyük sem volt, hogy lefeküdjenek.

Nem tudjuk, mi lesz velünk. Láttátok, hogy mire képesek ezek az állatok. Itt is félünk, hogy megtámadnak minket

– tajtékzott egy harmincas, Homszból érkezett férfi.

A káosz innentől ragályként söpört végig Idomenin. A következő nap már nyoma sem volt annak a csalóka derűnek, amivel korábban találkoztam. Menekültek egy csoportja szétverte és kifosztotta az UNHCR ételosztó konténereit. A világszervezet felszámolta állomását, és távozott. Ettől kezdve már csak az önkéntesek által üzemeltetett konyhától függött a táborlakók ellátása. Nem sokkal azután utaztam haza én is, hogy újabb marokkói férfi követett el öngyilkosságot: megfogta a vonat felsővezetékét.

A hírek szerint a szírek, afgánok és irakiak egy részét a következő nap sikerült átjuttatni a határon. A menekültek egy része elindult Görögország belső részei felé. Terv továbbra sincs, hogy mi legyen velük és a határon tovább várakozó tömeggel.