Beatrix, Erna
16 °C
31 °C

Lassan csak beletolják a kést az Iszlám Államba

GettyImages-502540644
2015.12.29. 14:21 Módosítva: 2015-12-29 17:38:52
Úgy tűnik, 2015 végére csak sikerült elérni az Egyesült Államok fő célját az Iszlám Állam elleni iraki harcban: komoly szárazföldi vereségekkel megalapozni a Kalifátus kettévágását. Szindzsár bevétele után a sok politikai és katonai nehézséggel küzdő iraki kormányerők hét hónapos ostromot követően visszafoglalták a kínosan könnyen elveszített Ramádi városát. A következő állomás Moszul lehet, de ez nagyban függ a korrupcióval és vallási konfliktusokkal terhelt iraki kormány teljesítményétől.

Hiába jött létre soha nem látott nagykoalíció az Iszlám Állam legyőzésére, egyetlen nagyhatalom sem tülekszik azért, hogy egy szárazföldi offenzívában százszámra áldozza fel katonáit. Ráadásul nincs olyan regionális hatalom, melynek az Iszlám Állam megsemmisítésére irányuló offenzívája

  1. ne ütközne valamely riválisának tiltakozásába, sőt, aktív ellenállásába vagy
  2. ne tartalmazna valamilyen hátsó szándékot, mely azután ne robbantana ki egy még ijesztőbb konfliktust.

Erre Irakban a legjobb példa Törökország furcsa próbálkozása. A török hadsereg decemberben egy páncélosokkal megerősített zászlóaljat dobott át a határon, egészen az IS által megszállt legnagyobb város, Moszul közelébe. Azonban Erdogannak még szövetségeseit sem sikerült maradéktalanul meggyőznie arról, hogy ez a lépés tényleg kizárólag a Kalifátus ellen irányul, és nem a török érdekszféra délre tolására – iráni és iraki fenyegetésre hamarosan jobbnak látta visszavonni csapatait.

Az Egyesült Államok a vallásilag és etnikailag is hiperfeszült helyzetben azt a döntést hozta, hogy abból főz, ami van. Azaz Irakban a Kurd Autonóm Terület milíciáira és az iraki kormányerőkre hagyja a szárazföldi hadműveleteket – még akkor is, ha ezek az amerikai támogatás és kiképzés ellenére sem túl hatékonyak (a kurdok leginkább azért, mert saját területeik felszabadításán túl nem annyira motiváltak az IS elleni véres hadakozásban).

Bármennyire is lassúnak tűnik ez a stratégia, 2015 végére mégis komoly eredményeket sikerült elérni. Egyfelől Szindzsár novemberi elfoglalásával a kurdok elvágták egymástól a Kalifátus észak-szíriai és észak-iraki területeit, másfelől pedig az iraki hadseregnek vasárnapra sikerült végre lezárni Ramádi régóta húzódó ostromát.

Mindenkinek ciki volt, hogy ezt a várost el tudta foglalni az IS

Az a tény, hogy a félmilliós Ramádi több mint fél évig az Iszlám Állam kezén lehetett, a Szaddám utáni „demokratikus” iraki hadsereg legkínosabb szégyenfoltja. A kormányerőknek ugyanis sikerült legalább hatszoros túlerőből vereséget szenvedniük az IS harcosaitól. A szunnita többségű tartományi székhely puhítását már 2014 őszén megkezdte a mintegy 1000 iszlamistából álló erőfeszítései a szokásos módszerekkel: öngyilkos és nem öngyilkos merényletekkel célba vették a katonai és polgári vezetőket, és igyekeztek pánikot szítani a civil lakosság körében. A káoszt kihasználva pedig egyre több harcos szivárgott be az ellenőrzőpontokra és magába a városba, és 2014 november végére már a kormányzati épületeket veszélyeztették.

Az iraki erők észbe kaptak, számbeli, és technikai fölényüket, illetve az intenzív amerikai és brit légitámogatást kihasználva megállították az IS harcosait. Az állóháború egészen 2015 májusáig tartott, amikor a Moszulban zsákmányolt Humveekból kialakított páncélozott autóbombák (VBIED) segítségével leradírozták a kormányerők kulcspozícióit, és a gyalogság a hónap közepére bevette Ramádi központját. A városból több mint 40 ezer ember menekült el a harcok alatt, őket további tízezrek követték a terrorszervezet rémuralmának hónapjai alatt.

