Előd
7 °C
16 °C

Putyin nem akar békét Szíriában

2015-12-08T132848Z 1941420252 GF10000258647 RTRMADP 3 MIDEAST-CR
2015.12.11. 13:02
Az Iszlám Állam és egy újabb menekülthullám miatt hirtelen mindenkinek sürgőssé vált a szíriai béke, egymást érik a tárgyalások. A Nyugat azonban elbeszél a szíriai ellenzék és közel-keleti támogatói mellett, márpedig Szaúd-Arábia, Katar és Törökország nélkül az Iszlám Államot sem lehet legyőzni. Ráadásul itt van Putyin, akinek csak látszólag érdeke a béke.

Ma már Európában senkinek nem kell elmagyarázni, hogy Szíria a világ legkomolyabb és legfenyegetőbb válsággóca (mint ahogy Kelet-Ázsiában is mindenki látja, hogy a Dél-kínai-tenger az). A polgárháború dúlta ország sokáig inkább kényelmetlen lelkiismereti problémát jelentett a Nyugatnak, de addig ment a halogatás meg a visszakozás (emlékeznek, hogy 2013-ban egyszer majdnem háború indult a népét szarinnal ritkító Aszad ellen?), hogy mára Szíria egy sor közvetlen stratégiai fenyegetés forrásává vált.

Ami miatt aggódhat a Nyugat

Szíria a terror keltetője. A párizsi merényletek mindenkit ráébresztettek az állami rend hiánya és a terrorizmus fontos összefüggésére:

Amíg Irakban és Szíriában anarchia van, mindig lesz megfelelő rejtekhelyük, utánpótlásuk és emberanyaguk az iszlamista terrorszervezeteknek.

A szövetséges légierő valószínűleg képes lenne Donald Trump óhajának eleget téve az Iszlám Államot (IS) visszabombázni a kőkorszakba. Na és? Legfeljebb az új generációs terroristák nem Kalasnyikovokkal, hanem szakócákkal esnek neki a hitetleneknek – Izraelben tudnának mesélni arról, tényleg annyival jobb-e a kések intifádája a bombákénál.

Közeleg a tavasz. Európa nem bír el újabb egymillió menekültet – nem azért, mert nem engedheti meg magának, hanem azért, mert politikailag nem képes egységben mozdulni. Ezért is ígérték meg az uniós tagságot Törökországnak a piszkos munka elvégzéséért, ezért is nyomtak keresztül az ENSZ-ben egy feszes szíriai békemenetrendet.

Bejöttek az oroszok. Putyin az arab tavasz óta kitartóan támogatta utolsó közel-keleti szövetségesét, és az ősszel komoly katonai kontingenssel megmentette a kivérzett Aszad-rezsimet. Az orosz beavatkozás előtt úgy tűnt, hogy a szíriai polgárháborúnak belátható időn belül vége lehet, de ma már semmi esély a gyors döntésre. Az ellenzéki milíciák előrenyomulását Latakia tartományban megállították, viszont közben a rezsim erői sem tudtak döntő győzelmeket aratni: az ország összterületének alig 0,4 százalékának megfelelő területnyereséget könyvelhettek el. A Nyugat azonban komolyan aggódhat amiatt, hogy az oroszok a hidegháború óta először újra összeránthatnak egy közel-keleti szövetségi rendszert.

És bár ezt nem érzékeljük, de Szíriában veszélyesen nagy a konfliktuskoncentráció. Ez a fő terepe a síiták és szunniták, Irán és a Törökországgal megerősített Öböl-államok harcának; ráadásul Kelet-Ukrajna után most itt a legnagyobb az USA és Oroszország közti súrlódási felület is. Kliensháború, vallásháború, hidegháború: a sok, egymást átfedő hatalmi érdek és ellentét robbanásveszélyes elegyet alkot. És bár az IS látszólag egy oldalra rántotta a feleket, az orosz gép teljesen szükségtelen lelövése is mutatja, hogy az idegek pattanásig feszültek.

