Gyöngyi
9 °C
9 °C

A jó fej nagypapa célba vette a Fehér Házat

063 495867042
2015.12.21. 22:06
Rengeteg tabut dönt meg, nekimenne a Wall Streetnek és a lobbistáknak. Ilyen baloldali politikus még nem került ennyire közel az elnökjelöltséghez. Ő Bernie Sanders, aki a legkisebb amerikai államban már nagyot tudott alkotni, és Hillary Clinton kihívója a demokrata elnökjelöltségért.

Tudja, mi számít az amerikai politikában a legdurvább szitokszónak a „terrorista" után? A „szocialista". De komolyan, a legtöbb amerikai számára a „szocializmus" szó hallatán feldereng a Szovjetunió, a húszas és a negyvenes évekből a Red Scare, amúgy pedig a brutális adóemelések és a duzzadó állami kiadások. És miközben egy eszmetörténész csak a haját tépné a szocializmus és a kommunizmus összekeverése miatt, addig az Amerikában baloldalinak számító Demokrata Pártban is rettegnek a „szocialista" jelzőtől. Évtizedeken keresztül aki arra gondolt, hogy szocialista, az azt mondta: progresszív. Eddig.

Mert 2015-ben berobbant Bernie Sanders, aki felvállalta, hogy ő bizony szocialista; és szocialista, sőt, forradalmi megoldásokat kínál az USA égető problémáira.

A Hillary Clinton volt first lady és külügyminiszter egyetlen komolyan vehető riválisaként a vermonti szenátor hatalmas tömegeket mozgat meg, és mindhárom eddigi demokrata vitán jól szerepelt, miközben nem volt hajlandó az emailbotránya miatt támadni legnagyobb riválisát.

Azonban a szombati vita előtt azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy feljelentette saját pártját, vagyis egészen pontosan a pártvezetésnek megfelelő DNC-t. Az egész eset úgy indult, hogy kampánycsapatának néhány tagja – akiket azonnal ki is rúgtak – illetéktelenül hozzáfért Clinton saját választói adatbázisához, amire a DNC letiltotta a hozzáférését az országos adatbázishoz, köztük a Sanders aktivistái által gyűjtött nevekhez is. Viszont végül aztán a DNC engedett, Sanders pedig a vita elején bocsánatot kért Clintontól: „Mi nem ilyen kampányt folytatunk."

Magányos farkasként a kongresszusi vadonban

Sanders nem épp ifjú titánként, 73 évesen vágott bele a maratoni elnöki kampányba, és ha megválasztanák,

75 évével ő lenne minden idők legidősebb hivatalba lépő amerikai elnöke.

Sanders 1941-ben született egy brooklyni zsidó családban, és a Brooklyn College-ban, majd a Chicagói Egyetemen tanult. Egyetemi évei pont a hatvanas évek diákmozgalmainak legsűrűbb időszakára estek, melyekből ő sem maradt ki: elsősorban a feketék szegregációja és a vietnami háború elleni tiltakozásokban volt aktív. A fiatal Sanderst nem hagyták érintetlenül a hatvanas évek tipikus baloldali divatjelenségei sem: diákszervezetek, tiszavirág életű szocialista pártok tagja volt; sőt, pár hónapig egy kibucban is élt.

Harmincévesen, egy politológusdiplomával a zsebében kezdett el politizálni, eleinte a Szabadságunió (Liberty Union Party) nevű, Vermont állambeli szocialista-pacifista pártban, de igazán nagy lépés az volt, amikor 1981-ben elindult Burlington – ez a keleti parti állam legnagyobb városa, kemény 42 ezer lakóval – polgármesteri tisztségéért. A város vezetését pont a demokrata polgármestert 10 szavazattal megelőzve sikerült elnyernie.

Sanders 1989-ig meglehetősen sikeres városvezető volt, méghozzá úgy, hogy nagy céges fejlesztési projektek – melyek mindig az irodaház-hotel-lakópark hármasságban gondolkoznak – helyett közösségi fejlesztéssel rehabilitálta a helyi rozsdaövezetet. Méghozzá igen nagy sikerrel, hiszen Burlington minden listán Amerika legjobban működő városai között szerepel, és állandó pozitív példaként szokás felhozni az olyan aktuális problémáknál, mint az okos növekedésúj urbanizáció vagy élhetőségi faktor.