A Tikrit nagy fanfárszóval kísért visszafoglalása után különösen kínos vereség miatt a nyugati szövetségesek részéről is össztűz zúdult a tehetetlen és/vagy korrupt iraki kormányzatra, főleg, miután kiderült, hogy egy katonai tisztviselő

valószínűleg eladta a harcban álló helyőrség lőszertartalékát.

Ashton Carter amerikai védelmi miniszter azzal vádolta a város védőit, hogy hiába voltak hatezren, nem is akartak igazán harcolni az ezer főt számláló iszlamista erő ellen. Ezt a vádat az amerikaiakkal szövetséges britek egy iraki tiszt dokumentált visszavonulási parancsával támasztották alá.

A felelősségre vonás miatt az irakiak is felpaprikázódtak, és az amerikaiak fejéhez vágták, hogy ők voltak azok, akik nem nyújtottak elég támogatást a házak között harcoló alakulatoknak. A vádaskodásba még a síita iraki kormányt támogató és háttérből némiképp irányító Irán is bekapcsolódott. De végül katonai és politikai szinten is sikerült stabilizálni a helyzetet: egy 3000 fős síita milícia biztosította a még el nem veszített területeket (ez a lépés a szunnita tartományban nem növelte a kormány támogatottságát).

Nagyon vigyázni kellett az aknákkal és a túszokkal

Ramádi – az IS első iraki hódításának számító Fallúdzsával együtt – komoly stratégiai jelentőséggel bír: itt fut össze ugyanis két, Szíria felé menő főút: az Eufrátesz mentén északnyugatnak tartó 12-es, illetve a pont nyugatra tartó 1-es. A város ráadásul alig 110 kilométerre fekszik Bagdadtól, azaz már a puszta közelsége is kényelmetlen volt a törvényes kormányzat számára.

Ezért az iraki hadsereg egy napra sem hagyta abba próbálkozásait Ramádi visszavételére, igaz, hónapokig nem sikerült átütő eredményt elérnie. A nyári hónapokban amúgy sem szokás arrafelé teljes erőbedobással harcolni, hiszen irtózatos a meleg. Ráadásul az amerikaiak berzenkedtek amiatt is, hogy túl nagy szerepet szántak az Irán által kiképzett síita milíciáknak, melyek Tikrit ostrománál már megmutatták, hogy hajlamosak hódító háborúként felfogni a szunnita területek felszabadítását.

Azután október elején előbb bekerítették a várost, majd pedig – a szindzsári manőverrel egy napon – tüzérséggel és páncélosokkal megtámogatva megkezdték Ramádi ostromát.

November 27-én az Eufráteszen átívelő Palesztin-híd elfoglalásával az IS helyi erőit teljesen elszigetelték a Kalifátus többi részétől, december 8-án pedig megkezdték a védelmi állások felszámolását. A részben az amerikaiak által felfegyverzett szunni törzsek segítségével a hadsereg lassan nyomult előre utcákon, ahol az Iszlám Állam helyőrségének utolsó 400 embere az összes gusztustalan terrorista eszközt bevetve védekezett:

  • több száz robbanó csapdával szórták tele a várost (legalább 260 robbant az utóbbi napokban),
  • civileket használtak élő pajzsként
  • és persze ott voltak a bombamellényekben rohangáló öngyilkos merénylők.

Ezeket az akadályokat azonban a kormánycsapatok a jobb kiképzésnek, az alaposabb felderítésnek és az amerikai aknakereső-eltávolító buldózerek bevetésének köszönhetően a korábbiaknál könnyebben le tudta küzdeni. De csak lassan, nagyon lassan; a csapatok december 27-ére érték el a kormányépületekben kialakított utolsó nagyobb ellenállási gócot – kisebből marad elég, a város 30 százaléka még mindig nincs az „antiterrorista” erők ellenőrzése alatt. A tisztogató műveletek még sokáig eltarthatnak, főleg, hogy még elég sok robbanó csapdát kell leszerelni a kormányzati épületekről is. Az iraki kormány mindenesetre hétfő délelőtt bejelentette, hogy a város fölött nem az Iszlám Állam fekete zászlaja, hanem az irkai trikolór lobog.