Légyszi ne küldjétek el a terroristáitokat New Yorkba tárgyalni!

Ebben a komplex és feszült helyzetben logikus lépés volt a békefolyamat újrakezdése. Igen, újrakezdése, mivel a polgárháború kezdete óta már több próbálkozás is történt a felek asztalhoz ültetésére. A 2012-es genfi konferenciával azonban csak a kerozint és az ásványvizet pazarolták, mivel a felek semmiben nem értettek egyet, a nagyhatalmak pedig nem voltak elég motiváltak ahhoz, hogy rákényszerítsék őket az egyetértésre.

De az ősszel újra nekiveselkedtek, ezúttal már sokkal elszántabban. November közepéig két előkészítő tanácskozás is lezajlott Bécsben, melyen egy szíriai rendezés nemzetközi környezetét tisztázták le a konfliktusba valamilyen szinten belefolyt hatalmak. Ezen Szíriát még nem képviselte senki, ugyanis az egyik legvitatottabb kérdés épp az, hogy kik azok, akiket egyfelől el lehet fogadni legitim tárgyalópartnerként, másfelől pedig tényleg valamilyen fontos etnikai/felekezeti csoportot képviselnek.

Bécsben nem meglepő módon csak általánosságokban sikerült megegyezni:

Az ENSZ felügyeletével egy olyan politikai folyamatra van szükség, mely egy hiteles, nem kirekesztő és felekezeti elfogultságtól mentes kormányzat felállításához vezet. Ezt pedig egy új alkotmánynak és választásoknak kell követnie.

Bécs után december 18-án jöhet New York, ahol már a szíriai frakciók is jelen lesznek, értelemszerűen ez lesz az igazán kemény tárgyalás. Ennek előkészítésére pénteken Genfben újabb tanácskozást tartanak az USA, Oroszország és a szervező ENSZ képviselői. A tanácskozást azonban John Kerry külügyminiszter egyértelműen attól tette függővé, sikerül-e felállítani egy elfogadható ellenzéki delegációt.

John Kerry bemutatja partnereit az Egyesült Arab Emírségek tárgyalódelegációjából.
John Kerry bemutatja partnereit az Egyesült Arab Emírségek tárgyalódelegációjából.

Ezt az akadályt akarja leküzdeni az ellenzék egyik fő szponzora, Szaúd-Arábia, mely szerdán Rijádban asztalhoz ültette az ellenzék száz képviselőjét – akik közül török nyomásra ki is hagyták a kurdokat. Ennek a száz férfiúnak kell aztán kiválasztania saját köréből azt a 42 embert, akik

  • véglegesítik a New Yorkba küldendő delegáció tagjait;
  • meghatározzák, hogy ez a delegáció milyen egységes álláspontot képviseljen.

A feladat bonyolultságának megértéséhez érdemes pár szóban vázolni, hogyan is néz ki Aszad ellenzéke. A hosszú, észak–déli irányban nyúló fronton több száz milícia harcol, ezek a hatékonyság növelésére és a külföldi támogatók nyomására úgynevezett parancsnokságokba tömörülnek. A szaúdiaknak például a damaszkuszi fronton negyven különböző frakcióból kellett összekovácsolniuk az Iszlám Hadseregnek nevezett parancsnokságot. Ezekben a tömörülésekben igen különböző hátterű, támogatású, ideológiai színezetű egységek harcolnak vállt vállnak vetve – az északi fronton meghatározó Hódító Hadsereg latakiai harcai során simán előfordulhat az, hogy a Szabad Szír Hadsereg az amerikaiaktól kapott TOW-rakétáival csinál helyet az al-Kaida ellenséges harcálláspontokra küldött öngyilkos merénylőinek.