Sanders 1990-ben lépett egy szintet, amikor elindult a képviselőházi választáson, és 40 év után az első függetlenként sikerült mandátumot nyernie. A képviselőházban 16 évet húzott le, majd 2006-ban újabb szintlépés következett: nagy többséggel Vermont állam szenátorává választották, és 2012-ben megint nyerni tudott. Szenátusi kampányaihoz már igénybe vette a Demokrata Párt külső támogatását, sőt, 2015 április 30-án fejest ugrott a pártpolitika közepébe, amikor bejelentette: elindul az elnökválasztáson. És senki nem számított arra, hogy miközben mindenki – mi is – sima Clinton-győzelmet várt, Bernie Sanders kampánya kezdetben

már-már hisztérikus sikert aratott.

Népszerűsége és ismertsége meredeken nőtt, és azonnal maga mögé utasította Hillary Clinton többi kihívóját. Sikerének számos oka van, talán ezek a legfontosabbak:

Ő tényleg egy közvetlen, szerethető figura. Oké, minden politikus igyekszik közvetlen és szerethető figurává válni, és rendszerint igen nagy stábbal dolgoznak a spontaneitáson és a közvetlenségen. Bernie-nek azonban ez alapból megy, kicsit olyan karakter, mint a jó fej nagypapa, aki beszól a szülőknek, ha azok nem engedik a gyereknek, hogy elvegye a tálból a hetedik rántott csirkecombot is. Kampányrendezvényei is eltérnek a megszokottól: bombasztikus stadionkoncertek helyett inkább klubturnék hangulatát árasztják (persze a hasonlat abban sántít, hogy több ezren tolonganak a kapuknál). Ahogy a Wall Street Journalnél rácsodálkoztak:

Nincsenek hazafias dalok vagy dübörgő rockhimnuszok a közönség bemelegítésre. Nincs motoros felvezetés vagy autókonvoj, egy szál autóval érkezik a helyszínre, és fanfárok meg a helyi politikusoknak való hálálkodás nélkül lép színpadra.

Amerika ütőerén tartja a kezét. Ahogy azt Francis Fukuyama Budapesten sajnálkozva megállapította, az Egyesült Államokban a mainstream politika nagyon nehézkes, egy sor válságot képtelen feldolgozni, integrálni, majd megoldani. És tényleg, Obama is egy sor olyan ügyet hagy hátra, melyben az együtt érző, szép szavakon túl semmit nem tett, vagy törvényhozói támogatás hiányában semmit nem tudott tenni. Ilyen témák például

  • a bűnüldözésben és igazságszolgáltatásban tapasztalható faji megkülönböztetés;
  • a növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek, az Occupy-mozgalmak által már bejáratott „egy százalék” uralma;
  • a politika és a Big Money összefonódása, például a lobbizáson vagy a kampányfinanszírozáson keresztül;
  • a jóléti szolgáltatások hézagjai – jó, inkább Grand Canyonjai;
  • az oktatásban újratermelődő óriási társadalmi egyenlőtlenségek;
  • a kaliforniai szárazság révén az amerikaiak horizontján is feltűnő klímaváltozás.

És az az amerikai, aki valamennyire magának érzi ezeket a problémákat, nagyjából meg is kapta Bernie Sanders programját, mely annak ellenére, hogy radikálisnak tűnik, valójában tökéletesen rezonál az amerikai közérzületre.

Bedobta a skandináv modellt. Ráadásul amellett, hogy ő vállaltan baloldali megoldásokat hirdet, az önelégült amerikai közvéleményben újabb tabut döntött le azzal, hogy nyilvánvalóvá tette:

nem szégyen külföldre tekinteni a jó ötletekért.