A győzelemmel a kormányerők karnyújtásnyira kerültek a másik fontos Anbar tartománybeli város, Fallúdzsa visszafoglalásától. Ha ez sikerül, akkor

az Iszlám Állam teljesen eltűnik Közép-Irakból.

Az amerikaiaknak is fontos volt

A BBC szerint az is segített Ramádinál, hogy taktikát változtattak az iraki erők mellett tanácsadóként működő amerikaiak, miután szeptemberben Sean MacFarland altábornagy vette át az IS-elleni koalíció vezetését. Eddig ugyanis az iraki biztonsági erőket elsősorban gerilla-hadviselés ellen képezték ki, azonban a területeket elfoglaló, és azokat megtartó Iszlám Állam ellen sok esetben hagyományos hadviselési taktikákra van szükség. 

A légicsapások megkezdésekor a Fehér Ház igyekezte türelemre inteni a sokkoló propagandát folytató terrorállam ellen gyors győzelmet követelő közvéleményt, hogy a háború Barack Obama 2016-ban lezáruló elnöki ciklusán túl is elhúzódhat. Ennek ellenére az amerikai vezetésnek is fontos, hogy Obama elnökségének utolsó évében nagy előrelépést tudjon felmutatni a szíriai-iraki konfliktus terén. Miközben Szíriában rengeteg szereplő és érdek feszül egymásnak, Irakban sem sokkal könnyebb a helyzet, de van két fontos különbség:

  1. Bassár el-Aszad szíriai elnökkel ellentétben az ország nemzetközileg is elismert vezetéssel rendelkezik.
  2. És van egy olyan szárazföldi serege, melyet meg lehet támogatni a légicsapásokkal, van egy – igaz, nem túl jó minőségű – katonai alap, melyet lehet fejleszteni.

Elképesztő lavírozást folytat a miniszterelnök

Az iraki hadsereg moráljának növelése mellett a hosszú távú rendezéshez is különösen fontos lehet, hogy a katonák minden jel szerint a milíciák hathatós segítsége nélkül is vissza tudta foglalni Ramádit. A Szaddám Huszein 2003-as bukása után hatalomra kerülő Núri al-Máliki miniszterelnök vezetése alatt a kormány csak mélyítette a szektariánus szakadékot, amikor a síita felekezet érdekeit képviselte, a hatalom közeléből kiszoruló szunniták érdekeit pedig nagyrészt figyelmen kívül hagyta, ez pedig megágyazott a feszültségeket kihasználó, szunnita IS előretörésének. 

Hajder al-Abádi iraki miniszterelnöknek éppen az lenne a legfontosabb feladata, hogy valahogy a szunnita kisebbség érdeksérelmeit összeegyeztesse a síita többséggel. Tartós rendezés nem képzelhető el Irakban sem a szektariánus törésvonalak enyhítése nélkül. Azonban a síiták között sem egyértelmű Abádi népszerűsége, és sokan a Málikihez hasonló konfliktusos-leszámolós vonalat követnék inkább. Abádi például létre akart hozni egy, a síita elitről leválasztott Nemzeti Gárdát is, de a parlamenti szavazást folyamatosan megakadályozták a keményvonalas síita képviselők. A miniszterelnök akkor került igazán nehéz helyzetbe, amikor nyár végén a vallásos héjákon kívül azok is tüntetésekbe kezdtek, akik a kiterjedt korrupciót és a közintézmények siralmas állapotát kérik rajta számon (egyébként jogosan).

Fordulatot az hozott, hogy a legfelsőbb síita vallási vezető, Ali al-Szisztani nagyajatollah támogatta Abádi reformjait, és figyelmeztette a tüntetőket, hogy a radikális mozgalmak próbálnak rátelepedni a tiltakozásokra. A nagyajatollah közbelépése azért is szimbolikus volt, mert szavai az Irakon és Szírián át Libanonig ívelő síita félhold stabilitásán őrködő Irán akaratát is jelzik.