Három következménye van annak, hogy az ellenzék ennyire széttagolt (és sokszor széthúzó is):

  1. A jelenleg egymás mellett harcoló alakulatoknak teljesen más vízióik vannak a háború utáni Szíriáról.
  2. Lehetetlen egységesen meghatározni, ki is számít „mérsékeltnek”, és ki vállalhatatlan „szélsőséges”.
  3. Ráadásul nagy az ellentét a hazai fronton vitézkedő és az emigrációban tevékenykedő szervezetek között (ez utóbbiakat némi joggal azzal vádolják az otthon maradtak, hogy csak a külföldi támogatásokat élik fel).

Rijádban mégis sikerült péntekre egy közös nyilatkozatot megszülni, mely legalább a legközvetlenebb célkitűzéseket leszögezi: Aszadnak és legközelebbi vazallusainak még a békefolyamat beindítása előtti távozniuk kell, majd pedig egy olyan kormányzatnak kell felállnia, mely

pluralisztikus, és minden szíriai frakciót képvisel.

A rijádi tárgyalások valódi tétje az volt, hogy egy, a szaúdiak számára fontos, de a Nyugat számára elfogadhatatlan milíciát is be tudjanak csempészni a békefolyamat alakítói közé. Ez az Ahrar as-Sham, ami az al-Kaida szintjéről indult, de miután az Iszlám Állam öngyilkos merénylője végzett a vezérkarával, megindult a néppártosodás felé. A béketárgyaláson való részvételét azonban nemcsak Oroszország, hanem az Egyesült Államok is elutasítja. A rijádi konferencia menetébe sem volt egyszerű integrálni, a megbeszélés egy pontján képviselői fel is álltak az asztaltól, de végül aláírták a közös zárónyilatkozatot (nyilván megmondták nekik, hogy egy sorozatnyi lőszert sem fognak kapni, ha kekeckednek).

A Nagy Elbeszélés

A New York-i béketárgyalások sikere elé nemcsak a résztvevők miatti vita gördít óriási akadályt, hanem az is, hogy a szereplők egyszerűen elbeszélnek egymás mellett.

A bécsi tárgyalás résztvevői
A bécsi tárgyalás résztvevői
Fotó: Anadolu Agency / Europress / Getty

A Nyugat megoldást akar, és folyamatábrákon felnőtt diplomatáik úgy gondolják – nem is feltétlenül rosszul –, hogy a terroristák és a menekültek megállításához világos prioritásokra van szükség. Elviekben ragaszkodnak ahhoz, hogy Aszadnak mennie kell, de nyilvánvalóvá teszik, hogy első körben Abu Bakr al-Bagdadi bukása fontosabb Bassár el-Aszad távozásánál. És ha Aszad maradása az ára annak, hogy az oroszok ne piszkáljanak bele az IS elleni törekvéseikbe, akkor ezt az árat meg fogják fizetni.

A szíriai ellenzék és a közel-keleti donorok azonban ezt pont fordítva gondolják. Az Iszlám Állam számukra egy kellemetlen, de kordában tartható ellenség, míg Aszad az egész konfliktus kútfője. És – ilyen ez a helyzet! – valamennyire nekik is igazuk van.

Ám hiába hoznak bármilyen döntést a nagyhatalmak, helyismerettel, támaszpontokkal és helyi befolyással csak Törökország és az Öböl-államok rendelkeznek. Ezért ha a Nyugat és Oroszország lesöpri az asztalról az érdekeiket, akkor az Iszlám Államot soha nem fogják legyőzni. De tényleg.

A szunnita hatalmak elszántságára és kettős (hármas) játszmáira a legjobb példa Törökország, mely NATO-tagként magasról tesz arra, hogy szövetségesei „élet-halál harcot vívnak” az Iszlám Állam ellen: simán nyitva hagyja száz kilométeres határát az IS olajcsempészei és toborzói előtt.

Ez a szomorú igazság az Aszad-rejtély mögött

A szír kormány és iráni meg orosz támogatói számtalanszor egyértelművé tették, Aszad nem fogja feláldozni pozícióját a megegyezés oltárán. Ezen aztán a nyugati tárgyalópartnerek mindig berzenkednek egy sort, de az ellentmondást soha nem sikerül feloldani. De érdemes belegondolni: 

Számít-e egyáltalán, hogy Aszaddal vagy nélküle indul meg a békefolyamat?