Sanders ugyanis sokszor kinyilvánította, hogy ő a skandináv szociális modell híve – ebből is látszik, hogy az USA-ban mennyire más az ideológiai felállás, mint az öreg kontinensen: a legszélsőségesebbnek tartott baloldali jelölt egy Európában langyos balközépnek számító programmal házal. Emiatt aztán a külföldi politikai rendszerek iránt nem nagyon érdeklődő sajtóban is valóságos Skandinávia-láz tört ki, lapok tucatjai vitatják, mennyire ültethető vagy nem ültethető át a kirovó-elosztó állam a gazdaságilag, etnikailag és szociálisan heterogén amerikai valóságba.

Gyűlölik a sajtóban, imádják a közösségi médiában

Sanders kampányát eleve úgy tervezte a csapata, hogy – legalábbis az első körben – nem szabad a hagyományos sajtóra és a hagyományos donorokra hagyatkozni. A vezető lapok ugyanis – a demokratákkal amúgy szimpatizálókat is ideértve – hajmeresztőnek tartották Sanders radikális újraelosztási kezdeményezéseit, az olyan ötleteket, mint

  • egy ezermilliárd dolláros infrastruktúra-fejlesztési program;
  • óránkénti 15 dolláros minimálbér;
  • a pénzügyi tranzakciókra vonatkozó Tobin-adó;
  • a szociális- és egészségügyi biztosítás radikális kiterjesztése.

Egy ilyen csomag Magyarországon, ahol minden párt alapvetően szocialista, nem verné ki a biztosítékot, Amerikában azonban az állami beavatkozást a véleményformálók többsége a szabadságjogok megkurtításának tartja (persze ebben az elvben is rengeteg az álszentség, az állammal összefonódott gigantikus hadiipar miatt kevesen siránkoznak), és rögtön sztálinizmust kiált. De tényleg, a brit Economist  vagy a New York Times lapjairól ugyanaz a jeges gyűlölet csurog le, mint amikor a 168 Órában Orbán Viktorról van szó.  

Az ellenállásra azonban előre számítottak a kampánystratégiában, ezért igyekeztek a „mindent kicsiben" elve alapján három pillérre alapozni a munkát:

  1. a közösségi médiára
  2. a kis támogatókra
  3. és a helyi szervezetekben sok önkéntesre

Az első pont ma már minden kampányban alapnak számít, az azonban nem, hogy Sanders a webakárhányas versenyben simán veri Clintont. Méghozzá úgy, hogy miközben 3,7 millióval kevesebb követője van a Twitteren (ugye Amerikában ez a fontos felület), bejegyzései sokkal nagyobb tömegeket mozgatnak meg, sokkal többen osztják meg, így sokkal nagyobb az elérése. A buzz-t ráadásul növeli, hogy több igazán menő híresség is kiállt már Sanders mellett: itt a teljes lista Susan Sarandonon és Kareem Abdul-Jabbaron át a női sport legnagyobb sztárjáig, az MMA-bajnok Ronda Rousey-ig és a megosztásokra biztató Ryan Goslingig.

A második pont azonban különösen kockázatos húzás volt, főleg, ha figyelembe vesszük azt, hogy 2016-nak egymilliárd dolláros büdzsé alatt nem is nagyon érdemes nekifutni. Ezért nagy szó, hogy miközben a Sandershez befutó támogatás alig maradt el Hillary Clintonétól – a harmadik negyedévben 30 millió dollárt kalapozott össze –, addig a támogatások 88 százaléka 200 dollár alatti befizetés (a maximum 2700 dollár), miközben Clintonnál a kisebb támogatók aránya csak 17 százalék (itt böngészhetik a Politico összehasonlításának részleteit). Ez azt jelenti, hogy Sandersnek a kezdőlöketet – Clintontól eltérően – tényleg nem hollywoodi hírességek, nagyvállalatok vagy külföldi diktatúrák által is feltőkésített alapítványok adták, hanem az Emberek.