Ha nem ad pénzt Amerika, jók lesznek az oroszok is

Közben Abádi még az Egyesült Államokkal szemben is igen vékony jégen próbált ellavírozni. Az iraki költségvetés negyede alapból elmegy az IS elleni küzdelemre, miközben a hiányt a csökkenő olajárak is növelik. Eddig nagyon sokat jelentett az amerikai pénzügyi segítség, mely azonban mára 80 százalékkal kevesebb, mint 2007-ben, amikor az IS elődje, az iraki al-Kaida ellen kellett harcolniuk. Az Egyesült Államok 2007-ben 2,1 milliárd dollárt adott Iraknak,

2016-ra viszont csak 355 millió dollár van előirányozva,

miután Washingtonban sokan érzik úgy, hogy a közel-keleti országba pumpált milliárdok komolyabb eredmények nélkül folynak el.

Viszont az amerikai segítséggel részben elégedetlen Irak szeptemberben egy hírszerzési és biztonsági együttműködésről szóló megállapodást írt alá Oroszországgal, Iránnal és Bassár el-Aszad rezsimével is, megadva ezzel egy esetleges kibővített szövetség alapjait is. Abádi már májusban Oroszországba repült, és a katonai együttműködés szorosabbra fűzéséről – ez harckocsikban is megnyilvánult – tárgyalt Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, azóta pedig egyfajta zsarolásként próbálta használni a Szíriába már masszívan beletenyerelő oroszokat az Egyesült Államok felé. Még a szunniták közül is van, aki örülne az oroszoknak.

Moszul visszafoglalásához szükségünk lesz az oroszokra.

– mondta Misán al-Dzsabúri, aki rövid ideig Moszul polgármestere is volt. Többen is vannak, akik szívesen látnák Irakban az oroszok ottani beavatkozását is, de Moszkva egyelőre lebegteti a választ (a nem egyelőre valószínűbbnek tűnik).

Az Iszlám Állam befagyaszthatta a rezsicsökkentést

Ramádi elfoglalása után Abádi az állami tévében méltatta az eredményeket.

2016 lesz a nagy, és végső győzelem éve, amikor a Daesh nem lesz tovább jelen Irakban. Fel fogjuk szabadítani Moszult, amivel végzetes csapást mérünk rájuk.

És tényleg, az igazi Nagy Győzelem mindenképpen a háború előtt kétmillió lakosú Moszul elfoglalása lenne.

Nyár elején még úgy tűnt, hogy az amerikai koalíciós légi csapásokkal és iráni kiképzésű síita milíciákkal megtámogatott iraki kormányerők hamarosan az ország második legnagyobb városa alá vonulnak, de az Európába irányuló menekülthullám felgyorsulása és az oroszok beavatkozása miatt megint Szíria került a középpontba. Az iraki kormány is leragadt Ramádi ostrománál.

Azzal együtt, hogy sikerülhet egyre nagyobb éket verni a Kalifátus szíriai és iraki területei közé, még bőven maradtak harcosai az IS-nek Irakban –

20 és 40 ezer között semmilyen adat nem tűnik valószínűtlennek,

habár jelzésértékű, hogy Ramádit az utolós hónapban már csak 400 katona védte. A területek elvesztését viszont megérzi a terrorszervezet. Az IS bevételét most havonta 80 millió dollárra (több mint 23 milliárd forintra) becsülik, de ez rohamosan csökken az olajiparhoz fűződő infrastruktúrára mért légi csapások, illetve a törökök korábbiakhoz képest komolyabb határvédelmének hatására. Hogy miből van pénze a szervezetnek, azt ebben a cikkünkben részletesen levezettük.

Állítólag csökkenteniük kellett a harcosok fizetését, új agráradót is be kellett vezetniük; és tovább nőtt az áram és más alapvető fogyasztási cikkek ára. Korábban a területveszteségeket új hódításokkal kompenzálták (így jött a tikriti vereségre Ramádi elfoglalása), melyek új bevételi forrásokat és új propaganda-muníciót jelentettek. Azonban most nem nagyon látszik, hol tudna látványos sikert elérni a terepen az IS – a közel-keleti bénultságra a pótcselekvést legfeljebb a nemzetközi terrorcselekmények jelenthetik.