Persze egy ilyen kérdésben mindig benne van a válasz: nem számít. De miért nem?

Azért, mert Aszadot csak az alavita kisebbség támogatja, akik Szíria háború előtti lakosságának 10-12 százalékát tették ki, és akkora azért nem volt az elvándorlás, hogy többségbe kerüljenek. Az alavitákhoz hozzá lehet még venni azokat a kisebbségeket (például a drúzokat), akik fennmaradásukat féltik a sokszínűség iránt hagyományosan érzéketlen iszlamistáktól. De akárhogy is számoljuk, egy ENSZ által ellenőrzött, valóban szabad választáson Aszadot bármilyen valódi ellenjelölt elsöpörné. Ha pedig 2014-hez hasonlóan egy látszatszavazással próbálkozna hatalmon maradni az elnök, akkor újraindítaná a polgárháborút.

Nincs tehát olyan békés forgatókönyv, ami szerint Aszad 2016 után is Szíria államfője tudna maradni.

Ezt nyilván nemcsak én látom át, hanem a szír diktátor legfőbb támogatója, Putyin is, aki ennek ellenére Aszad sorsát a szír nép döntéséhez akarja kötni. Mármint a nemzetközi nyilvánosság előtt, ahol nagyon nem lenne szalonképes, ha elmondaná az igazat:

Oroszország csak a háború megnyerésében vagy Szíria felosztásában érdekelt.
000 Par8306831

Putyin ugyanis hiába invesztált volna sok-sok pénzt és hadianyagot vazallusába, ha a végén egy Aszad nélküli Szíriát kapna. Egy többségi elven alapuló szír kormányzat ugyanis valószínűleg nem támogatná az orosz katonai bázis fenntartását, és elgáncsolná a szíriai orosz gazdasági törekvéseket. Oroszországnak ezért jobban megéri az, ha a Földközi-tenger partjának alavita többségű tartományai, Latakia és Tarszusz de facto függetlenné válnak. Ezt a forgatókönyvet az is alátámasztja, hogy a török kormány már többször is a helyi türkmén és szunnita lakosság elüldözésével vádolta az oroszokat, és ezek a vádak nyugati elemzők szerint is igazak lehetnek. A Washington Institute kutatója szerint Aszad orosz támogatással egy olyan csonka államot akar létrehozni, mely az alavita, drúz, keresztény és egyéb kisebbségeket fogja össze, és ennek érdekében tudatos etnikai szelekcióval üldözi el a szunnita népességet.

De visszatérve Oroszországhoz, Putyin szemszögéből a polgárháború folytatása sem annyira rossz opció:

  • Az impresszív katonai jelenlét megerősíti Oroszország katonai tekintélyét.
  • Az állandósuló iszlamista fenyegetés megerősíti az ő hatalmát is (mondjuk csak addig, amíg Kavkaz Vilajet valóban csöndes marad).
  • Magyarázatul szolgálna, miért is kell nukleáris fegyverekkel is felszerelt katonai kontingenst állomásoztatnia a Földközi-tenger keleti medencéjében.
  • És a legfontosabb: a polgárháború újabb évével újabb menekülthullám indulna útnak Európa felé. Putyin 2015-ben is óriásit nyert a menekültválsággal, ami megrogyasztotta a törekvéseivel szemben álló európai erőket, és megerősítette az orosz klienspártokat. Miért ne lenne érdeke egy újabb hullám?

De mivel a Közel-Keleten vagyunk, az ilyen mestertervnek is megvannak a buktatói: jelen esetben ez a buktató Aszad fő támogatója, Irán. A perzsa állam stratégiai prioritása, hogy Damaszkusz egy baráti rezsim irányítása alatt maradjon, hiszen máskülönben megreped az Irakon és Szírián át a Hezbollah dél-libanoni területéig tartó síita félhold.