A kampánycsapatban is erős az önkéntesség eszméje – legalábbis, ahogy azt Sanders szereti bemutatni. Mert valójában kettős rendszert működtet: egy profi, minden ügyet és megszólalást gondosan mérlegelő stábot és egy népes és lelkes önkénteshálózatot. Ez utóbbinál érdemes észben tartani, hogy Sandersnek óriási rutinja van a grassroot-kezdeményezésekben; a szakszervezetek, a civilek mozgósításában, hiszen évtizedeken át függetlenként ilyen csoportok támogatására volt a leginkább rászorulva.

Ígéretesnek tűnik? Esélye sincs.

Sanders felívelése csak az első demokrata vitáig tartott, október közepétől kezdve a két releváns jelölt között beállt egy masszív, 20-25 százalékos különbség. A RealClearPolitics legutóbbi összesítése szerint Clinton 56,3, Sanders pedig 30,6 százalékon áll. A rengeteg pénz ellenére sok államban még mindig gyerekcipőben jár a kampányszervezet kiépítése, ráadásul bevándorlópártisága ellenére egyelőre a kulcsállamok latinó szavazóinak 41 százaléka még csak nem is hallott róla.

Így oly sok más lendületesen kezdő outsiderhez hasonlóan a magát szocialistának valló jelöltnek nincs sok esélye arra, hogy sorozatban elnyerje az előválasztási maratonban a demokrata küldöttek szavazatait. A képet az árnyalja, hogy az időben legelső államokban nem rossz a helyzet, Iowában csak 15 százalék körüli Clinton előnye, New Hampshire-ben pedig 8,6 százalékkal Sanders vezet. Viszont az összes további államban nagyon biztos a volt first lady pozíciója.

Az évszázados tapasztalatok sem jósolnak semmi jót Sandersnek: az amerikai politikai rendszer kialakítása nem kedvez sem a radikális, sem a csekély országos beágyazottságból induló jelölteknek – még akkor sem, ha, mint a vermonti szenátor esetében, a többség alapvetően vevő lenne a hívószavaira. A hosszú előválasztási procedúra során ugyanis a szimpatizánsok stratégiai döntésre vannak kényszerítve, hiszen a fő kérdés az, hogy ki az, aki meg tudja verni a másik oldal jelöltjét majd a jövő novemberi elnökválasztáson. És mivel a Trump-lufi nem is annyira akar kipukkadni, ezért a józan ész azt diktálja, hogy egy radikális republikánus elnökjelölt ellenében ne egy radikális, hanem egy mérsékelt politikust állítsanak a demokraták. Az udvarias nyilatkozatok ellenére érezhető, hogy a vezető demokrata politikusok is valahogy így gondolják, a pártelit nagy része már régen felsorakozott Clinton mögött.

Tervezni sem lehetett volna optimálisabb ellenjelöltet

Akárhogy is szerepel Sanders, a Demokrata Párt koreográfusai egymás sarkát taposva gratulálhatnak neki, ugyanis rengeteget köszönhetnek annak, hogy ő is sorompóba állt:

  • A legfontosabb, hogy versenyt hozott az elnökjelölés folyamatába, mely nem csak a kiválasztás miatt fontos, hanem azért is, mert ez a melegítőkör az elnökválasztásra.
  • Ettől alig marad el az, hogy a Demokrata Párt magán a versengés folyamatán keresztül demonstrálhatja, hogy képes egy mérsékelt, „józanabb” jelölt mellett dönteni, és ez pont jó üzenet lesz az országos választásra (már ha Trump marad a republikánusoknál az élen).
  • Ráadásul Sanders egyelőre ott nem hajlandó keményen támadni Clintont, ahol az a legsebezhetőbb: az emailbotrányban kiállt mellette az első tévévita alatt is.
  • Megkezdődhet az Amerikában egyre támogatottabb rendszerkritikus témák – jó, inkább az ezek iránt fogékony szavazók – becsatornázása a pártba.
  • Sanders Obama 2008-as bázisával vetélkedő támogatói hálózatot épített ki, és ha a politikus valamilyen szinten szerepet kap Hillary Clinton kampányában – vicces lenne, ha mondjuk alelnökjelöltként – , akkor ezek a szerveződések felbecsülhetetlen segítséget jelenthetnek 2016 őszén a republikánusok ellen.